Szulejmán szerencsenapja

Keresztelő Szent János fejvételének napja; augusztus 29.

Nagy Szulejmán szerencsenapja, avagy nagy sikert hozó szellemi talizmán?

„Új Iszkander”

Elérkezett augusztus 29. napja, melyről minden iskolát járt magyar ember tudja, hogy 1526-ban ekkor zajlott le a mohácsi csata, az a nagy történelmi katasztrófa – valójában „csupán” egy katonai vereségünk –, mely vonzataiban, okozataiban elhozta az addig többé-kevésbé töretlenül álló és virágzó félezer éves Magyar Királyság bukását. Mohácshoz egy olyan történelmi út vezetett, melyet itt nem célunk mélyebben elemezni, s a mohácsi vész önmagában még nem okozhatta volna mindazt, amely azután másfélszáz esztendeig a Kárpát-medence népeire, a magyar államra következett, s melyet jobb híján „török világnak” nevezünk.

Mindebben meg van az akkori magyar politikai elitnek is a felelőssége, és az a szerencsétlen világtörténelmi konstelláció (elsősorban a „centrum-periféria” eltolódásnak köszönhetően), mely nagyon komplex folyamatok összegződéseként országunkat „a történelem sodrából kivetette”, avagy a „történelem országútjának szélére sodorta”, egy szóval az, hogy a Magyar Királyság egysége feltört, s eztán a világpolitikai küzdőtéren, a nagypolitikai sakk-játszmában immár a gyalog-áldozat szerepére kényszerült. Ennek folyamatát itt most mellőzni vagyunk kénytelenek, de könnyen belátható, hogy ezek a történelmi eredők, e korszak vetései, egészen a XX. századig befolyásolták a magyarság sorsát.

Mástekintetben azonban az már talán nem oly ismert, hogy a nagy ellenfél, I. Szulejmán török szultán (1520-1566), akit a történetírás méltán illet a „Nagy” vagy a török forrásoknak megfelelően a „Törvényhozó” jelzővel, s bátran állítható, hogy a világtörténelem legnagyobb kvalitású uralkodóinak sorába tartozik, kiemelten kezelte politikai és hódítási törekvéseiben Közép-Európát, s benne az addigi harcok tükrében (a XV. század folyamán) a Török Birodalom hagyományosan jelentős ellenfelének számító Magyarországot. Már uralkodásának elején nagy hadjáratok sorát indította Magyarország ellen (1521, 1526), s annak meghódítását tűzte ki céljául. Jól tudva – amint ez az európai közvéleményben is megjelent –, ha ezt „védőgátat” széttöri, akkor mint valami új „keleti Nagy Sándor”, avagy a muszlim-perzsa hagyományból átörökített új Iszkander diadalmas hódítóként igázhatja le az egész Nyugatot.

Jelképes is személyes sorsában, hogy életének legnagyobb külpolitikai sikerei és hódításai éppen Magyarország területén zajlottak, de ennek ingatag voltát maga is érzékelve személyesen hétszer (1521, 1526, 1529, 1532, 1541, 1543 és végül 1566) szállt nyeregbe és bontotta ki a próféta zászlaját, hogy roppant birodalmának ezen északi végvidékén – Üngürüsz tartományát – szilárdan kezében tudja, s mindez talán előrevetítette sorsát, s végzetét is, hogy hosszú uralkodása itt ér majd véget, utolsó hadjáratában.

S ha már a jelképeknél és Szulejmán hódító törekvéseinél tartunk, akkor megkerülhetetlen, hogy augusztus 29-én a katolicizmusban – a Jézust jövendölő és Krisztus előtt járó, Keresztelő Szent János erőszakos halálának napján – augusztus 29-én meg ne emlékezzünk arról, hogy Nagy Szulejmán szultán e hadjáratai során – elsősorban is a mohácsi vész napja emelkedik itt mindenek fölé – a legnagyobb győzelmeit aratta a magyarok felett. Mindez meglehet véletlen volt, de a szultán a mohácsi diadala fényében ezt már tudatosan afféle uralkodói jelképként, mint egy szellemi talizmánként, mintegy hatalmas karizmaként értelmezte.

Később a török hagyomány – legalábbis a magyarországi hadszíntéren – ugyancsak úgy tekintett e napra, mint Szulejmán szultán szerencsenapjára, a nagy diadalok ünnepére, szerencsét hozó talizmánra. Lássuk tehát az augusztus 29-ék sorozatát.