Tomori Pál a csuhás hadfi

A felemelkedés időszaka

1475 körül született. Az egykori kúriai jegyző, erdélyi sókamarai ispán, majd kincstári tisztviselő az "udvar erős emberévé" küzdi fel magát. 1505-ben fogarasi várnagy lett, 1506-ban még mint az udvar megbízottja szétverte az ökörsütésnek nevezett adó miatt lázongó székelyeket, 1514-ben pedig részt vállalt a parasztháború elfojtásában.
Ezt követően 1515-ben a munkácsi vár parancsnokává nevezték ki. 1519-ben a nádorválasztó országgyűlésen erélyesen lépett fel a köznemesi zendüléssel szemben. A törökkel először 1512-ben került közvetlen kapcsolatba, amikor követként jelent meg a Portán.

 

1520-ban viszont ismeretlen oknál fogva szétosztotta vagyonát rokonai között, s obszerváns ferences rendi szerzetesnek állt be - egyes vélemények szerint a parasztháború borzalmaitól csömörlött meg, s jutott erre az elhatározásra.
1523-ban csak a pápa utasítására hagyta el esztergomi kolostorát, fogadta el a kalocsai érseki címet, s lett egyúttal az ország déli részeinek (alsó-magyarországi) főkapitánya. Mivel főpapként is szerzetesi csuhában járt, s ezért "cseri basának" gúnyolták. Műveltségével és katonai szaktudásával hírnevet szerzett magának.

Az első csaták

Alig foglalta el péterváradi őrhelyét, máris szembesítette a törököt az új helyzettel: 1523 augusztusában ugyanis Ferhád pasa ellen diadalmas hadjáratot vezetett. Mivel Ferhád boszniai pasa átkelt Szabácsnál a Dráván azzal a céllal, hogy a Szerémséget feldúlja, Tomori ellenlépésre szánta el magát. Sajkásokkal a Dráván, szárazföldi csapatokkal pedig a török fősereg mögött akasztja meg a török vonulását. Először is elsüllyesztette a törökök átkelési alkalmatosságait, a védelmükre érkezett egységeket pedig megsemmisítette. Ferhád seregét pedig Szávaszentdemeternél (1523. augusztus 6-7.) fogadta, s egy rövid ütközetben súlyos csapást mért a folyóba hátráló seregre, ráadásul a csata során maga a pasa is elesett. (Az ütközetben ekkor még a magyar hadakat nem személyesen Tomori vezette, hanem Bárdy István, az udvari huszárok kapitánya.)
A következő évben már felkészülten várta Tomori serege a törököket, 1525-ben pedig már nem csak arra futotta erejéből, hogy megállítsa a török előrenyomulását, hanem török területre is képes volt behatolni, s ott komolyabb pusztítást vitt véghez: Szabács tartományban pl. Kolics városát prédálta fel. Mindeközben erősítette a magyar végvárakat, toborzott, az udvarban pedig állandóan újabb és újabb jogos követelésekkel állt elő. Az üres kincstárból azonban nem igen jutott a végvári feladatok ellátására. Ugyan Jajcát két ízben is - 1522, 1525 - is felmentette a török támadás alól, Klissza városát is sikeresen védelmezte 1522-ben és 1524-ben – a török sikeres térhódítását azonban a rendelkezésére álló eszközökkel nem állíthatta meg. Nándorfehérvár 1521-es elestét követően a végvárvonalban támadt rést sikeresen szélesítették a törökök: 1522-ben elfoglalták Orsovát, 1524-ben Szörényt.

 

 

 

Hunyadi János nándorfehérvári diadala óta a törökkel csak kisebb harcok folytak. 1521-ben azonban ismét szultáni főerő érkezett Nándorfehérvár falai alá. És ezúttal már az "ország kulcsának" tartott végvár elesett. De nem a vár eleste volt a meglepő, hanem az, hogy maroknyi védője (4-600 fő, szemben az 1456-os több tízezres védő és felmentő sereggel) olyan sokáig tartotta. A vár kapitányai még a támadás előtt elhagyták a várat. Az ostrom ötvenedik napján elfogyott a muníció és az élelmiszer, a védők ( Orbán Balázs vezetésével) mégis még két hétig kitartottak. A király vezetésével gyülekező kb. húszezres felmentő sereg még messze tartózkodott, és a vereség után meg sem kísérelte a megrongálódott vár visszavételét, hanem egyszerűen feloszlott. A vár elestének jelentőségét mindenki átérezte. "Országunk most már nyitva áll a török előtt vízen és szárazon, és sohasem lehet nyugodt, amíg Szabács és Nándorfehérvár az ellenség kezén marad" - írta II. Lajos a lengyel királynak. Az uralkodó és az országgyűlés késve és kapkodva próbál felkészülni a következő támadásra. Végül a sok tervből, kísérletből, hamvába holt próbálkozásból egy vált be igazán: Tomori Pál kinevezése kalocsai érsekké és alsó magyarországi főkapitánnyá. Tomori egykor kincstári tisztviselő volt, de a ferences rend kolostorába vonult, állítólag azért, mert két mátkája is meghalt az esküvő előtt. Csak a pápa parancsára volt hajlandó a kolostort elhagyni, hogy új állomáshelyét, és ezzel élete első főméltóságát elfoglalja. Tomori csak 1523 júniusának közepén érkezett Péterváradra, de "bemutatkozásából" már alig két hónap múlva megérthették a török végvárakban, hogy a magyar védelemben megváltozott egy és más. 1523 augusztusában ugyanis, mikor a boszniai basa a Szerémségre támad, seregét kemény ütközetben szétveri, maga a basa is elesik. Ám Tomori erőfeszítései, és egyéb, kisebb jelentőségű magyar győzelmek ( Jajca, Klissza védelme) sem tudják megakadályozni a helyi török csapatokat abban, hogy újabb fontos várakat ( Orsova, Szörény ) szerezzenek meg. A legfőbb gond a pénzhiány volt. Tomori az érsekségből befolyó jövedelemből fizette katonáit, de 1525 elején már ez a forrás is kiapadt. A vezér elkeseredésében egyenesen az ellenséghez fordult: sót és vaskéseket adott el a törököknek, annak árából fizette ki embereit, váltott ki egynéhány rabot, vállalva a kockázatot, hogy pár hónappal később tulajdon késével vágják le a fejét. Csapatai 1526 elején már tizenegy hónapja nem kapták meg a zsoldjukat. Tomori ekkor Budára megy, de hiába könyörög pénzért, hiába fenyegetőzik újra és újra lemondással. Éjnek évadján szinte menekül a neki oly idegen, az ország gondjaival mit sem törődő udvari világból. "Sokkal jobban érti Bali bég cseleit, mint az udvari intrikákat" - mondja róla Burgio, a pápa követe. De március végén már a végvidék összes katonai parancsnoka beadja lemondását, maga Tomori is. A király ezt nem fogadja el, ahogy korábban sem. Burgio és Szalkai érsek kölcsönöz a királynak valamennyi pénzt a végvárak számára, így Tomori a helyén marad és tovább próbálkozik. De a sok tízezres szultáni sereggel szemben, mely már a Szávához ért, 1526 június végén is teljesen egyedül állt párszáz fős katonaságával, a királyi sereg még csak nem is szerveződött. Tomori így írt a királynak: "Nem uralkodik itt már más, bocsásson meg a szóért, csak a (török) császár, akit az Isten pusztítson el", mert "felséged és az urak még a lovak lábát sem patkolták meg". Majd keserű iróniával, zord humorral oktatja királyát: "Mert tudnia kell szent felségednek, a hidat a császár nem azért verette (a Száván ), hogy vásárt tartson". Nagy szerencse, hogy az esős ítéletidő, a megáradt folyók lassítják a szultán előrenyomulását. Augusztus végén aztán a királyi sereg végre megérkezett Mohács környékére. Ez azonban a török ellen induló keresztény erőknek csak a fele volt. Szapolyai János erdélyi vajda ekkor még csak Szegednél volt, Frangepán Kristóf Zágrábban, Brandenburgi György Győrnél, egyes cseh segéderők Székesfehérvárnál. (A külföldi segítség még eddig sem jutott el. A német birodalmi rendek küldöttei, akiknek az volt a dolguk, hogy felmérjék, milyen segítséget küldjenek Magyarországra, éppen ekkor indultak el Buda felé. Londonból is ekkor indul útra valamicske pénzbeli segítség. A török seregek viszont már a közvetlen közelben menetelnek.) A királyi sereg vezérletét senki sem vállalta. Szapolyai Györgyöt, az erdélyi vajda testvérét bízták meg átmenetileg, míg bátyja meg nem érkezik. Mellé rendelték azonban társvezérnek - tényleges vezetőnek - Tomorit, hiába tiltakozott, hogy "olyan háborút, amilyen most őfelsége előtt áll, még csak látni sem láttam soha". Általános mai vélekedés szerint a magyarok akkor is esélytelenek lettek volna a törökkel szemben, ha ugyanakkora seregük lett volna, mint nekik, és ezzel a sereggel kedvező állásokat foglalnak el a csata kezdetén. A török sereg ugyanis jóval felkészültebb, fegyelmezettebb volt. A magyar seregnek csak kisebb részét tették ki a tapasztalt végváriak és zsoldosok (köztük csehek és morvák), többnyire törököt még sose látott nemesi bandériumokból. Nem sok esélyük volt hát a magyaroknak, akiknek létszáma kb. 25 ezer fő volt, míg a törököké - az építő munkákra és utólagos fosztogatásra való segédcsapatokat nem számítva - 50-70 ezer fő. Tomoriék emellett igen kedvezőtlen helyet választottak a csatához, a Mohácstól délre húzódó magaslatok tövében. A török felülről látott rá a magyar csapatokra, és pontosan tudhatta, hol, milyen erők állnak. A magyarok viszont nem látták át a törököket - ráadásul a nap is velük szemben sütött. További gond volt, hogy a magyarok minden szárnyon keverve állították fel a gyalogságot és lovasságot, így a támadáskor ezek elszakadtak egymástól és nem tudtak együttműködni. A magyar sereg már a hajnali órákban felsorakozott, és itt, a napon főve, lassan fáradva várta a csata kezdetét egészen délután 3-4 óráig. Ekkor szánta rá magát Tomori, hogy támadást vezényeljen. Az időpont még mindig kedvezőnek látszott, mert a török sereg még nem érkezett meg teljes számban, sőt, a szultán éppen elhatározta, hogy a csatát másnapra halasztják, és ennek megfelelő utasításokat adott ki. A magyarok első lovasrohama sikeresnek is látszott, a törökök első hadrendje megnyílt előttük. E mögött azonban ott voltak a megerősített török ágyúállások, melyeket a lovasok bevenni nem tudtak, a támadás lendülete megtört. Tomori azonban ezt későn észlelte, akkor már támadásba lendült a magyarok második vonala is, melyben a király és az országnagyok seregei voltak. Ők egyenesen a nagy erővel támadó második török hadrendbe ütköztek. Tomori már elvesztett minden összeköttetést a seregrészekkel, ezek is egymástól elszigetelten verekedtek, majd egy óra múlva kezdtek visszavonulni. Fél hat felé már az ütközet eldőlt, az egész magyar sereg menekült, a lovasok sikeresebben, a magukra maradt gyalogosok viszont tömegesen estek áldozatul a török üldözőknek. Mindenfelé a megáradt Csele patak és Duna illetve mocsaraik állták a menekülők útját. Megeredt az eső is. Feltehetően a Csele patak mocsarába húzta le súlyos páncélja magát a királyt, a fiatal II. Lajost is. De a csata során vagy menekülés közben meghal az ország szinte egész vezetése: az esztergomi érsek, öt püspök, az országbíró, a szepesi ispán és a sereg nagy része, vagy 15 ezer ember. A kalocsai érsek, vagyis Tomori Pál tényleges fővezér tetemét is a csatatéren találták meg másnap a törökök. Élve akkor látták utoljára, mikor éppen megpróbálta visszafordítani a futókat. Azok miatt a hibák miatt esett el, amelyek ellen a legtöbbet küzdött, egy olyan poszton, amelyre vonakodva, ereje elégtelenségének tudatában, jobb híján állnia kellett.

• Tringli István: Az újkor hajnala (Vince K., 2003)
• A magyar középkor története (Pannonica K., én. (Szerk.: Szvák Gyula)
• Pálosfalvi Tamás: Nikápolytól Mohácsig 1396-1526 (Zrínyi K., Bp., 2005)
• Földi Pál: Magyar hadfiak és vitézek lexikona (Anno K.,)
• Szakály Ferenc: A mohácsi csata (Akadémiai K. Bp., 1981)
• Perjés géza: Mohács (Magvető K. Bp., 1979)
• Magyarország hadtörténete I. (Zrínyi Katonai K., 1984)
• Barta Gábor: A Sztambulba vezető út (1526-1528) (Magvető K. Bp.198)