Tomori Pál levele II. Lajosnak

„Hadd ússzon a barát.”

„…a végeken – már csak mi vagyunk, csupán saját katonáinkkal; … senki sincs azonban, aki csatlakozna… felséged és az urak még a lovak lábát sem patkoltatták meg.”

„Megdöbbentő dokumentum” a mohácsi csata előestéjén – Tomori Pál levele II. Lajos királyhoz.

Számos alkalommal megemlékeztünk már – és hangsúlyosan említettük – hogy az 1526-os mohácsi katasztrófa önmagában „csak egy” katonai vereség. A csatavesztéshez vezető út – mint történelmi folyamat magában hordozta a az elkövetkező véget – e levél is ennek megdöbbentő kordokumentuma. Ez egyúttal determinálta is, hogy a mohácsi csatavesztés következményei a „magyar tragédia” bekövetkezéséhez vezessenek. Summa: a pártoskodó főuraknak, a végzetesen megosztott politikai elitnek nagyon nagy felelőssége van a központi hatalom – és ezzel együtt az előző (XV.) században létrehozott és működő (hon)védelmi rendszer – szétzüllésében. Egyszóval óriási a történelmi felelőssége a félezer éves középkori Magyar Királyság széthullásában.

Tomori Pál a mohácsi ütközet előestéjén – 1526. júliusában – kelt levelében a déli végekről írta az uralkodónak, II. Lajos királynak, hogy noha a török szultán hadserege egyre közeledik a reá bízott katonaság még zsoldját sem kapta meg (s így mindennaposak a szökdösések), a felhívása ellenére jó formán senki nem mozdult, hogy katonáival a segítségére siessen:

„Legkegyelmesebb Uram! Aligha verhet tábort szent felséged még a Dráva mentén is, ha nem sikerül a hajóhadat (ti. a szultán flottáját) feltartóztatnunk itt, a vár alatt (Tomori erői ekkor még Pétervárad térségében állomásoztak a Duna mentén), ez pedig katonák híján lehetetlen. Nem tudok katonákat állítani, ahogy ígértem, még azok a parasztok is megszöktek mind, akik a Duna mellett voltak, amikor látták a haderő csekélységét és az urak távolmaradását. Futakon túl – a végeken – már csak mi vagyunk, csupán saját katonáinkkal; Futakon az esztergomi érsek (Szalkai László – maga is elesik majd az elkövetkező mohácsi csatában) és a pécsi püspök úr (Csulai Móré Fülöp – az elkövetkező ütközetben súlyosan sebesült és menekülés közben érte a vég) katonái táboroznak. 12 tábori ágyút valamennyi tartozékával és lovakkal együtt kihozattam a várból; itt állnak az úton, legalább száz gyalogos őrizete alatt; senki sincs azonban, aki csatlakozna. Máshonnan csak azt hallom: ’Had wzzon az barath’ (ez a régi magyar nyelvű bejegyzés így szerepel a latin nyelvű levélben). A többi gyalogos a vár védelmére is kevés. Megírtam ezt szent felségednek, már félek szent felségedet ennyi levéllel zaklatni, kérem bocsásson meg ezért. Most, a császár (vagyis I. „Nagy” Szulejmán szultán) támadása idején, nem méltattak arra, hogy tájékoztassanak; mióta Zerethey úr eltávozott, nem kaptam levelet felségedtől arra vonatkozólag, hogy mit fogunk cselekedni. Talán még mindig azoknak hisz felséged, akik a fejüket tették rá, hogy a császár nem támad? Döntse el szent felséged, hogy így asszony-mód akarja-e elveszteni az országot. Azt sem helyeslem, sem felséged, sem az ország védelme szempontjából, hogy felséged mindig hosszan tanácskozik, se előbb az összes peres ügyet el akarja intézni. A föld népe megindult, sírva és jajgatva menekül, nincs aki megvédje. Nem uralkodik itt már más – bocsásson meg a szóért – csak a császár, akit az Isten pusztítson el.

(…) Alapos a gyanúm, hogy keserű hangú leveleim és szavaim okolhatók azért, hogy éheznek itt felséged katonái. Ha nem kapnak egyhamar utánpótlást, nem tudom mi lesz. Bár mit tett is felséged, itt az ideje, hogy megfontolja, hol, hogyan s miképpen akarja a császárt várni, s ezt közölje velem. Mert tudnia kell szent felségednek, a hidat a császár nem azért verette, hogy vásárt tartson. Ha pedig az urak, vagyis felséged mellett levő tanácsosok ezt nem akarják megvitatni, nekik kell látniuk, mi történik majd velük, ha miattuk vész el az ország, kik az ország képviseletében rendeltettek szent felséged mellé.

Szent György vértanú ünnepén (április 24-én) indult hadba Konstantinápolyból a császár felséged ellen; szinte minden héten írtam levelet felségednek, de felséged és az urak még a lovak lábát sem patkoltatták meg.

Könyörgök felségednek, Bakics Pál (a török elől a magyar király oltalma alá menekült szerb főúr, részt vett a mohácsi ütközetben, s később is jelentős szerepe volt a törökellenes harcokban, életét is így fejezte be 1537-ben) urat a kért kegynyilvánítással bocsássa el; felségednek ebben a helyzetben örökölhető birtokot kell adományoznia egy ilyen fontos személynek, még ha nem érdemelné is meg. Mert nem kételkedem abban, hogy a rácok maguk egyedül is kezünkre juttatják a császárt, ha valamilyen előnyre van kilátásuk, annyira el vannak most nyomva a török uralom alatt.
Könyörgök azért is, hogy felséged küldjön pénzt ide a velem levő katonák számára. Könyörgök naszádosokért és parancsnokért, ezeket semmi esetre sem nélkülözheti felséged. Teremtsen elő valahonnan az Istenért felséged háromezer forintot és küldjön naszádokat és sajkákat; egy hét alatt a meglevőkön felül ezer naszádost állíthatunk.
Méltóztassék megkérni felséged a nagyságos báró urat, a pápai követet (Antonio Giovanni da Burgio), küldjön ismét zsoldot annak az ötszáz gyalogosnak, akik a péterváradi várban vannak, mert a fizetés határideje Mária Magdolna napján (július 22-én) lejár, s ha két héttel korábban nem látják, hogy a pénz megérkezett, mindnyájan szétfutnak a várból, mivel elég nagy ígértekkel sikerült csak őket a várban elhelyeznem.”

Tomori Pál arcképe a Magyar Hősök Arcképcsarnokában - Somogyi Győző festménye.

Lásd. Tomori Pál II. Lajoshoz. In: Magyar humanisták levelei XV-XVI. század. közreadja V. Kovács Sándor. Bp. 1971. 527-529.