Török áfium ellen való orvosság

„…egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók…”

Gróf Zrínyi Miklós (1620-1664)

Török áfium ellen való orvosság.

„Szegény magyar nemzet, annyira jutott-e ügyed, hogy senki ne kiáltson fel utolsó veszedelmeden? Hogy senki ne keseredjék meg szíve romlásodon? Hogy senki utolsó halállal való küszködéseden egy biztató szót ne mondjon? Egyedül leszek-é őrállód, vigyázód, ki megjelentsem veszedelmedet? Nehéz ugyan ez a hivatal nékem, de ha az Isten az hazámhoz való szeretetet reám tette, ímé kéáltok, ímé üvöltök: hallj meg engem, élő magyar, ihon a veszedelem, ihon az emésztő tűz!”

"…egyébiránt kinek szántsunk, kinek vessünk, kinek arassunk, kinek neveljük édes magzatinkat, ha securitásunkra más gondot nem viselünk; majd a pogányé lesz az, aki most miénk, és csak öt esztendöt, csak vagy kettőt sem igérhetünk magunknak, ha nem provideálunk…"

"Fegyver, fegyver, fegyver kévántatik, és jó vitézi resolutio! Ezenkivül én semmit sem tudok, sem mondok. Avagy azért, magyarok, evvel oltalmazzuk meg magunkat, avagy vitézül haljunk meg mindnyájan, mert non datur aliud medium. Elfussunk? Nincs hová, sohun másutt Magyarországot nem találjuk, senki a maga országábul barátságunkért ki nem megyen, hogy minket helyeztessen belé: az mi nemes szabadságunk az ég alatt sohun másutt nincs, hanem Pannoniában. Hic vobis vel vincendum vel moriendum est."

"Mert noha az mi magunk népét az mint mostan vagyon, jól leábrázoltam, ugyan mindazonáltal, ha kérded: kit kévánok s micsoda nemzetet akarok oltalomra, azt mondom: a magyart kévánom. Miért? Azért, mert ez legalkalmatosabb, legerősebb, leggyorsabb, és ha akarja legvitézebb nemzetség. Kétszáz esztendeje lesz immár, hogy a magyar törökkel harcol. Hányszor a török császárok személyek szerint sok száz ezer emberekkel jöttek országunkban, csak az egy szultán Szulimánnak is, ki legvitézebb császár vala az ottomán nemzetben, öt expeditiója volt, de mégis Isten nem hagyott mindnyájunkat elveszni; az mi veszett is, többire békesség alatt s frigynek szine alatt veszett, hogysem hadakozásban. Azért magyart kévánok oltalomra, nem indust, nem garamantát, sem olaszt, sem németet, sem spanyort. Csak jobbítsuk meg magunkat, szabjunk más rendet dolgainknak, tegyük helyére és méltóságára militarem disciplinam: egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók, és ha kevesen vagyunk is, nem oly kevesen azért, hogy a török ebekkel meg ne bánassuk, hogy ily semminek tartottak minket."

(Zrínyi Miklós: Ne bántsd a magyart. Az török áfium ellen való orvosság. 1660-1661)

1705-ben gróf Forgách Simon – a császáriaktól a kurucokhoz pártolt – tábornok saját költségén kinyomtatatta Zrínyi Áfium-át Lőcsén, és azt a fejedelemnek II. Rákóczi Ferencnek ajánlotta. A munka ezen a latin címen jelent meg:

Symbolum Illustrissimi Domini Nicolai Zrínyi. Nemo me impune lacessit. Dulce et decorum est pro patria mori. Mors et fugacem prosequitur Virum.

Excusum Anno 1705."

Az újdonsült kuruc főtiszt, aki egyébként Zrínyi lelkes rajongója volt, emígy dedikálta a nyomtatott kiadványt a fejedelemnek:

"Minémű irás maradt légyen az nagy vitéz, és méltóságú Horváth országi bánnak, néhai gróf Zrínyi Miklósnak, noha sokan hallották hirét, de világosságra ezen szép Munka ki nem mehetett. Két okát ennek látom: Első, hogy deficiáltatván ezen Méltóságos Familia, nem volt azt kinek dedicálni: Másik oka volt, hogy olyan nyomorult sorsra jutott a' szegény Árva Magyar Nemzet, hogy senki a' Hadakozásról (…) nem is gondolhatott (…). Mert ha keresem a' régi hires nevezetes nagy Méltóságu Tündöklő familiákat, néven nevezve, noha nem látom egyenként, de tudok egy Edényt, a kiben succum Familiarum et Herorum /családok és hősök vérét/, Zrínyi, Frangepán, Báthori, etc. mint-egy Quinta essentiáját ezeknek a Ditsöséges Véreknek megláthatni és megtapasztalni. Quod in multis, hoc in uno /Ami az sokakban, ez egyben/(…). Van azért kinek dedicálni, ezen Vitézségre való jó tanátsu Munkát. A' másik ok is Nagyságod által fel-szabadult: mert nem tsak fegyverrel kelünk a szabadság mellett, lett hatalmunk; de Nagyságod az, a' ki a' Nagy Méltóságú Bánnak Vére lévén, nem tsak igyekszik a' jó Militaris Disciplinát bé-hozni, sőt parantsolja, és parantsoltattya más is."

Egyértelmű, hogy a magyar társadalom II. Rákóczi Ferencben látta – "mint egy edényben" – a hősök vérét és szellemét összegyűlni, s a fejedelem – látható, hogy nagyon tudatosan – igyekezett is megfelelni a személye és neve iránti bizalomnak és elvárásoknak.

Forgáchról megjegyezhetjük, hogy Zrínyi Miklós rajongója volt, aki a bánnak Áfium-át, mint egy szentírást mindenkor magánál hordta.

Szerecz Miklós: Vitézség tükrei. Zrínyitől Rákócziig. – kézirat

 Lásd. Thaly Kálmán: Ghymesi Gróf Forgách Simon, mint író. In: Sz. 1882. I. és II. közlemény. 529-556., 617-634.