A szemben álló haderők

A csata hajnalán a magyar sereg - a hiányzó csapatok miatt - mindössze 25.000 emberből állt, 85 ágyúval volt felszerelve, (ebből 53 került használatba) s még néhány horvát hadtest állt rendelkezésre. A gyalogság egy részét zsoldosok tették ki, azidegenek közt főleg németek, bajorok és csehek voltak, de akadt néhány spanyol is. A hazai erők közül sem volt mindegyik magyar nemzetiségű. Több egységet szerbek alkottak, akik a Délvidéken a várakban és más katonai egységekben igen nagy számban szolgáltak.

Vezetőik közül ki kell emelni Bakics Pált, Vencsánc egykori vajdáját, aki nemrég érkezett Magyarországra és rögvest II. Lajosnak ajánlotta fel szolgálatait. Szintén Szerbiából települt át nemrégiben  Radics Bosics, aki a csata után is jelentős érdemeket mutatott fel a török elleni harcban. Ott volt továbbá Cserni Jován, a hírhedt szerémségi "parasztvezért", mely címet a történelemtől jogtalanul kapta. Ő 1526 végén fellázította Szapolyai János ellen a délvidéki szerb katonák nagy részét, majd I. Ferdinándnak tett hűséget, amivel hosszú időre elkötelezte a szerbeket a Habsburg család mellett.

A magyar haderő Mohácsot megelőzően három alapelemből tevődött össze: a főurak és főpapok bandériumaiból, a nemesi felkelésből és a telekkatonaság intétményének keretében hadra kelt jobbágyokból. A bandériumok kiállításáról törvény rendelkezett, ám az arisztokraták jó része egyáltalán nem teljesítette e kötelességét, vagy gyakorlatlan katonákból állították ki csapatukat, vagy pedig az arra kapott pénzt egyszerűen eltették. Támadás esetén csupán a határvidéki főurak bandériumara lehetett számítani.

A nemesi felkelésre alig lenne érdemes szót vesztegetni, harci értéke oly csekéky volt. Ám a nemesség elvileg vérével adózott, de ha az uralkodó éppen arra hivatkozva, hogy katonai szempontból használhatatlanok, adóztatni akarta őket, felháborodva tiltakoztak és minden eszközzel ellenálltak.

A jobbágyság a telekkatonaság formájában vett részt a honvédelemben. Ez 1516 óta száz portánként 5 katona kiállítását jelentette. Hadi jelentőségük még a nemesi felkelésnek is alatta maradt, jóllehet vannak arra utaló jelek, hogy ekkoriban már zsoldosokat, vagyis hivatásos katonákat fogadtak fel erre a célra.

A felsoroltakon kívül a király is tartott mintegy 1.000 katonát, ám ezeket alig tudta fizetni. Rajtuk kívül az egyetlen a török elleni harcban valóban használható haderőt az évtizedek óta a déli védővonalban szolgáló, ott nevelődött végvári katonaság jelentette. Létszámuk azonban elégtelen volt a hatalmas feladatra, és a végvári vonal összeomlását hozó harcokban maguk is nagyrészt felőrlődtek, vagy a fizetetlenség miatt távoztak. A magyar haderő tehát Mohácsot megelőzően egy nehezen mozgósítható, korszerűtlen, olykor rosszul felszerelt és fegyelmezetlen sereg képét mutatta.

Az oszmán hadsereg ebben az időben minden tekintetben a magyar fölé magasodott: jobb volt a hadszervezés és hadkieszítés, a fegyelem, a felszerelés és fegyverzet, az ellátás és utánpótlás tekintetében is. A haderő területi elven szerveződött és többnyire így is vonult hadba. A két fő terület az európai (ruméliai) és az ázsiai (anatóliai) országrész jelentette. Hadjárat idején e két hadtesthez csatlakoztak az udvari zsoldos csapatok. A reguláris haderő lovasságból, gyalogságból és tüzérségből, továbbá az utánpótlás és a műszaki munkákat végző kiegészítő alakulatokból állt.

A lovasság legnagyobb részét a szpáhik adták, számuk 1525-ben 50.000 fő lehetett, ennek kilencven százaléka bármikor bevethető volt. Az udvari zsoldos lovasság szpáhikból, szilahdárokból, ulufedzsikből, gurebákból tevődtek össze, s 1527-ben összesen 5.088-an voltak. A gyalogság egyik fő elemét a magyar portális katonasághoz hasonló elven sorozott aszabok alkották,számuk több tízezer lehetett. Az elicsapatot viszont kétségtelenül a janicsárok jelentették, számuk 10-12 ezerre tehető. Kítűnő kiképzésük , fegyelmük és kitartásuk magasan a kor többi gyalogos alakulata fölé emelte őket, s ami ennél fontosabb, jelentős részük már ekkor lőfegyverrel szerelték fel. Ez többek között a mohácsi csata kimenetelére is befolyást gyakorolt.

Az oszmán sereg viszonylag sok, kb. 7.000 tüzérrel és mintegy 1.000 ágyúszekerésszel rendelkezett. A műszaki munkákat a lovas műszellem és a gyalogos jaja alakulatok végezték.

A Mohácsnál harcba vetett török sereg erőit 60.000 reguláris szpáhira és janicsárra teszik, ez azonban a mai történelmi kutatások szerint túlzásnak tekinthető, a teljes oszmán haderő reguláris állománya volt hasonló létszámú, ám ebben a csatában nem vett részt az összes. Valójában az elit egységek száma 30.000 fő lehetett., amelyhez hozzájöttek az irreguláris csapatok: az aszabok, az akindzsik és a többi egység. Így ebből állt össze a hatvanezer fős török sereg.

Forrás: Vécsey Aurél: Magyarok a hadak útján - Fájdalmas vereségeink