Turul - A Mohácsi csata

A Mohácsi csata.

Megindult a király kisded seregével,
Melly az ut porát is csak alig veré fel,
S miként a hógomoly, melly hegyről leomol,
Csak lassankint nőtt a sereg, mig elére
Mohács sik terére.

A kisded magyar had, elszánt a halálra,
A jövő nap keltét olly nehezen várja!
Álmodik-e róla, hogy egy rövid óra,
Viharos csatának vérfergetegében,
Elsöpri végképen?…

Véres arczczal végre felpirul a nagy nap,
Mellyen annyi főpap- s annyi nemes nagynak
Fátyolt von szemére a halál bús éje,
Hogy ne lássa árva hona pusztulását
S a török rablánczát.

Huszonöt ezer hős áll a csatatéren,
Tizszerte több ellen szemközt, csatakészen.
„Várjunk, mig Zápolya erdélyi tábora
s Frangepán horvát bán megérkezik hozzánk:
Tán szerencsét hoz ránk.”

De felzug a tábor: „Csatába, csatába!
Meghalunk vagy győzünk… várjon, a ki gyáva!”
S a király fejére felteszi cseléde
A harczi sisakot s kezébe szablyát ad…
A király elsápad…

Harsognak a kürtök, nyeritnek a mének,
Lobognak a zászlók: „Előre, vitézek!”
S nehány ezer magyar, mint vészes zivatar,
Rohan a töröknek előcsapatára…
S im, szalad a gyáva!

Győztesen tér vissza az üldöző csapat,
De  a percznyi szünet legottan megszakad:
„Fiaim, előre a török erőre!”
S ujra összecsapnak, mint sivitó ölyvek,
S szurva, vágva ölnek.

Fut a török ujra fürge paripáján,
Mellynek a futástól hab szakadoz száján.
„Ime, fut a gyáva; fiaim, utána!”
Kiált a király most, és lángoló arczczal
Üldözésre nyargal.

Követi a királyt az egész magyar had,
Nyugodtan helyén már senkisem maradhat.
A sok patkó csattog, cseng a föld alattok,
Ugy rohannak most a kontyos ellenségre
A Jézus nevébe!

Hah, de mi ez!… talán menykövek zápora
Özönlött az égből a magyar táborra?…
Megrázkódik a lég… elsötétül az ég…
Háromszáz ágyunak pokoli dörgése
Száll a messzeségbe.

Hirtelen halálcsend lép a zaj helyébe!
Oszlik a füst- és a vérzivatar képe
Bontakozik lassan iszonyu alakban:
Huszonkét ezer hős ott fekszik a téren
Kiömlött vérében.

Hajh, milly iszonyu kép!… itt egy véres alak
Térdre áll, s ajkai imára nyilanak,
Feltekint az égre s aztán… vége, vége!
Ott a másik átkot szór a vad törökre
S elnémul örökre.

Itt egy uratlan mén száguld szerteszélylyel,
Keresi gazdáját siró nyeritéssel;
Ott szaglász a másik, fejét a hullákig
Szomorun lehajtva – ráakadt urára…
De nem lehel már a!

Hát Lajos, az ifju magyar király, hol van?!
Nem látni a sikon sem élve, sem holtan.
Menekült a harczból, s azután lovastól,
Sebes futás közben, hajh! belefuladt a
Kis Csele patakba…

Kis Csele pataknak iszapos vizébe…
Ott borult az álom a király szemére,
S többé fel sem ébredt árva nemzetének…
De hagyjuk a multat! szomoru emlék ez…
Szemem könyet érez.

Turul.

forrás