A török hadsereg állapota a XVII. század végén

A török hadsereg állapota a XVII. század végén a kortárs nyugati szemtanú leírásában...

Marsigli értékessé válik; így lesz a megszabadult fogolyból az egyik legfontosabb katonai hírszerzői forrás…

„A gyalogság – mely a hadsereg lelke – a töröknél három féle volt…”

Érdekes arra tekinteni, hogy a török fogságban raboskodó és a bécsi harcokat és az utána bekövetkező visszavonulásnak sem nevezhető menekülést a magukkal hurcolt fiatal Marsigli hogyan látta. Marsigli már rendelkezett bizonyos tapasztalatokkal a török állam és a katonaság felépítményének tekintetében előző utazásai nyomán is, de igazi tapasztalatokra ekkor – és majd az elkövetkező években tett szert. Marsigli 1684-ben mikor a fogságból kalandos és körülményes módon megszabadult és csakhamar visszatért Bécsbe, hogy a császárnak felajánlja további szolgálatait, nem üres kézzel érkezett, hanem nagyon is gyakorlatias és jól megfigyeléseivel – akár egy hírszerző tudásával – aki mindezt dokumentálva benyújtotta az uralkodónak. Ezek a megfigyelések – mindamellett, hogy viszontagságait is elbeszélik – pontos leírását adják az oszmán-török hadakban szerzett tapasztalatokról, megfigyeli és leírja a török Buda erődítményeit (nagy haszonnal bír mindez majd 1686-ban), s ezzel megalapozza az oszmán-török hadseregről és a birodalomról írt – és jóval később kiadott – munkáját is.

„A török hadsereget alkotó gyalogság, lovasság, az ágyús trén, a rombolók és málhás szekerek messze elmaradtak a török jelenlegi, túlságos pompakedvelésétől és a szerfeletti kényelemszeretetétől (…).

A gyalogság – mely a hadsereg lelke – a töröknél három féle volt: janicsárok, sejmenek, azabok vagy rombolók: mindegyiknek megvolta a maga vezíre és számos különböző szabályzata, melyek a kormányzat hanyagsága miatt mára nagyon megváltoztak, amint ezt – ha a Bécsben maradt irataim még megvannak (utal a később több kiadásban is megjelent kéziratra: „Stato militare dell’ imperio ottomano” – megjegyzés tőlem) alapos, a jelen és a múlt összehasonlításán nyugvó okadatolással Felségednek az ’Oszmán Birodalom történeté’-ben előadom.

Ezek a janicsárok szablyával, muskétával, vagy – főként Anatóliában készült – gyapotkanócos puskával vannak felszerelve, melyek a mieinknél kisebb űrméretűek, de súlyuk nagyobb, s hozzáteszem, hogy a vas vastagsága megakadályozza a fegyver gyors felmelegedését, ami a nyilvános arzenálokból származó fegyvereinknél általános. Nem voltak többen, mint húszezren, s nagyrészük újonnan sorozott ázsiai származású, s korántsem olyan engedelmes, mint ahogyan azt hosszú konstantinápolyi tartózkodásuk alapján elvárták volna; a tűzzel szembe kerülve elveszítik a bátorságukat (…).

A másik fajta gyalogság, melyet sejmeninek neveztem szablyával és saját tulajdonú, különböző űrméretű kerekes puskákkal (keréklakatos – megjegyzés tőlem) van felfegyverezve, ezt a sereget a pasák a kormányzatukból származó évi jövedelműk terhére viszik hadba, s a katonáknak havi két tallért fizetvén, napjában kétszer rizsből vagy búzából készült, vajjal ízesített piláffal tartják őket, este fejenként három uncia húst adnak nekik, s ezt az ellátást tainónak hívják. A hadjárat befejeztével az őket hadba vivő pasát nem terhelve visszavonulnak házaikba; azok, akik európai pasák alatt szolgálnak, nagyrészt keresztények, katolikusok; ezt a fajta hadsereget, ellentétben a szpáhi vagy lovassereggel, nem a ziametok vagy timárok tartják fenn, akik csak a mohamedán vallást ismerik el; ezek számát, mivel a janicsárokkal együtt, megannyi csapattestre szétszórva láttam őket, mégcsak hozzávetőlegesen sem tudom Felségednek megmondani.

Az utolsó fajta, azabnak nevezett gyalogos sereg, a szablyával felfegyverzett rombolóké, s közülük sokan saját akaratukból, s nem mert kötelező, puskát is hordanak, melyet aztán munkálataik során le kell tenniük, hogy kapát s egyéb talajmozgatásra, hídépítésre való szerszámot ragadjanak, utat tisztítsanak a tüzréségnek, s aknákat ássanak, nagy részük keresztény, főként azok a vezír által Konstantinápolyban összeszedett örmények, kik igen ügyesek a famunkálatokban, az aknaásásban, mivel ők építik Konstantinápoly házait és szerájait, következésképpen nem olyan műveletlenek, hogy ostrom alkalmával a feladatok gépies végrehajtására szorítkozzanak (…).

 lásd. Luigi Ferdinando Marsigli gróf tapasztalatai a török hadsereg és Buda állapotáról 1683-ban. In: Buda visszafoglalásának emlékezet, 1686. szerk. Szakály Ferenc. Bp. 1986. 63-89.

lásd. Veress Endre: Il Conte Marsili in Ungheria. Bp. 1931, Veress Endre: Il Conte Luigi Ferdinando Marsigli e gli Ungheresi. Imola, 1925