Szabó István - Pusztuló magyarság

A zordon enyészet, mely 1526 augusztus 29-én a mohácsi csatatér fölött lebegett, több mint másfél évszázadra telepedett meg az elborult magyar égbolton. Ez, a népek életében is hosszú idő a magyarság napról-napra folyó vérvesztésének, népi hanyatlásának kora volt. A középkorvégi Magyarországon négymillió ember élt, körülbelül ugyanannyi, mint az angol királyságban. A török uralom magyarországi elomlásakor már alig kétmillió lélek élt a Kárpátok régi határai között s a különbség, mely e másfél század alatt a magyarság és más boldogabb népek közé nőtt, nem volt soha többé behozható, s a vérnek, erőnek és anyagnak a török uralom korában végbement óriási pusztulása nem volt soha többé helyreállítható. Az ország állása sem volt többé Európában Nagy Lajos és Mátyás országáéhoz mérhető, s minthogy a felszabadulást megérő kétmillió magyarországi lakosnak immár – a XVIII. századi telepítések előtt is – igen számottevő része, körülbelül fele vallotta magát idegen néphez tartozónak, a poraiból megélemedő ország súlyos végzetet hordva indult a jövőnek, mely a nemzeti gondolaté lett.

 

 

A nagy népi katasztrófa nyomaiban haladva és a pusztulás mérvét keresve, nem lehet megállani azon az egyébként is hullámzó s pontosan soha meg nem rögzített vonalon, mely a hódító török fegyver uralma alá jutott terület határát jelölte. Ez a fokozatosan beljebb tolt határvonal általában a török végvárak mindenkori lánc-sorának felelt meg s már a XVI. század második felében maga mögött hagyta az Alföld nagyobb részét s a Dunántúl nagyobb déli és keleti felét. A török végvársorral szemben magyar végvársor állott s míg e várak vitézi neveltjei a harcokban véreztek és fogytak, addig mögöttük messze vidékeken sem folyt veszteség nélkül az élet. Az átjáró török csapatok állandóan rabolták és öldökölték a békés falvak népét. A töröktől és ama vészes következménytől. amit megjelenése a falvakon és városokon jelentett, csupán az országhatár mentén Pozsonytól Mármarosig húzódó, alig megyeszélességnyi területsáv menekedett meg.

 

 

Az 1556.-i török betörés egykori térképe. Lazius Farkas felvétele nyomán kiadta Henricpetri Ádám 1577-ben.[1]
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

 

 

A pusztulás tekintetéből tehát három zónára osztható az ország területe: a török uralom területére, a végváröv vidékére és a törökmentes északi határsávra. Erdély, melynek ekkor külön államiság jutott sorsául, békés és gyarapító, de nehéz és népapasztó évtizedeket is átélt s így átmeneti fokot képvisel a Királyhágón innen a végváröv és az északi határsávvidék között.

 

 

A török uralom alá esett területen a népi pusztulás megindulta tulajdonképpen megelőzte magát az uralmat, mely már alapjában megbolygatott [HADJÁRAT, RABSZEDÉS] viszonyokat talált a pusztásodó, néptelenedő területen. A török a mohácsi győzelem után csak másfél évtized mulva kezdte meg hódítását a Dunától északra, de az ország népességében már e másfél évtized alatt is nagy hézagok nyiltak meg. Az 1526, 1529, 1532, és 1541. években hatalmas török seregek vonultak fel magyar területen s a kitakarodó seregekkel a rabságba hurcoltak mérhetetlen sorai lépték át a Dunát. Azok a vonalak, melyek a török seregek útjait ábrázolják, egyszersmind az enyészet széles vonulatait is megjelölik. A mohácsi diadal után Budáról 1526 szeptemberében elvonuló Szolimán naplóíró krónikása az Alföldön még „szép mezők”-et és „falvak”-at említ, melyek lakosait meglepték; néhány évtized mulva ezen a vidéken messze nyúlnak a puszták, a török hadiútjául szolgáló Dunamentén pedig új népelemekkel, a hadiút üzleteit lebonyolító balkániakkal telnek meg az üresen maradt helységek. Bár azok a számok, amelyek 1526-ban száz- és kétszázezer, majd 1532-ben harmincezer elhurcolt rabról szólnak, ellenőrizhetetlenek s talán a rémület által túlhajtottak, a vidék gyors demográfiai színváltásai világos kifejezői a lakosság eltűnésének.

 

 

A puszta sávokat húzó török hadjáratokon kívül másik tényező is hozzájárult a magyar föld korai, magát a török uralmat megelőző pusztulásához: a közvetlen török szomszédság. A dunai végvárakban már a mohácsi csatavesztést megelőző években is a török volt az úr s így a déli vidéken Temes, Szerém, Pozsega és Valkó megyék már ekkor elnéptelenedésnek indultak. A mohácsi elesés után a Délvidéken a dunai végvonal váraiból szabadon portyáztak a dúló és rabszerző török csapatok s a török vonal szomszédságába eső széles déli terület Baranyától Temesig, északra pedig a Maros vonaláig reménytelenül elpusztult. A birtokos nemesség elhúzódott észak felé s erre keresett menedéket a szegény jobbágy is, akit jó sorsa megmentett a török kardtól vagy a rabszolgavásártól. A Délvidék már ekkor elvesztette korábbi arculatát, népessége nyomtalanul eltűnt: az 1530-as években már felégetve és szétdúlva üresen állottak az eladdig sűrű településű és kulturált vidék mezővárosai és falvai.

 

 

A rabszedés a török társadalmi, gazdasági és hadi szervezetnek természetes folyománya volt. A három világrészre kiterjedő birodalom a rabszolgarendszeren épült fel. Mohamedán hitparancs szerint a hódolatlan népet mindenétől meg lehetett fosztani, a férfi rabszolgaságra volt vethető, hasonlóképpen felesége és gyermekei. Azóta, hogy a török terjeszkedés vonala a magyarság földjéig felnyomult, a konstantinápolyi rabszolgavásáron állandó és keresett árucikk a harcban vagy békés paraszti munkája közben rabul ejtett dolgos magyar férfi és asszony. Az utazók a balkáni és kisázsiai török birtokokon itt is, ott is magyar rabcsapatokkal találkoztak, akik a török úr számára földet műveltek és iparos munkát végeztek, a háremeket magyar rableányok és asszonyok népesítették be, s magyar gyermekeket vetettek a rideg kaszárnyákba, amelyekben a hódító világbirodalom legjobb katonáit nevelték fel. Gyermektizedet, miként a balkáni országokban, Magyarország területén később sem szedtek, de nem is volt rá szükség: a megállás nélkül folyó harc idejében a gyermekrablásra naponta kínálkozott alkalom. Másfélszázadon át szenvedte a magyarság a görög sorstragédiák komor végzetét: a magyar anyától elrabolt gyermek eredete teljesen kialudt tudatával a próféta zászlója alatt vonult a nagy birodalom széleire, esetleg éppen a szülőföldjére s a mohamedánság lobogó tudatával irtotta a nemzetet, amelyből vétetett.

 

 

Férfi, asszony és gyermek rabságba hurcolása, a védtelen és olcsó életnek oly gyakran karddal kioltása és – ha volt rá idő – a rémült elfutás északra, keletre, nyugatra voltak azok a tényezők, amelyek elsodorták a Délvidék s felkavarták és megritkították az Alföld és a Dunántúl többi része lakosságát még a terület török birtokbavétele előtt, mely csak 1541-ben kezdődött meg. Ez a birtokbavétel az üres Délvidék átlépésével Budáról indult ki s miközben másfél évtized alatt eljutott a hegyek lejtőin álló, de még sokáig előre mozgó vonalig, a sorsot, amit a török várszomszédság és a folytonos csatározás előbb már a Délvidéknek jelentett, többé-kevésbbé az Alföld és a Dunántúl középső és felsőbb részeinek is át kellett élnie.

 

 

Megmaradáshoz és nyugalomhoz azonban az immár török úr alá vetett földjén meghúzódó vagy az első zavarok után tűzhelyeire visszaszivárgó lakosság a meghódolás után sem jutott, bár olykor, mint a XVI. század második felében, a várhódoltatás kora és a tizenötéves háború között itt-ott határozottan megfigyelhetők a népi gyarapodás jelei, az újból megtelő falvak és mezővárosok.

 

 

A török uralom alá eső területen csak paraszt és polgár maradt. A birtok többé nem a magyar birtokosé volt s így a birtokos elmenekült a magyar uralom alá vagy a török alatt szélesedő mezővárosok kebelébe adta magát. Az Alföld térségein álló mezővárosok, melyek kialakulása már a középkor végén megindult, többnyire szultáni birtokok lettek s a szultáni birtoklás állandósága és tekintélye az itt élőknek nehéz sorsuk mellett is még mindíg biztosított olyan társadalmi lehetőségeket, amelyek a katonai javadalomként kiosztott birtokokon élő nép számára elérhetetlenek voltak. A török hatalom alá jutott terület túlnyomó nagy részén pedig ilyen hűbéres birtok alakult s ez a körülmény már maga elég ok lett arra, hogy a megelőző vészekből megmaradt régi lakosság földhöz kötő szálai fel-fel szakadjanak s mindvégig lazák és kétségesek legyenek.

 

 

[TÖKÖK HŰBÉR] A személyes katonai szolgálattal és katonatartással terhelt török katonai hűbér ugyanis nem volt örökletes a javadalmas úr családjában, sőt főleg a török katonai szervezetnek a XVI. század végén kezdődő hanyatlása előtt – az is gyakori volt, hogy a magyar végeken harcoló szpáhi a birodalom keleti vagy déli határszélére rendeltetett és itteni birtoka helyett ott kapott másikat. A török úr hitparancsból mélyen megvetette az őt szolgáló „hitetlen” gyaurt s így az úr és a szolga között a patriárchális viszony nem alakulhatott ki. A birtok személyes jellege és sokszor szinte évek szerint ingatagsága miatt pedig a török hűbérúr csupán a mára gondolhatott s így hiányzottak világából azok a törekvések, melyek a jövő anyagi biztosítása érdekében a szolgáló nép részére marasztaló feltételek teremtésére irányulnak. Maga a szervezet volt az, amely a jobbágy kizsarolására és nem megkímélésére indított.

 

 

Amennyire változó volt azonban a török birtokos személye, annyira változatlan a kirótt szolgáltatás terhe. A különféle címeken szedett alkalmi adók, bírságok, a súlyos hadifuvar- és várrobotszolgáltatás mellett, mely elől sok falu el is szökött, a főteher a helységekre kivetett fejadó, a harács volt, melyet akkor is eredeti összegében hajtott be a javadalmas, ha a lakosság száma közben valami okból csökkent. Ha a csökkenés jelentékeny volt, a helység megmaradt lakosainak végül sem maradt más választása, mint elszakadni a verejtékes földtől s az éj leple alatt felkelve bujdosni oda, ahol a javadalmas úr már nem találhatta fel őket. De a javadalmas sem mindíg bánkódott utánuk, mert a puszta birtok után katonaállítás már nem terhelte, holott a pusztáért valamelyes bért még mindíg kaphatott az állattenyésztést hatalmas méretekben felvirágoztató mezővárosoktól és gazdáiktól.

 

 

Keresztény rabok elhurcolása. Rézkarc Dilbaum Eikwnografia című munkájából. 1604.[2]
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

 

 

A török hódoltság lakosságának igazi veszedelme azonban a javadalomrendszer keservei mellett továbbra is a hadjárat maradt. A felvonuló török és tatár hadak rakoncátlanul csapongó csapatai a végvári török javadalmas úr alattvalóit sem kímélték s tetszésükre szabdalták és rabolták a kiszolgáltatott népet. Az esztergommegyei hódoltsági Nagyölvedre ütő tatárok a falut porrá égetve, 29 embert mészároltak le és 175-öt hurcoltak „örök fogság”-ba 1594-ben. Ha pedig a hadak telelésre is itt maradtak, a telelőhely környéke pusztasággá lett, melyen – akár a mezőn tarlótűzben a növényzet – minden élet elhamvadt. Így lett telelő törökök és tatárok miatt pusztasággá 1566-ban Gyula, 1596-ban pedig Csanád [BUJDOSÁS, VÁNDORLÁS] környéke. A török vidék jóformán minden helységéről el lehet mondani, amit az egyik békésmegyei helységről 1659-ben írtak: „Ezek igen kevesen vannak, mert az országnak az elmult ősszeli pusztulásakor kik rabságba vitettek, kik pedig bujdosván, ezideig is vissza nem jöttenek”. A hadjáró seregek a kornak különösen két szakaszában hoztak tartós és éppen ezért súlyos csapást a hódolt országrészre: a tizenöt éves háborúban, amely a hódoltatás óta megindult népi erőgyarapodást vetette vissza, s a felszabadító háborúkban, amikor előbb a török seregek takarították el – immár ki tudja hányadszor – az előző évtizedekben feléledő helységek jórészét, majd a felszabadítók telepedtek a megmaradtakra úgy, hogy ezek a törököket is visszakívánták.

 

 

A törökök foglyaikat a rabszolgaság jeléül kopaszra nyírják. Rézmetszet a XVII. század végéről.[3]
(Történelmi Képcsarnok.)

 

 

Rabszolgavásár. Újságlap-töredék a XVI. század első feléből, amely azt mutatja be képben és szóban, hogyan kereskednek a törökök a keresztény foglyokkal.[4]
(Országos Széchenyi-Könyvtár, Apponyi-gyüjtemény.)

 

 

Előkelő keresztény rab láncraverve. Rézmetszet a XVII. század végéről.[5]
(Történelmi Képcsarnok.)

 

 

Elemi vészek erejével felérő csapások sodorták tehát a lakosságot a török határok között, ahova pedig már megfogyva jutott. E csapások nyomán a belső vándorlás mértéktelenül megnőtt és szüntelenül folyt. A magyar uralom alá észak felé tartó vándorlást gyakran a magyar földesúr is táplálta, áttelepítve veszendő népeit északi birtokaira. Az is előfordult azonban, hogy a török földesúr is hasonló telepítést végzett, elvitte magyar jobbágyait balkáni birtokaira. A belső vándorlást azonban földesúri ösztönzés nélkül elsősorban a hadjáratok idézték fel. A falu lakosai, ha megelőzhették a hadat, bevették magukat a nádasok és mocsarak közé. Elfutottak azonban messzebb is s nem mindegyik tért vissza. A földön bujdosó lett a régi gazda, betelepedett üres, elhagyott helységekbe, de maga sem tudta, hogy összetákolt kalyibáiból nem fog-e megint továbbállni. Vácot 1605-ben némely szökevény parasztok lakták, akik már csak homályosan emlékeztek arra, hogy egykor itt nevezetes város állott, gazdag harmincaddal és kereskedő vendégekkel. Ennyire kicserélődött a megritkult alföldi lakosság, amelyből sorolódott a kóborló szabad hajdúság is.

 

 

Az a terület, amely Magyarországból a török uralom alá került, meg hódításakor jóformán kizárólag magyarok által lakott volt. Az ország határain belül éppen ez a föld volt az, amely a magyarság legsajátabb tere volt. E nagy területen csupán néhány királyi város vegyes német lakossága alkotott felismerhető, némely rác-tót szüremlés pedig csak sejthető idegen népi foltot, mindazt a veszteséget tehát, mely e terület lakosságát a török időben sujtotta, a magyarságnak kellett elszenvednie.

 

 

Az elpusztult Kakat a XVII. század elején. Houfnagel György rézmetszetéről.[6]
(Történelmi Képcsarnok.)

 

 

A pusztulás azonban nem állt meg a török által uralma alá vetett területen. Maga a hódítási határ sem volt sohasem az államhatár mai fogalmának megfelelően megállapított. Igen széles szegélyén a két terület érintkezésének mindkét hatalom egyformán gyakorolta jogait, az adót a királyi adószedő s a török is behajtotta. Ez a kettős szegély a török hódolásnak először a XVI. század második felében megállapodott vonaláról az idők folyamán beljebb tolódott s a Dunántúl nyugati felében végül az országhatárt [VÉGVÁR-ÖVEZET] is veszedelmesen megközelítette. A várövezet vidékén és a meghódolt helységek vonala előtt húzódó területen állandóan folyt a harc. A béke csupán azt jelentette, hogy várakat, erősségeket, palánkokat nem ostromoltak, de a várőrségek kicsapásai, az oly sok áldozatot szedő „portyák”, lesvetések, gerillacsatározások mindkét részről kölcsönösen folytak ekkor is. E gerillakalandok egyúttal rabszerző utak is voltak a végvári törökök számára, akik Trencsénig, máskor Szepesig, majd Ugocsáig is eljutottak és a szegény népet láncrafűzve hurcolták el.

 

 

Török kegyetlenkedés. Fametszet 1541-ből.[7]
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

 

 

Ily megrohanások sokszor romlásba taszították a királyi ország egy-egy vidékét. Abaúj megye 1640 július 9-én „könnyes sóhajokkal” írta Esterházy Miklós nádornak, hogy az egri törökök Szent László király napján rácsaptak a gagyi völgyre s itt Alsó- és Felsőgagyot, Ketyét és Baktát kegyetlenül elhamvasztották és néptelenné tették; Felsőgagyon a fakápolnára, ahova férfiak és nők menekültek gyermekeikkel, tüzet vetettek, melyben ott égtek a bennszorultak; másokat meggyilkoltak, több mint kétszáz embert pedig elhajtottak szörnyű rabságba; a megye többi részét levélben „barbár kegyetlenség”-gel fenyegették meg, ha nem hódolnak meg; az egész vidék Kassáig oly félelemben van, hogy ha nem gondoskodnak védelmükről, a lakosok elhagyják e helyet vagy a török igája alá vetik magukat. Egyszer a gagyi völgy, máskor más vidék üresedett meg lakóitól, akik életüket vesztették vagy a budai rabszolgavásárra kerültek, a kereskedők kezén innen indulandók a konstantinápolyi nagy piacra és tovább. Ez áldatlan kor és vidék embere minden bizonnyal keményebb szívvel hordozta a testi és lelki fájdalmakat, mint a máé, mégis lehetetlen megrendülés nélkül arra gondolni, hogy másfél századon át egyik napról a másikra mily természet ellen kellett a szülőknek gyermekeiket, a gyermekeknek szülőiket, a férjnek feleségét, a feleségnek férjét elveszítenie, akiket a megmaradottaknak a sírban vagy a szegény jobbágy számára visszatérést nem ígérő „szörnyű” rabságban kellett tudniok. Ezekből az egyéni tragédiákból pedig a közös nagy tragédia, a magyarság megdöbbentő elfogyása állott elő. Hiszen a „békés” 1625–27. években csak Bars megyéből 1047 embert – felnőtteket és gyermekeket – vitt el s ugyanott 353-at vágott le a portyázó török.

 

 

A végvárvonal vidéke fokozatosan betelni érezhette a sorsot, melynek ily szavakkal adott az 1560-as években Mehemet nagyvezér kifejezést: a végvidéken teljesen ki kell irtani a magyarokat, akik sok háborúzásra és költségre adtak mindíg okot. Ha pedig a végveszélytől rettegő falu meghódolt a fenyegetésnek és a „török iga” alá adta magát, akkor a királyi hatalom kegyét és kíméletét veszítette el.

 

 

A török zsákmányszerzés és rabvadászat területe a végvárvonal előtt a Muraköztől Szabolcs-Borsod megyékig félkörívben húzódott. A Felső-Tisza vidéke tulajdonképpen kívül esett azon, néhány török sereg, különösen pedig a keleti sorompókon bejáró tatárság azonban e vidék védtelen síkföldein is maradandó pusztítást végzett. A kicsiny Ugocsa megyét 1657-ben lengyel seregek dúlták fel, 1661-ben pedig török-tatár had ütött rajta, nagyobb felét elhamvasztva. A megye lakossága néhány év alatt számbelileg mélyen alázuhant s már előzőleg, de ezután évtizedeken át is az erdélyi királysági s a kuruc-labanc hadakozások útjába esvén, a szorongatott vidék megmaradtjai is nagy mértékben „eloszoltak”, elmenekültek más helyekre.

 

 

A végvári törökök által időnként felportyázott muraközi-borsodi területsáv és a török és tatár seregek által meg-megjárt északkeleti vidék már nem volt e korban sem oly kizárólag magyarság által benépesített, mint az a terület, mely a török uralom alá jutott, de a magyarság ezen a területen is éppen a portyázó csapatok és seregek által könnyen hozzáférhető síkföldeken és völgyekben élt. A felvidéki tótság, németség és ruténség által lakott területnek csak a déli nyúlványai estek a portyakörzetbe, azok is erdős hegyek voltak, melyeket a száguldók nem egykönnyen értek el. De itt az erdők és hegyek rejtekeit jól ismerő lakosok könnyen találtak menedékre is. A pusztulást olykor [TÓT-RUTÉN GYARAPODÁS] azonban ők sem kerülhették el, főleg a bányavárosok vidékének német és tót lakosai. Az ország nyugati szélén fekvő német falvak lakossága szintén ki volt téve a török dúlásoknak és rablásoknak, melyek nem egyszer átcsaptak a szomszédos stájer és alsóausztriai vidékekre is. Az igazi vesztese azonban e másfélszázados dúlásnak és portyázásnak mégis a magyarság volt, mely ugyanakkor, mikor területe legnagyobb részét elveszítette, a megmaradtat a török portya torkába ejtette.

 

 

Török kegyetlenkedés. Fametszet 1566-ból.[8]
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

 

 

Keresztény foglyok a töröknél földmíves munkán. Fametszet 1545-ből.[9]
(Országos Széchenyi-Könyvtár, Apponyi-gyüjtemény.)

 

 

Az országnak az a felső része, melyet a végzetes török uralom és az írtó-dúló gerillaküzdelem nem ért el, az országhatár mentén Pozsonytól Mármarosig húzódó területcsík volt. Északkeleten az Erdős Kárpátok és a Beszkidek hegyláncának havasait és lejtőit a török lova lába egyáltalában nem érintette s ezt a vidéket a kor vallási és politikai harcai is elkerülték. A népesség itt éppen ezért nagy mértékben meggyarapodott. A kis hegyi falvak lakóinak száma erősen felszökött s valósággal túlnépesedés állott elő. Ez a kedvező népi mozgalom a keleti részen a ruténség javára esett, mely a zavartalan és erősen aktív egyenleget mutató természetes szaporodáson kívül a kárpátokontúli rutén bölcsőből folyton újabb és újabb testvérelemeket is nyert. A hegyek szorosain állandóan szivárogtak az új földet és új gazdát kereső lengyel- és oroszföldi jövevények, akiket megtelő jobbágyfalvaiba szívesen fogadott a birtokos úr.

 

 

Szökevény keresztény foglyok kínzása. Fametszet 1545-ből.[10]
(Országos Széchenyi-Könyvtár, Apponyi gyüjtemény.)

 

 

A nyugati Kárpátok tót népessége a kor politikai és vallási harcait sokszor volt kénytelen megszenvedni, ezek azonban népi állománya növekedését egészében nem hátráltatták. A tót falvak felduzzadása hasonló módon folyik; mint a keleti Kárpátokban a ruténeké, azzal a különbséggel, hogy a tótság faji utánpótlást idegenből ekkor nem igen tudott felvenni.

 

 

A Kárpátok magas lejtőin és gerincein hegyi pásztorkodást folytató „vlach”-ság tulajdonképpen nem népelem volt. Ezen a néven a horvátországi és krajnai hegyekben a Balkánról felszivárgó keverék déli szlávokat, az északi és keleti Kárpátokban tótokat, ruténeket, oláhokat, sőt magyarokat is neveztek, akik a hegyekben szállásokat verve terelgették nyájaikat, azonos hegyi pásztorjoggal éltek s földesuraiknak sajátos viszonyaikhoz igazodó pásztorszolgáltatással tartoztak. A vlachság ebben a korban végig megtöltötte már a Kárpátok üres hegyeit és mindenütt folyt helyhez rögződésük is, részben a meglevő települések közé való beszállásukkal, részben pedig új kis hegyi falvak megülése útján.

 

 

A török rabságból megszökött Vathay Ferencet börtönébe visszaviszik.[11]
(Magyar Tudományos Akadémia könyvtára.)

 

 

A török hódítás nyomában járó pusztulástól jobbadán megkímélt északnyugati országszél már a korszak előtt is jelentékeny mértékben városias volt. Sopron, Pozsony, Nagyszombat, az alsómagyarországi bányavárosok s az ú. n. ötváros: Kassa, Lőcse, Eperjes, Bártfa, Szeben a fontosabb pontjai a városi vonalnak, melyen még számos kisebb város helyezkedik el. E városi zóna lakossága a XVI. században a dél felől költözők révén több helyen észrevehetően meggyarapodik s ez a körülmény a leginkább [MAGYAROK A VÉGVÁRAKBAN] német jellegű városokban a magyarság arányát feljavítja, minthogy a beköltözők elsősorban a földönfutóvá lett magyar nemesek, polgárok és jobbágyok soraiból kerülnek ki. Nagyszombat és Kassa például a század második felében nagyrészben magyar városok. Az északnyugati vidéken fölviruló városiasság azonban a XVII. században a hanyatlás útjára jutott, a politikai és vallási küzdelmek, a városokon átszántó belső hadakozások megakasztották a gyarapodást s a háborúk végén a városok legtöbbje sok szenvedést, sarcot, pusztulást elviselve fordul a XVIII. század békésebb korszakába.

 

 

A törökmentes északi határszegély a foglaló és a most beköltöző magyar elemek mellett is túlnyomólag tót-német-rutén néppel lakott maradt s a magyarság, mely e békésebb vidéken vetette meg a lábát, a saját népállományának is csak csekély hányada volt. A magyarság zömének a török uralom és a végvidék sorsa jutott s így nem lehet csodálni, hogy a másfélszázados török világból irtózatosan megfogyva került ki. A török uralom és a végvidéki portya mellett a szüntelen harc is apasztotta a magyarságot, melyet a törökkel szemben vállalt. A Drávától a Felső-Tiszáig húzódó végvárvonalban, mely lassan, de ellenállhatatlanul őrölte fel a népi erő legjobbjait, elsősorban magyar vitézek harcoltak. Dobó István híres egri vitézei, akik 1552-ben megvédték a várat, csaknem teljesen magyarok: 38 alkapitány és tizedes közül 32, 69 megnyomorodott és megsérült vitéz körül 63, 25 elesett vitéz közül 20 s a várostromban résztvett 18 megsebesült nemes közül 18 viselt magyar eredetű nevet. A végek küzdelmében a következő száz év alatt sok vér folyt [ERDÉLY] ugyan el, a harc vonalát azonban még ezután is főként magyarok tartották. A pápai vár 336 lovas és gyalogrendű vitéze közül 1659-ben 297 ízes magyar nevet viselt s csak 39-nek volt idegen eredetre mutató vagy bizonytalan neve, az utóbbiak között a 22 „Horvát” nyilvánvalóan a hasonló horvát küzdelmek következményeire s a dunántúli horvát településekre mutatva. Ez a végvári vitézi rend már eredetileg is a földönfutó magyar kisnemességből és jobbágyságból verődött össze s mindvégig innen nyerte utánpótlását.

 

 

Nagyváradi rab magyarok siralma 1681-ből.[12]
(A hallei egyetem magyar könyvtárában.)

 

 

Magyar rab kínzása török börtönben.
Vathay Ferencnek 1605-ben a konstantinápolyi Héttoronyban önmagáról készített rajza.[13]
(Magyar Tudományos Akadémia könyvtára.)

 

 

A magyar király impériumáról leszakadt fejedelmi Erdélyre a XVI. század második felében s a századforduló körül átélt súlyos, nem egyszer pusztulást hozó évek után 1613-tól 1658-ig aránylag nyugodt korszak következett. E közel félszázad alatt a fejedelemség területén nem járt ellenséges had s így népi erői is újból gyarapodhattak. A kocka azonban 1658-ban megfordult, a fejedelemség katonai ereje odaveszett a lengyelországi hadjáratban s az engedetlen országot a büntetésre betört török és tatár seregek szabadon járhatták keresztül-kasul. A dúló hadseregek Erdély lakói közül sokakat elveszítettek, sokakat pedig rabságba hurcoltak. Négy éven keresztül öldökölték és pusztították a török pasák, tatár kánok és oláh vajdák Bethlen Gábor és I. Rákóczy György virágzó országát, maga Szejdi budai pasa egyetlen alkalommal 3000 megnyúzott magyar fejet küldött Konstantinápolyba.

 

 

A pusztulás Erdélyben is főként a magyarságot sujtotta. A szászokat fallal övezett városaik védték, a politikai és katonai mozgalmaktól nem érintett oláhok nagyobb tömegei pedig még a természetes védelmet nyujtó erdős hegyek magaslatain pásztorkodtak. A székelyek is járatlan erdőkkel övezett havasaikban találtak hatalmas védőre. A magyarság települési vidékei azonban nyitva álltak az ellenség előtt és nagy mértékben el is néptelenedtek. A XVII. század második felében a hét erdélyi magyar megye völgybeli jobbágyfalvaiban egyre több parasztház maradt gazda nélkül, várva az új telepeseket, a havasokról leszálló oláhokat, akik a természetes szaporodás mellett népi medencéjükből új testvérelemeket is bőségesen vettek fel magukba.

 

 

Végül pedig amerre megfordult, a törökkel felérő csapást hozott a népre maga az ország védelmére hivatott idegen zsoldos katonaság is. Ez a zsoldos katonaság Európa minden részéből, elsősorban a német országokból verődött össze s a zsold mellett, amit legtöbbször késedelmesen vagy egyáltalában meg sem kapott az örökös pénzbajokkal küzdő hadipénztárból, a zsákmányszerzés vágya volt az, ami e felette kockázatos hadivállalkozásba hajtotta. Az országot ellenséges földnek tekintette, népét nem kímélte, rajta élősködött s amit nem vihetett el, azt is gyakran elpusztította. Idegen generálisaik nem ismertek magyar célokat, a magyar nép sorsával szemben érzéketlenek voltak. Toll le nem írhatja – panaszolják a magyar rendek 1597-ben – azt a sok gonoszságot, amelyet ez a had vezetői szemeláttára nemeseken, papokon, jobbágyokon elkövetett. Amit a török-tatár el nem vitt, – folytatták 1600-ban a panaszt – elrabolta az idegen zsoldos, úgyhogy az országban alig van ember. Básta György vérengző uralmát is nehezen heverte ki a siralmasan elpusztított Erdély.

 

 

A két haza magyar népét így emésztették a zord idők. Mátyás király országának 4 millió lakosából még kb. 3 millió volt magyar, viszont a török kiűzése után, a XVIII. század elején a magyarság már alig egymillió lelket számlált. A magyarság a közben eltelt két évszázad alatt tehát nem csupán azt a természetes szaporodást vesztette el, mely ugyanez idő alatt más, szerencsésebb csillagzatú népeket megtartott vagy megnövesztett, hanem korábbi népállományának kb. 60–70%-át is. Ez tényleges vérveszteség volt, ez a vér elfolyt a földön vagy átfolyt a törökségbe és birodalma népeibe, ahova a magyarokat a rabsors vetette.

 

 

A vérvesztés a népiség mélyeiben folyik s ezért a folyamat meztelen kegyetlenségében és minden részletében valaha is alig lesz feltárható. A végső következmény azonban az utókor előtt áll a fenti számok riasztó különbségében, a térképre felrajzolható üres foltokban s a különféle grafikonokban, melyek a lakosság elapadását szemléltetik. Dunántúl népessége a XV. század végén 900.000 főre becsülhető, a 46.000 négyzetkilométernyi [AZ ALFÖLD ELNÉPTELENEDÉSE] országrész egy-egy négyzetkilométerére tehát 19.5 lélek esik. Az 1580. év körül, amikor e terület nagyobb fele már évtizedek óta a török uralma alatt élt, már csak 360.000 lélekre számítható a Dunántúl lakossága. Az 1720. évben pedig az ekkor végrehajtott országos összeírás segítségével 500.000 lélekre becsülhető a népesség, mely a török kivonulta óta természetes úton és új megtelepülők révén nem jelentéktelen szaporodást vett már fel. A veszteség tehát a dunántúli részen végül is kb. 400.000 lélek és az eltelt időnek kb. négymillióra becsülhető elveszített természetes gyarapodása. Hogy a Dunántúlnak egyes részei míly mélyre estek alá, mi sem szemlélteti világosabban, mint az, hogy Tolna, Fejér, Somogy megyékben, a XV. századi 19.5-es átlagos népsűrűségtől messze elmaradva, a XVII. század elején csak 4–5 lélek esett egy négyzetkilométerre. Esztergom megye területén 1696-ban alig 2000 lélek volt a falvak parasztházaiban található.

 

 

Sebesült hírvivő. A XVI. század második felében készült rézmetszetről.
(Történelmi Képcsarnok.)

 

 

Törökök szekérszám viszik a levágott fejeket. Rézmetszet 1604-ből.[14]
(Országos Széchenyi-Könyvtár. Apponyi-gyüjtemény.)

 

 

A török alá esett alföldi részeken még nagyobb aránytalanságokat vetnek ki a számok. Lindner Keresztély Ferdinánd gyulai harmincados a körösmenti helységeket 1698-ban lakatlannak és pusztának találta, mindössze Békés mezővárosban bukkant tíz meghúzódó családra. Igaz ugyan, hogy a következő években még számos békési család ült vissza régi tűzhelyéhez Szabolcs és Bihar megyékből, ahova a felszabadító háborúk iszonyai elől menekültek, ezek azonban a régi lakossághoz, a mohácskori parasztsághoz képest csak töredék voltak. A török uralma alá sohasem tartozó, de az 1657–1717. években nagy csapásokat átélő ugocsai síkvidék 28 falvában a dézsmafizetők száma 1580-tól 1716-ig fokozatos lejtéssel 1657-től gyors zuhanással – 1188 főről 330 főre hanyatlott le. Az ország lakossága pusztulásának szinte jelképes erejű látványa állt 1605-ben az idegen utazó előtt: Budán, az ország korábbi fővárosában, a királyi székhelyen, a keresztyén és európai világ egyik centrumában istállónak használt düledező templomromok között a keresztyén tanító elé mindössze öt szegény gyermek járt.

 

 

A pusztulás általános egyenlegéhez és a korábbi helyi állapothoz képest az Alföld közepén felgyülemlő mezővárosi közösségek olykor többletet érnek el, ezek azonban az egyetemes pusztulásnak azon a mérlegén, mely a XVII. század végén felállítható, az elzuhant mérlegnyelvet annál kevésbbé emelik fel, mert a magyarság elpusztult területeire már a török uralom korában idegen népelemek kezdtek szállani s a XVII. század végén a népességben e korábban színmagyar területen már szép számmal talál hatók idegen új elemek.

 

 

Rabságra hurcolt lakosság. Fametszet 1695-ből.[15]
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

 

 

Az Alföldnek a török uralom alá jutott térségein az elpusztult magyar jobbágy földjén a Balkánról fölszivárgó rácok hamar megjelentek. Az alacsonyabb kultúrformában élő s a török seregeknek is jó zsoldosokat szolgáltató alacsonyabb igényű rácság a hódító uralmát nagyobb életerővel tudta viselni, mint a magyarság. A Maros vonala alá eső bácsi, bánáti és temesi vidékről, miként láttuk, már az 1520–30-as évek elsodorták a magyar lakosságot mindjárt ez években a kihűlt tűzhelyek között állattenyésztő, kóborló rác családok vertek tanyát. Beszállottak a romok közé vagy kezdetleges építményeket raktak, félnomád módon, készen a továbbvándorlásra. A hadjáratok sokszor elseperték őket, de majd újak érkeztek helyeikre.

 

 

A rác szivárgás e kezdeti foglaláson túl az Alföld középső és felső, valamint a Dunántúl keleti részeire is felér, a megmaradt magyarság ritkuló helységei között puszta falvakat keresve, melyeket bőven talál. A Maros felső oldalára tervszerű török telepítés viszi őket s Csanád megyében 1664-ben már 24, Csongrádban 1, Aradban 12, Békésben 6, Zarándban 2 helység éled fel pusztaságából rác helységgé. Somogy megyében már a 15 éves háború idején számos rác falu állott, Fejér megyében pedig az [RÁC JÖVEVÉNYEK] 1696-ban megszámlált 49 helységből az adószedő 10-et rácokkal teltnek jegyzett fel.

 

 

A török útjául szolgáló Dunamentén Budáig, sőt Szentendréig felvándorolnak s e fontos vonalon a kereskedelmi lehetőségek kihasználásával, legelő-, rév- és vámbérletekkel jelentékeny vagyoni erőre tesznek szert és a déli részeken bolygó félnomád testvéreik fölé emelkedő színvonalat érnek el. A hadjáratok idején sokszor ide-oda hajtott, el-eltűnt, de újra felgyarapodott rác elemek az Alföld török előtti népesedéséhez képest sem jelentéktelenek, annál kevésbbé a megritkult ősi magyar lakosság mellett. A feltámadó új ország térképén e rác vidékek és foltok jelentik az első új színt. Rajtuk kívül a régi népi határokhoz képest ebben a korban még némi horvát folt, a már ekkor megingó tót-magyar és rutén-magyar nyelvhatár kisebb mozdulásai s jelentékenyebben az oláhság meginduló terjeszkedései jelentenek új színeket.

 

 

A török birtokában levő Szarvas a XVII. században.[16]
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

 

 

A horvátok már az 1520–30-as években megjelentek az 1529. és főleg az 1532. évi török hadjáratban nagymértékben elnéptelenedett nyugati széleken. A horvát vándorokat ugyanaz a vész hajtotta el földjéről, amely a magyarságot is sorvasztotta: a török pusztítás. Pusztán maradt magyar falvakban Zala, Vas, Sopron, Moson és Győr megyékben ezekben az években 180 horvát község létesült s kisebb horvát rajok, melyeknek sorsuk az idegen tömegben eleve a népi felszívódás volt, földesúri telepítés révén Sárospatakra s a felső országrész némely más pontjaira is jutottak. A meginduló horvát zöm azonban mégsem erre, hanem a Kulpa mögé, az eredeti Szlavóniába tart, melynek neve lassanként Horvátország lesz s Szlavónia neve a keleti szomszédságba eső régi magyar megyékre tolódik át.

 

 

A tótság népi tartalmának a megritkult szomszédos magyar területre való eltolódása még nem eléggé ismert. A jelek szerint a tótság a német-magyar városokat, melyek tót települési területen állottak, ekkor még általában elkerülte s a délre nyíló völgyekbe, az uradalmak és kisbirtokosok üres jobbágyházai felé szivárgott, telepítési körének bővítésére felgyarapodott népi állománya mellett a közte földhöz kötődő vlachság által is indítva.

 

 

Erdélyi magyar sóvágó a XVII. század végén.[17]
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

 

 

A XVII. század második felében hasonló mozgalom volt megindulóban az északkeleti országrészekben a rutén és a magyar települési vonal mentén is. A mozgalom élesen megfigyelhető a kis Ugocsa megyében, melynek síkvidékén – miként más helyeken is – kezdettől fogva magyarok, hegyvidékén pedig a XIV. század közepe óta rutén és – a délkeleti csücskön – oláh elemek telepedtek meg. A síkvidék, itt is főleg a Tiszamente 1657. és 1661. évi nagy pusztulása után a régi magyar falvakban itt is, ott is [RUTÉN-OLÁH TERJESZKEDÉS] rutén „advena”-k tűntek fel. A kisbirtokos családok kezén levő tiszamenti magyar Szirmán 1663-ban az addig is csekély számú, most pedig jóformán eltűnt jobbágyság soraiban Kalina, Ágy s név nélkül „rutinus advena”, 1665-ben Lengyel, Vayszko, Veléti, 1668-ban Cziczuves, Litva, Prisznyák, Román nevű jobbágyok tűntek fel. Feketeardón és Szászfalun az „idegen orosz”-okon, akik a „pogányok pusztítása és a pestisnek grasszálása miatt elfogyott magyar jobbágyoknak helyeikben” szállottak, a földesurak 1668-ban még megvették a református prédikátoroknak járó papi dézsmát.

 

 

A rutén előretörés azonban most még erőtlen, a síkvidéken nehéz csapások újultak meg. A leszálló rajokból kevesen maradtak meg síkvidéki új otthonaikban, ahol a béke és jólét helyett e viharos évtizedekben örökös veszedelmet találtak. Az egyes helységekre szálló rutén betelepülőknek 1–2 év mulva már alig van nyomuk, a nyelvhatár mentén megmaradt régi magyar jobbágyság mellé ebben a korban még csekély rutén elem kötötte meg magát. A visszatorlódó rutén hullámzás csak az 1717. évi tatárdúlás után ért véget, csak ekkor érkeztek tehát jelentősebb mértékben új, most már a röghöz meg is tapadó testvér elemek.

 

 

Az erdélyi hegyekben felgyülemlett pásztorkodó oláhság meginduló hullámai két irányban haladnak: az erdélyi medence s az Alföld északi és keleti szélei felé s nem jutnak oly messze, mint a rácságé. Később is indulnak meg és lassúbb ütemben folynak. Szinte észrevétlenül kéredzkednek be az erdélyi magyar falu megkevesbedett jobbágyai közé. Az első jövevény továbbiakat húz maga után s ezek már az elsők kezességei mellett kötelezik el magukat új uruknak örök jobbágyságra. A lassú betelepedés ebben a korban még alig érinti a székely és szász székeket, a térfoglalás a pusztultabb hét magyar megye falvaiban és kis városaiban ér el számottevő mértéket. Déva a XVII. század elején még teljesen magyar; Bethlen Gábor alatt 4–5 oláh család költözik be s 1640-ben már oláh templomot építenek. A török uralom és a vajdái elnyomása alól a Kárpátontúlról állandóan szivárgó s néha tömegeket sodró oláh áramlás is a hét magyar megyében állapodik meg.

 

 

Erdélyi oláh pásztor. XVII. századi vízfestmény.[18]
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

 

 

Az oláhság második útja a hegyekből északi és nyugati irányba vezet, a szélesedő folyóvölgyek és az Alföld-szél elhagyott vagy megritkult magyar falvaiba. A völgyi magyarság kelet-nyugati népi folyosóit a testvér erdélyi elemek felé a hegyeken végigáradó oláhság már a középkor századaiban elzárta, most az a török hadak útjában szörnyen megfogyatkozva és elveszítve támasztékát az alföldi magyarságban, a rajta keresztül gördülő oláh hullámokban elmerült.

 

 

Német telepítések ebben a korban még nem folynak s a már századok óta itt élő városi német és szász rajok is megmaradtak régi határaik között, melyeket a kiváltságok a népiség jegyeinél is élesebb vonalakkal rajzoltak az ország testére.

 

 

Fogarasvidéki oláh asszony a XVII. század végén.[19]
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

 

 

A népi határoknak a török okozta pusztulás nyomában meginduló eltolódása a természetes kiegyenlítődés erejével jön létre és a nélkül folyik, hogy a nemzetiségi kérdés felmerülne. A népi jegyeket a nemzedékek átveszik az előbbjáróktól és átörökítik a következőkre, mindez azonban a nemzetiségnek szinte tudattalan mélységeiben folyik. A nemzetiség még nem kívánkozik politikai formulákba, ilyen kérdés a település e mozgalmaiban egyik oldalról sem vetődik fel. Nincs kisebbségi és többségi érzés és nincs öncélú tudatos nemzeti törekvés sem. A birtokos a földjeire szálló [NÉPI ÖNTUDAT] idegenekben csupán a munkaerőt, a gazdasági emelkedés eszközét látja, tekintet nélkül a népi hovatartozásra s a magyarságban nem támad politikai veszély érzete az idegen népi előnyomulás láttán.

 

 

A népi öntudatot tehát zavartalanul, külső akadály nélkül táplálhatják azok a mélyből sarjadó ösztönös erők, amelyek a népi egyéniséget határozottan megrajzolják. A népi tudat működésének külső indítások, miként az életformák és a vallási élet is erős alátámasztást nyujtanak. A társadalmi és gazdasági életformák ugyanis egy-egy népiség kebelében többé-kevésbbé elkülönültek s gyakran jogszabályok kereteit is felöltötték. Hasonló elkülönülések vallási tekintetben is fejlődtek ki s a népiséget az egyházak saját szertartásaikkal is kifejezőbbé teszik. Az ország keleti részén például a magyarság s a ruténség-oláhság népi választó vonala egyúttal az életformának és a vallásnak is választó vonala, mely az állam összefogó ölében akkor még az összefogó erők gyengítése nélkül választ el két külön népi világot.

 

 

A rutén és oláh népi világban éppúgy, miként a tótság, németség és az új települő rácság életében kifejlő népi erők gyengítésére az ország fenntartásának tudatát hordó magyarság nem törekszik. A népi tudatot elsősorban a nyelv táplálja s nyelvi asszimilációs törekvéseknek nincs nyoma. Az iskolanyelv az iskolafenntartó-közösség kívánságának megfelelő s az ország lakosai a hatóságok előtt anyanyelvükön szólalnak meg. A katolikus és protestáns templomokban a prédikáció a helyi lakosság nyelvén hangzik s Pázmány Péter gondoskodására a pozsonyi gimnáziumban magyar, német és tót nyelven tanítanak. Az erdélyi fejedelmek pedig maguk adták az oláh nép kezébe a későbbi nemzeti ébredés hatalmas eszközét, az irodalmi nyelvet azáltal, hogy a nép vallási asszimilációja érdekében a népnyelven vallási könyveket nyomtattak és az egyházi liturgia nyelvévé is az oláht tették meg. Az evangélium és a zsoltárok oláh fordítása magyar támogatással jelentek meg a XVI. század második felében s így az irodalmi nyelv kifejlesztésében az Erdélybe fokozatosan betelepült oláhság előtte jár a kárpátokontúli anyanépnek.

 

 

Rác asszony a XVII. végén.[20]
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

 

 

Népi surlódásokra ebben a korban még csak a városokban lehet találni, de ezekben is a nemzetiségi kérdés politikai tartalma nélkül. A népileg egységes városi közösségekben, e kiváltságokkal elmélyített és elszigetelt zárt társadalmakban, elzárkózó törekvések működnek. Különösen a felvidéki német és erdélyi szászvárosokban, melyek a magyar települőkkel szemben folytatnak az országgyűlésekig is elható küzdelmet. Ily elzárkózó hajlam egyes népiségekkel szemben az alföldi és erdélyi magyar városokban is felbukkan. Ezeket az elzárkózó törekvéseket azonban erősen átszövik társadalmi és gazdasági szálak. Mikor a magyar tömb szélein vagy az azon kívül eső német lakosú városok a magyar betelepülőket nem akarják maguk közé fogadni, nemcsak a magyar, hanem a nemes úr ellen is küzdenek, aki nemesi jogaival áttöri a város zárt közösségét és kiváltságai rendszerét s esetleg a közösség vallási egységét is. Debrecen küzdelmében, melyet a kiváltságokkal közéje települő s így a közösségben új közösséget alkotó balkáni görög kereskedők betelepítése ellen évtizedeken át – végül is eredményesen – folytat, világosan nem népi, hanem társadalmi, gazdasági és vallási tényezők lépnek fel.

 

 

Hasonló jelenségek sokfelé találhatók s ezek arra is mutatnak, hogy a népi keveredés útjai a nemzetiségi kérdés politikai kibontakozását megelőzően, a népi erők békés kifejlésének korában sem zavartalan. A társadalmi és gazdasági szigetelőkön kívül a nyelv, az életforma, a vallás is választó vonalakat húznak s ekkor még a tizedik falvak messzebb esnek egymástól, mint ma országrészek. Mindenek előtt pedig hiányzanak a modern kor igazi népi keverő medencéi, a bárki által elérhető nagy városok, e messze sugárzó gyüjtő központok. Ez okból a török pusztulásából kikerülő magyarság népi alkatában sem kereshetők jelentékeny eltolódások.

 

 

Mindenek előtt tekintetbe kell venni, hogy a törökség Magyarországon nem vegyült a magyarsággal, a megvetett hitetlen néppel. A hódító törökség inkább vallási, mint népi képlet volt, népi beolvasztásra nem törekedett s így a vele való békés vegyülésnek csak a török vallás felvétele nyitott volna utat, erre pedig alig-alig volt példa. Bizonyos erőszakos vegyülés a hadjáratok nyomában ugyan aligha volt elkerülhető, mivel azonban a magyar falvak fennmaradt lakossága éppen azért maradhatott fenn, mert a hadak elől elmenekült, az ily vegyülés is csekélyre becsülhető. Azokban a helységekben is, melyek a török katonai és polgári igazgatás székhelyei s így állandó török lakosság tartói voltak, a keresztény lakosság, mely különben is mindinkább balkáni lett, élesen elkülönült településileg is a töröktől. [VÉRSÉGI FOLYTONOSSÁG] A magyarság tehát, mely országában végül megmaradhatott, török vért számottevő mértékben nem vett fel magába. Akiket rabként elveszített, azok a törökség gyarapodásává lettek s törökök lettek azok az utódok is, akik török apától és vele élő magyar anyától születtek. A török szervezet felületi, uralmi építmény volt s mikor elvonult a magyar földről, a magyarság ez építmény alól a töröktől vérségileg jóformán érintetlenül került elő, miként a kiöntés után az elvonuló víz alól is a régi parti tenyészet kerül elő.

 

 

A török uralom korában a pusztuló Alföld üres falvaiba – miként láttuk – rácság nyomult fel és sok vidéken rác települési foltok keletkeztek. A magyar és rác parasztság falvai tehát számos ponton egymás szomszédságába kerültek. A szomszédság azonban ekkor még népi keveredéshez nem vezetett. Az alacsonyabb kultúrfokon álló és vallásában görög ritust követő ráccal szemben idegenül állott az alföldi református vagy katolikus jobbágy, aki éppúgy fajtájabeli családalapításra törekedett, miként a rác is. Fejér megyében például 1696-ban 49 magyar jobbágyfalu között 10 rácokkal lakott volt, ekkor azonban még minden felismerhető nyoma nélkül annak, hogy a szomszédos magyar és rác falu között valamelyes népi keveredés folyna.

 

 

Török földesúr 1686-ik évi rézmetszetről.[21]
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

 

 

Az a magyarság tehát, mely a török vészből régi földjén, elsősorban a hódoltsági Alföldön, a Dunántúlon és a Felső-Tiszántúlon hátramaradt, vérségileg a mohácselőtti magyarság maradéka: földjéről feltépetten, ide-odaszórtan, szinte visszaelemezhetetlenül összerázva és irtózatos vért veszítve, de idegen vér által mégis alig érintve. Debrecen városban az 1564–1640. év között 415 letelepedő lakos korábbi lakóhelye 350 esetben a várost és birtokait is magában foglaló Szabolcs és Bihar megyében volt. A többi 65 új lakos közül is 59 esik az Alföld közepére és keleti felére, 3 maradva Erdélynek, 2 Pécsnek és 1 Morvaországnak. A lakosok 99%-a tehát a Szamosvidék-Jászkúnság és a Hegyalja-Marosszög között elterülő alföldi helységekből kerültek ki, olyan területről, mely a XVI–XVII. századokban folyton pusztulva és néptelenedve ugyan, de osztatlanul magyar volt. A csapások alatt meg-megfogyó Debrecen tehát abból a néptalajból merített, amelyből eredetileg is összetevődött. Kecskemét, Nagykőrös, Cegléd, Mezőtúr és a többi el-elfogyó és meg-megduzzadó, töröktől sohasem lakott alföldi mezőváros hasonló módon tevődött össze egynépű környékéből s magyar tömb volt a Bocskay által letelepített szabad hajdúság is, mely a kezdeti szláv elemeket korán elveszítve s a XVI. századi küzdelmekben gyorsan kicserélődve, ezután az enyésző magyar falvak szegény futó népességéből verődött össze.

 

 

Az alföldi magyar falvak lakossága is hasonló bő egyvérű keveredésen esett át, a kör azonban, amelyből ezek a keveredés elemeit nyerték, általában már jóval kisebb sugarú volt, mint a mezővárosoké. Természetesen azok a rendszerint adóösszeírásokban szereplő megjelölések, amelyek valamely időpontban egy-egy helységet „pusztá”-nak tüntetnek fel, nem mindíg jelentik azt, hogy azok a lakosok, akiket néhány év mulva a helységben találhatni, merőben új eredetűek s így a régiek életfonala a helységben elszakadt. A nép oldhatatlanul ragaszkodik ősi tűzhelyéhez s így ha a veszedelem elől egy-két évre el is bujdosott mocsaras, nádas vagy távolibb vidékekre, a veszély elmultával legtöbbször visszabátorkodott az elhagyott ismerős tájra, a visszahúzó szülőföldre.

 

 

A kedvező tájelemek által nyujtott védelem következtében egyes vidékek magyar lakosságának sajátvérű keveredése is csekély volt. A Sárrét, a Sárköz, a Csallóköz, a Bodrogköz, a baranyai vidék, a nyíri lápvidék, Erdélyben a székely hegyvidék és más rejtőzködő kis falvak, megkevesbedve és összeesve ugyan, sok régi folyamatos életet hagytak a békés nemzedékekre. Ugocsa megye síkföldi falvainak lakossága a XVII–XVIII. században [MAGYAR KÖZÖSSÉG] csaknem teljesen kicserélődött, ugyanakkor néhány mocsaras falut itt a XVIII. század második felében is még 40–50 százalékban olyan családok laktak, melyek már három évszázaddal előbb is a faluban éltek. A török korból a Bükk-hegységben levő Visnyón és a Bodrogköz lápi községeiben is egész megsokasodott régi „had”-ak maradtak át a XVIII. századra.

 

 

Német paraszt és vándorló a nyugati széleken. Houfnagel György metszetéről, 1617.[22]
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

 

 

Keveredés a magyarság és más népek között e korban főleg a még kevés számú vegyes lakosságú falvakban, így elsősorban a hegyek lejtőin vonuló népi érintkezési vonalon s az e mögött fekvő magyar vidékek és kisebb magyar szigetek szélein folyik. Ezeken a helyeken a kicserélődés, melyben mindkét fél nyer és veszít, természetes ütemmel folyik s egyes vidékeken a magyar népi vonal hátrább esése révén megélénkül. A keveredés a legenyhébb ellenállásra – úgy látszik – a magyar-tót viszonylatban talál; a folyamat itt már régi gyökerű s folyik a birtokos nemesség körében is. Míg a birtokos nemesség tót, addig az arisztokrácia inkább déli szláv, főleg horvát elemeket vett fel, de nem oly mértékben, hogy egyénisége a népi zömtől elvált volna. Az Illésházyak, Esterházyak, Forgáchok, Erdődyek, Thurzók és más főúri családok házassági szálai még nem Bécsen keresztül szövődnek, mint a következő században, mely oly sok idegen vért vezetett főúri családainkba.

 

 

A magyarság közössége a társadalom csúcsán és alsó fokain és mind az ország szélein, mind az alföldi mezővárosokban, mind pedig a sínylődő erdélyi és dunántúli falvakban egy testnek érezte magát, közös tudatot hordozott. A török uralom vonala éppúgy nem hasította meg az együvétartozás hatalmas érzését, mint az erdélyi fejedelemség élesebb politikai határa sem. A hivatástudat azonban, mely a csonkuló magyar testet fűti, hanyatló és szárnyaszegett lett. Mátyás korában a magyar hivatástudat birodalmi gondolatot hordozott és büszke erővel vállalta a keresztyén világ védőpajzsának szerepét. Buda felszabadítása korának magyar nemzedéke elfogyva, elfáradva, kiábrándulva és küldetését elejtve néz a jövőbe, lelkével a dicsőséges multba menekül és idegen birodalom szárnyai alatt keresi a megpihenést a hosszú vitézi harc után, melyet rokontalanul vívott Európa védőbástyáján.

 

 

---

[1] A térkép eredetileg Habsburgi Ferdinánd főherceg, a túladunai magyar hadsereg fővezére számára készült. A kiadó a Magyarországon még ekkor jelentékeny vállalatokkal érdekelt Fugger-ház fejének, Ulriknak ajánlotta. Kb. egynegyedére kisebbítve.

[2] L. a 62. laphoz adott jegyzetet. A kép, mint Zimmerman rézkarcai általában, megdöbbentő tárgyilagossággal adja vissza a törökök kegyetlenségeit. Az eredeti lap mérete 265×165 mm.

[3] A kép a következő ritka munkából van átvéve: La Galerie agreable du Monde, ou l’on voit en un grand nombre de cartes tresexactes et de belles tailles-douces, les principaux empires, roiaumes, republiques. provinces .. . Tome premier d'Hongrie, Turquie en Europe . . . Leide, par Pierre Vander Aa. 1690–1700 között. Az első kép felírása: Maison d'esclaves & comment on y traitte des Novices. A másodiké: L'Enchainement des esclaves Chretiens de condition en Turquie. Az eredetiek mérete 190×150 mm.

[4] A mai csonka állapotában 37 cm széles, egyoldalra nyomott újságlap valószínűleg az augsburgi Stainer Henrik nyomtatása. Könyvtáblában, egy ívrétű kötetet borító pergamentlap béléseként maradt fenn. Tudtunkkal egyetlen példány, s könyvárustól jutott gr. Apponyi Sándorhoz, akinek gyűjteményében a 670. számot viseli. Címe. („Hogyan kereskednek a törökök a fogoly keresztényekkel. Azok, akik vesznek, vagy eladnak”) és az egykorúan kiszínezett fametszet – elárulja, miről szól; az alája nyomtatott szöveg szolgál bővebb magyarázattal, mégpedig olyan alakban, mintha egy magát Eissenkern Miksának nevező személy mondaná el keserves egyéni tapasztalatait. Kép és nyomása XVI. sz. közepére vall. A szöveget 1592-ben újra lenyomatta Strach Vince lipcsei nyomdász egy négyleveles kis röpiratban, amelyhez azonban kép nem járult.

[5] A kép a következő ritka munkából van átvéve: La Galerie agreable du Monde, ou l’on voit en un grand nombre de cartes tresexactes et de belles tailles-douces, les principaux empires, roiaumes, republiques. provinces... Tome premier d'Hongrie, Turquie en Europe... Leide, par Pierre Vander Aa. 1690–1700 között. Az első kép felírása: Maison d'esclaves & comment on y traitte des Novices. A másodiké: L'Enchainement des esclaves Chretiens de condition en Turquie. Az eredetiek mérete 190×150 mm.

[6] Részlet egy Esztergomot ábrázoló kép előteréből. Az elpusztított terjedelmes helység többé nem épült fel. Helyén keletkezett a ma is virágzó Párkány nagyközség, amely nevét a törököktől kapta. ( Parkan = vár, erősség)

[7] A következő röpiratból: Warhafftige Arnzeigung, wie es im Lager vor Ofen ergangen ist. (H. n.) 1541.

[8] Megjelent a következő újságlapban: Newe Zeyttung von dem 5. tag Augusti, disz 1566, Jars, ausz Wien, Was sich vor der Vestung, Statt und Schloss Jula... verloffen und zugetragen hatt. Nürnberg, Hans Kholer (1566).

[9] Georgievics Bertalan magyar író következő könyvecskéjéből: De afflictione tam captivorum, quam etiam sub Turcae tributo uiuentium Christianorum. Vormatia (Worms). Georgius Gomiander, 1545. Georgievics tizenhárom évig volt török fogoly és közvetlen tapasztalatok alapján vázolja a keresztény rabok szomorú sorsát. Az első képen ferencrendi szerzetes szántja a földet. A másodikon azok kínzása látható, akik megkísérelték a szökést. Az elfogott szökevény talpait késsel felhasogatták és sóval hintették be.

[10] Georgievics Bertalan magyar író következő könyvecskéjéből: De afflictione tam captivorum, quam etiam sub Turcae tributo uiuentium Christianorum. Vormatia (Worms). Georgius Gomiander, 1545. Georgievics tizenhárom évig volt török fogoly és közvetlen tapasztalatok alapján vázolja a keresztény rabok szomorú sorsát. Az első képen ferencrendi szerzetes szántja a földet. A másodikon azok kínzása látható, akik megkísérelték a szökést. Az elfogott szökevény talpait késsel felhasogatták és sóval hintették be.

[11] Vathay Ferenc vitéz magyar hadnagy, székesfehérvári alkapitány 1602-ben a vár feladása alkalmával esett török fogságba. Hosszas viszontagságok után a következő évben Konstantinápolyba vitték, ahol mint főembert a héttoronyban vetették börtönre. 1605-től kezdve itt raboskodott. A fogság unalmas óráit részben panaszos versek írásával, részben emlékei feljegyzésével töltötte s ezeket egy kis negyedrétű, 136 lapot tevő kötetben gyüjtötte össze. A tartalmilag is érdekes könyvecskét a rajzolásban nem járatlan derék magyar úrnak nagyszámú színezett tollrajza díszíti, amelyek között többön saját szomorú kalandjait örökítette meg. Ezek közül való az itt bemutatott, kb. egyharmadára kisebbített kép is. A kötetet a Magyar Tudományos Akadémia őrzi M. Cod. 4-rét 29. szám alatt.

[12] Nagyvárad a legkésőbben visszakerült magyar városok sorába tartozott; csak 1692-ben, hosszas ostrom után adták át a törökök Heisler Donát császári tábornoknak. A várában szenvedő magyar rabok verses alakban megnyilatkozott siralma valószínűleg Kolozsvárott jelent meg, s ma egyetlen példányban ismeretes. Hasonmásban kiadta Obál Béla Hungaria Vitebergensia címen, Halleban, 1909-ben.

[13] Vathay Ferenc vitéz magyar hadnagy, székesfehérvári alkapitány 1602-ben a vár feladása alkalmával esett török fogságba. Hosszas viszontagságok után a következő évben Konstantinápolyba vitték, ahol mint főembert a héttoronyban vetették börtönre. 1605-től kezdve itt raboskodott. A fogság unalmas óráit részben panaszos versek írásával, részben emlékei feljegyzésével töltötte s ezeket egy kis negyedrétű, 136 lapot tevő kötetben gyüjtötte össze. A tartalmilag is érdekes könyvecskét a rajzolásban nem járatlan derék magyar úrnak nagyszámú színezett tollrajza díszíti, amelyek között többön saját szomorú kalandjait örökítette meg. Ezek közül való az itt bemutatott, kb. egyharmadára kisebbített kép is. A kötetet a Magyar Tudományos Akadémia őrzi M. Cod. 4-rét 29. szám alatt.

[14] Az itt harmadrésznyire kisebbített mozgalmas kép a következő munkában jelent meg: Samuel Dilbaum: Eikwnografia Aller deren Ungarischer Staett, Voestungen, Castellen und Haeuser, welche, von anfang der Regierung Rudolphi desz andern Roemischen Keysers bisz auff das 1603. Jar mit gewalt oder auffgebung erobert, oder verlohren worden . . . auff diese form durch Wilhelm Petrum Zimmerman Burgern zu Augspurg in Kupffer gradirt, und an tag gegeben . . . Anno 1604. A kötet 58 rézkarca közül többet felhasználtunk. A képek értéke kevésbbé a várak s városok ábrázolásaiban, mint sokkal inkább a rajtuk található mozgalmas jelenetek valószerű visszaadásában rejlik. Rajzolójuk kétségkívül megfordult Magyarországon és az itteni magyar és török viseleteket, embertípusokat, fegyverkezést és szokásokat jól ismerte. A kép a török 1592-i károlyvárosi győzelmét ábrázolja.

[15] A következő újságlapból: Warhafftige Zeytung Des Grausammen Erbfeindes des Thürcken, wy er uber das eisz der Donau kommen ist in diesem 1595 Jar, geblundert, gemordt bisz an Brespurck. (Cöln) 1595.

[16] Szarvas egy kissé leegyszerűsített képe Birckenstein könyvéből. (Lásd a 37. lapnál.) Az előtérben két török elfogott keresztényt hurcol a vár felé.

[17] Az Országos Széchenyi-könyvtár Oct. Germ. 198. sz. kéziratából. L. a 48. lapnál.

[18] Az Országos Széchenyi-könyvtár Oct. Germ. 198. sz. kéziratából. L. a 48. lapnál.

[19] Az Országos Széchenyi-könyvtár Oct. Germ. 198. sz. kéziratából. L. a 48. lapnál.

[20] Az Országos Széchenyi-könyvtár Oct. Germ. 198. sz. kéziratából. L. a 48. lapnál.

[21] Birckensteinnek Domanie helységet ábrázoló képéről. V. ö. 37. laphoz adott jegyzettel.

[22] Kismártont ábrázoló képről, Braun et Hogenberg, Civitates Orbis Terrarum c. nagy képes művéből. (L. a 28. lapnál.)

 

forrás