A városi megemlékezés beszéde:

Ferkov Jakab mohácsi Kanizsai Dorottya Múzeum Igazgatójának megemlékező beszéde

1526. augusztus 29. Mit is jelent ez Magyarország és Európa történetében?

Alig egy hete ünnepeltük államalapító Szent István királyunkat, a magyar királyság, a magyar állam megalapítóját, s ez az állam 1526. augusztus 29-én megroppant, majd később el is bukott. A középkori Európa egyik legerősebb királysága. Megroppant és elbukott, mert kívülről egy sokkal erősebb, az oszmán hatalom támadta, belülről szinte az anarchiával egyenlő megosztottság rágta, és Európától hiába várt segítséget. Pedig éppen a keresztény Európa, és az európai kultúra védelmében kellett volna egy inváziót megállítania. Bár elvileg, Szulejmán császár ultimátuma nem Magyarország megtámadására irányult, hanem csak arra, hogy szabad utat kapjon a Bécs ellen irányuló oszmán hadak számára, de önmagában már ez is sértette Magyarország szuverenitását és valójában a magyar királyság vazallussá válását jelentette volna. Ezen ultimátumnak olyan volt a súlya, mintha ma azt mondanák a magyar kormánynak, hogy engedjen át az ország területén egy olyan idegen hadsereget, amelynek támadása egy NATO szövetséges állam ellen irányul. Vajon megtehetnénk-e, hogy átengedjük? Az utókor már könnyen kritizál, hogy ezt vagy azt kellett volna tenni, utólag már könnyű okosnak lenni. Ha 1526-ban önként átengedték volna az oszmán hadakat, hogy néznénk Európa szemébe, és utólag vajon mekkora Trianont kaptunk volna?

Ám 1526 hősei és egyben áldozatai, tudták mi a kötelességük, még annak ellenére is, hogy külső segítséget vajmi keveset kaptak. Nem csak Magyarország volt megosztott, hanem Európa is. Mindenki a saját gazdasági érdekeit nézte, holott össze kellett volna fogni, mert az invázió jelei már jóval korábban megmutatkoztak. Gondoljunk csak az 1444-es várnai ütközetre vagy Nándorfehérvárra. Elsőként I. (Nagy) Lajos királyunknak kellett megütköznie egy idegen kultúrájú és merőben más vallású, hódító nép seregeivel. Később Zsigmond király próbálta összefogni Európa egyes országait, Mátyás királynak pedig már katonai erővel kellett ezt megtennie, és bár az ő uralkodása alatt ideig-óráig meg is állították az oszmán előretörést. II. Lajos király talán már azzal is megelégedett volna, ha az országot tudja egységbe fogni és egy erős központi hatalmat teremteni. A történelmi kutatások rávilágítottak arra, hogy komoly erőfeszítéseket tett egy erős európai szövetség létrehozására, titkos diplomáciai tárgyalásokkal keresve a szövetségeseket mind a belső, mind pedig a külső hatalom megszilárdítása érdekében, és ha több időt kapott volna a sorstól, valószínűleg nagy királlyá válhatott volna.
Nyugat-Európa azonban szűklátókörűen csak a saját gazdasági érdekeit nézte, és segítség helyet, sorsára hagyva kritizálta Magyarországot akkor is, mint ahogy most is. Nem nehéz párhuzamot látni az akkori és a mai európai politika között. Egyrészt most is az identitásvesztés/váltás réme fenyegeti Európát, másrészt kritika is akad bőven, ám az ultimátumok most nem keletről, hanem éppen ellenkezőleg, Brüsszel felől fenyegetnek. És akadnak most is olyan erők, amelyek célja a minél nagyobb anarchia keltése, és az ékverés mind Európa országai között, mind pedig Magyarországon belül. Csak míg korábban a szűkös gazdasági érdekeiket általában vallási köntösbe burkolták, ma különböző ideológiák és úgymond „szabadságjogok” mögé rejtik.

Manapság ismét fellángolni látszanak a viták, hogy II. Lajos király talán nem is a Csele-patakba fulladt, hanem merénylet áldozata lett. Lehet, hogy jó lenne pontosan tudni, mi is történt valójában, de a viták közben sem szabad megfeledkezni a leglényegesebbekről. Mégpedig arról, hogy az európai történelemben szinte egyedülállóan, II. Lajos volt az egyetlen olyan király, aki ilyen fiatalon, 20 évesen, személyesen vett részt a csatában. És soha nem szabad megfeledkezni azokról sem, akik akkor, itt, életüket adták Magyarországért és a keresztény Európáért. Arról a 15 ezer hősi halottról, akiknek köszönhetjük, hogy nem lesunyt szemmel kell élnünk Európában, hanem egyenes derékkal állhatunk. Arról a 15 ezer hősről, akik között ott volt az ország színe-java, az ország szinte minden világi- és egyházi főura, és akik között ott voltak a közép-európai nemzetek fiai is, gondolok itt elsősorban a csehekre, horvátokra és lengyelekre, de ott voltak a nyugat-európai zsoldosok is, akik bár zsold fejében hadakoztak, de életüket sem kímélve kűzdöttek.

E szakrális és világi emlékhely, ahol most a hősök előtt fejet hajtunk, legyen egyben figyelmeztető jel is: emlékeztesse egész Európát, hogy keresztény gyökereiből fakadó kultúráját és identitását csak összefogással védheti meg. És ne felejtsük azt sem, hogy az a nép, az a nemzet, amely nem feledkezik meg hőseiről, és lehajtott fővel tiszteleg emlékük előtt, mindig bizakodhat a jövőjében, és egyenes gerinccel, felemelt fejjel járhat a világban ezután is!