Sír még a föld is 1.

„sok ínségben vagyunk mind török miatt, mind magyar miatt, kit immár el nem állhatunk.”

Sír még a föld is… (1.)

„mód nélküli fölöttébb való keménység vagyon.”

A föld népének keserve a XVI. századból.

Számos alkalommal szóltunk már a török-magyar végvidéken állandósult háború miatti pusztításról, s arról, hogy a jobbágyság terhei ebből kifolyólag meghatványozódtak – a hagyományos földesúri szolgáltatások mellett, melyet immár kétfelé (a szerencsétlenebbeknek), török és magyar urai felé egyaránt fizetni kellett, új terhet jelentett a várakban és az erődök mellett végzett ingyenmunka, a katona beszállásolás, a fuvarozás, a kalauzolás etc. Ezen oldalon felemlítettük már a végváriak számtalan – „se pénz, se posztó” – panaszát, vagy a „magyar nemesség exodus”-át, méltó és igazságos, hogy ne feledkezzünk el azokról, akik a legnagyobb terhet vitték, és keserves munkájukkal, és mérhetetlen áldozatukkal lehetőséget adtak a túlélésre. Szóljunk a parasztság helyzetéről:

Gyakran menekültek a portyázó csapatok elől, vagy végleg elhagyták szülőföldjüket – noha a szabad költözés jogát a Dózsa-féle parasztháború óta (1514), elviekben tiltotta a törvény. Mégis a gyakorlat – az élet – mindezt felülírta, amint erről Fráter György nagyváradi püspök, Erdély kormányzója, I. Ferdinánd királyhoz címzett latin nyelvű levelében beszámol (1551 szeptemberében). A töröktől ekkoriban folyamatosan támadott Maros menti területekről szól, ahol a magyar parasztság java vagy elpusztult vagy elmenekült, helyükre szerbek érkeztek, sőt a török szultán – Nagy Szulejmán – kiváltságot ígérve e betelepülő rácoknak, igyekszik őket magához édesgetni (jegyezzük meg többé-kevésbé sikerrel):

„Legszentebb királyi Felség… stb. Embereim közül az egyik megérkezett Csanádról, s jelentette, hogy a törökök a parasztoknak – császárjuk szavával – mindenütt kiváltságot ígérnek; ennek az lett a következménye, hogy a rácok közül akadtak néhányan, akik a törökhöz pártoltak; a rácok átpártolása láttán a törökök kezdik szavukat adni a mieinknek is, hogy az említett ürüggyel őket is magukhoz csalogassák. Azok az emberek, akik elnyomott sorban élnek, könnyen hisznek az efféle szavaknak, pedig valójában e szabadságreményükkel a legsúlyosabb szolgaságot veszik magukra. Ámde az ilyen átpártolásra (ha ilyen megtörténik) mi magunk adunk okot, hiszen akkora elnyomással sújtjuk a parasztokat, hogy – azt az egyet kivéve, hogy nem raboljuk el feleségüket és gyermekeiket – minden kegyetlenséget mi is megvalósítunk a velük való bánásmódban; éppen ezért, ha Felséged is jónak látja, igen alkalmas dolog lenne az, ha Felséged is magához édesgetné a köznép lelkét, és szabadságot ígérne nekik, melyet rájuk is ki akar terjeszteni, s ha az erről szóló nyílt levelét azonnal, az első futárral az ország minden részébe szétküldené, hogy így köztudomásúvá váljék az, hogy Felséged minden karra és rendre gondot visel, s hogy így Isten is megengesztelődjék a parasztoknak visszaadott szabadság által.”

A helyzet később sem javult – sőt, inkább romlott. 1588 tavaszán – még április előtt – a (duna)szerdahelyi, vágai és zsignádi jobbágyok panasszal fordultak a Magyar Kamarához, Pozsonyba, ahol arra panaszkodtak, hogy előző földesuraik – Oláh Miklós és aztán Verancsics Antal esztergomi érsek – uralma alatt még szabott rendben és szolgálatatásokkal tartoztak, azonban most már „mód nélküli fölöttébb való keménység vagyon.” Sok egyéb megszorítás mellett különösen nehezményezik a magyar védelmi rendszerben újonnan kiemelt fontosságúvá váló Érsekújvár számára végzett munkát: „Mindezek fölött az Újvárba való sok szekerezést, fahordást, ki szüntelen és fölöttébb való eluntuk.”

Könyörögnek a Kamarának, hogy rendeljen a robotjuknak szabott időt, s hivatkoznak „Chutor uram” – az érsekújvári tiszttartó biztatására – kinek jó biztatásából írták meg a levelüket. S valóban megvan Chutor János levele is a Magyar Kamarához (1588. április. 4., Érsekújvár), aki megjegyzi, hogy a jobbágyok bár mértéktelenül sok terhet viselnek, de maga más módot nem lát, mert erre a munkájukra feltétlenül szükség van, azt javasolja inkább a készpénzben kirótt egy éves adójukat engedje el a kormányzat, de ne a vár életéhez és védelméhez szükséges munkát:

„Megkaptam főtisztelendő és nemes Uraságtok levelét Szerdahely, Vagha és Sigard lakóinak hozzácsatolt kérvényével. Ezekből megértettem, hogy a mértéktelen munka és fuvarozás miatt panaszkodnak és e téren segítséget kérnek. Jelentem tehát főtisztelendő és nemes Uraságtoknak, hogy valóban nemcsak őket, de az esztergomi érsekség birtokain élő jobbágyokat ilyen munkával és fuvarozással éppen eléggé megterhelik, és emiatt már eddig is gyakran panaszkodtak, minthogy azonban az érsekség birtokait a kegyetlen török napról napra inkább népteleníti és a jobbágyok száma fogy, a kérelmező jobbágyokat is, ha valami lehetőség vagy mód volna, kímélni kellene. Minthogy azonban a nagyszombati ház az ilyen szállításról és munkáról és főleg a tized szállításáról, amit a közeli helyekről, vagyis Modorról és Wereskőről, nekik kell végezniök, semmiképpen sem mondhat le, nem látok arra lehetőséget, hogy a nyomorult jobbágyokon ezen a téren segítsünk. Mégis bajuk enyhítésére szerény nézetem szerint helyes volna, hogy készpénzben évenként fizetett rendes adójukat egy évre elengedjük. Ezt azonban főtisztelendő és nemes Uraságtok bölcs és belátó ítélete alá bocsátom. Uraságtoknak további jó egészséget kívánok.”

Az érsekújvári tiszttartó jóakaratú hozzáállását látjuk, de azt hiszem bátran állítható, hogy nem ez volt az általános, hanem sokkal inkább az a helyzet, melyről a dudari és bakonynánai jobbágyok panaszkodnak az „erős fekete bég”-nek, Nádasdy Ferencnak: „sok ínségben vagyunk mind török miatt, mind magyar miatt, kit immár el nem állhatunk.” Részletesen felsorolják, hogy immár az aratáskor – amint a földesúri allódiumon végeztek – dézsmát nem kellett fizetniük, most ismét szedik! A marhákból is eddig az apraját és a növendéket írták össze, s vittek, most már a nagyját – vagyis a felnőtt állatokat – is elveszik. Veszprémből (vagy Palotáról) Thúry Gergely kéri őket, hogy szolgáltassanak be a végházba árpát és szalonnát. S ha ez meg is volt, ispán jött a fejükre, aki „házról-házra járt, avagy árpát, avagy lisztünk, avagy búzát ő maga felmérte… Ismég minden vasárnap egy szekér fát és egy szekér szénát vettek rajtunk. Ismég mihelt kaszával az füvet vehettük minden nap főhordó szekért adtunk. Aki elmulatja, azon száz pénzt vettek rajta bírságot. Továbbá semmi böcsületünk nincsen előtt, rútul ver, szid szolgálatunk felett… mondjuk, hogy immár csak daróc ruhát sem viselhetünk, amennyire jutottunk nagy ínségben és fizetésben mind magyar és mind török miatt, kit immár el nem állhatunk…”

lásd. Fráter György I. Ferdinánd királynak (1551 szeptembere). In: Régi magyar levelestár I. szerk. Tolnai Gábor és Hargittay Emil. Bp. 1981. 103-104.
http://mek.oszk.hu/06200/06208/html/rml1009.html

lásd. Szerdahelyi, vágai és zsignádi jobbágyok a Magyar Kamarának. (1588. április előtt). In: Régi magyar levelestár I. szerk. Tolnai Gábor és Hargittay Emil. Bp. 1981. 228-232.

http://mek.oszk.hu/06200/06208/html/rml1046.html

lásd. Chutor János a Magyar Kamarának. (1588. április. 4.) In: Régi magyar levelestár I. szerk. Tolnai Gábor és Hargittay Emil. Bp. 1981. 232-234.

http://mek.oszk.hu/06200/06208/html/rml1047.html

Dudari és bakonynánai jobbágyok Nádasdy Ferencnek (1588). In: Régi magyar levelestár I. szerk. Tolnai Gábor és Hargittay Emil. Bp. 1981. 240-243.

http://mek.oszk.hu/06200/06208/html/rml1050.html