Szultáni ölelés (kézcsók)

A szultán ölelése

„…esküszöm a magasságbeli Istenre…hogy téged híres atyámfiát… semminemű szükségedben soha el nem hagylak…”

1529. augusztus 18-án a bécsi hadjáratban Magyarországon keresztül vonuló szultán, I. Szulejmán, a mohácsi viadala mezején – szokásos pihenő helyén – fogadja az eléje járuló Szapolyai János magyar király hódolatát.

A mohácsi vész mezején – a királlyal, II. Lajossal együtt a magyar nemesség és az országbárók színe-java odaveszett – s hamarosan köznemesi párt erős támogatását – éppen az 1514-es Dózsa-féle parasztháború leverése miatt – élvező Szapolyai János erdélyi vajda fejére került a magyar Szent Korona. Tudott, azonban, hogy a Habsbug-Jagelló házassági szerződés értelmében (1505) az osztrák főherceg, Habsburg Ferdinánd – V. Károly német-római császár, spanyol és nápolyi király öccse – is bejelentette trónigényét.

Amikor 1527. július 8-án Ferdinánd zsoldosaival ostrom alá fogta az ország nyugati kapujának számító Dévényt, hamarosan megnyílt az út előtte a Magyar Királyságba, és csekély ellenállásra talált. Még ezen hadjáratban kezébe került Komárom, Tata, Visegrád és Esztergom; augusztus 20-án már Buda is az övé volt. Az, hogy szinte ellenállás nélkül kezébe került a főváros, nem volt furcsa, hiszen ekkor János királynak jó ha háromszász fegyverese volt. A Habsburg-erők vezére a tehetséges Nicolaus Slam gróf pedig keményen nyomult tovább…

1527. szeptember 27-én Tokaj alatt döntő vereséget mért Szapolyai Jánosra, aki Erdélybe húzódott vissza. A jól ismert tartományában – ti. hosszú ideig erdélyi vajda volt – sem lehetett biztonságban, mert ellenlábasa aknamunkája nyomán forrongtak a szászok és a székelyek. Perényi Péter koronaőr és – akkori erdélyi vajda – pedig szintén átpártolt Ferdinándhoz és kiszolgáltatta neki a Szent Koronát. Ezzel aztán Habsburg Ferdinándot is legitim módon felékesítették és megkoronázták; két királya volt egy országnak.

Most látszott azonban, hogy mennyire gyenge lábon áll Szapolyai János királyi hatalma. Hiszen a magyarok nem szerették ugyan a Habsburgokat, de mégis racionálisabb döntés volt egyezségre lépni velük, hiszen a főherceg testvéri kapcsolata V. Károllyal – akinek birodalmában soha sem nyugodott le a Nap – azzal kecsegtetett, hogy azzal a hatalmas erővel, mellyel a császári rokon rendelkezik fel lehet venni a harcot a török veszedelemmel. Ezért kezdtek egyre többen Habsburg Ferdinándba bizakodni.

Amikor Szapolyai nagy szorongatások között Erdélyből kijött és Debrecenen át Kassa felé igyekezett s hamarosan serege Katzianer generális csapdájába esett, János királynak nem maradt más lehetősége, minthogy néhány hűséges hívével Lengyelországba meneküljön. Ott sógor, I. Zsigmond lengyel király uralkodott s mikor a lengyel király sem kívánt ujjat húzni a Habsburgokkal, Szapolyai Jánosnak más választása nem maradt – ha vissza akarta szerezni országát – hogy a török szultán, I. Szulejmán és a francia király, I. Ferenc szövetségét keresse.

Ők ketten már előbb egymásra találtak – amikor a „legkatolikusabb király” címet viselő Ferenc szövetséget kötött a Habsburgok ellenébe az európai kapukon dörömbölő – sőt már a falak közé is bejutott I. Szulejmán szultánnal. Amikor János király követei a Portáról megfordultak a szultánnak ezen üzenetét vették:

„Hálás szívvel fogadom királyod jó szándékát. Országa eddiglen az enyém volt, nem az övé, azt a háború jogán és szablyával szereztem meg. Értésemre esvén azonban irántam való hajlandósága, nem csak reászállítom emez országot, hanem oly mértékben fogom őt az ausztriai Ferdinánd ellen segíteni, hogy mindkét oldalán biztosan nyugodhassék urad ezentúl. Az ő követségét, bennem való bizalmát kedvesen veszem, és valamennyi szükségét enyémnek tekintem.”

Ez egyenes beszéd volt. Szulejmán szultán nyíltan kimondta visszaadja az országot – melyett a mohácsi vész után magáénak tartott – Szapolyai Jánosnak. A szultán jól érezte, hogy Szapolyai a kezében van, annak pedig szüksége volt a szultán támogatására I. Ferdinánd ellenében, s ezzel a kocka el volt vetve… Csakhogy a törökbarátság a középkori – koraújkori – magyar politikai nemzet előtt nem volt ismert és nem volt vonzó (vö. antemurale), s a korabeli társadalomban ez nem volt jó ajánlólevél. Szapolyai János is vívódott – ezt a későbbi események is pontosan sejteni engedik – de nem volt más választása, hiszen a koronáról ő sem volt hajlandó lemondani. Tisztán látta, hogy a török hatalom mézes-mázas ígérete mögött a nyugati hódítás terve és vágya áll. S bár a szultán szépen szóló – keleties szóvirágokkal teli levelében ígérte a segítséget – a történelem a rossz sejtést igazolta:

„Neked felséges Jánosnak, Isten kegyelméből Magyarország, Dalmácia, Horvátország, Morvaország etc. királyának. Én, szultán Szulejmán sah, törökök győzhetetlen fejedelme, esküszöm a magasságbéli Istennek mindenhatóságára, szentségére, fényességére… az égnek erősségére, s a földnek színére, a napra, a holdra, csillagokra, a földre és a nagy szentséges Mohamedre, atyámra és az én anyámnak tejére, az én kenyeremre és szablyámra, életemre és lelkemre, hogy téged, híres atyámfiát… semminemű szükségedben soha el nem hagylak, ha minden birodalmam és országaim és hatalmam tőlem elvétetik is… köteles légyen Téged megtalálnom, és megkeresvén néked azt mondjam: imhol vagyok, amit tőlem akarsz, kész vagyok Neked abban kedvezni és kedveskedni…”

Szapolyai hamarosan megtapasztalhatta a szultán „testvéri segítségét.” Időközben I. Ferenc francia király is szövetséget kötött Szapolyai Jánossal és évi 20-ezer aranyforint segítséget ígért, ha az kötelezi magát, hogy a Habsburgok hátában háborúságot támaszt (íme a jól ismert „magyar kártya” a francia diplomáciában egészen II. Rákóczi Ferenc korszakáig húzódik majd ilyen törekvésük…).

Az elűzött János király haza útját Athinai Simon vezette kis huszárcsapat egyengette. Amikor Szapolyai János visszatért a Maros menti Lippán rendezte be udvarát. Ferdinánd ekkor nem sokat tehetett, mert jól tudott dolog volt, hogy a szultán hatalmas hadsereggel közeledik a Balkánon keresztül, hogy Bécs ostromára induljon. 1529. év a pusztítás és a háború újabb esztendeje volt: a török ármádia átkelve a Dráván a Duna mentén Mohácsnál – az egykori nagy győzelme helyszínén pihent le.

Itt a mohácsi vész közelgő harmadik évfordulóján és a nagy nemzeti temető helyszínén fogadta – elég megalázó módon a szultán Szapolyai Jánost. A szultáni ölelés üzenete egyértelmű volt, még szimbolikájában is. A magyar urak irtóztak a gondolattól, hogy elkísérjék a királyt a találkozóra, még a rendíthetetlen hűségű váradi püspök, Czibak Imre is kereket oldott a kíséretből útközben; csupán néhány nemes úr volt jelen mikor Szapolyai János és Nagy Szulejmán szultán 1529. augusztus 18-án a mohácsi csatamezőn összeölelkezett.