Végvári dicsőség

„Vajon honnan jött és hová tűnt ez a végvári dicsőség?” (Klaniczay Tibor)

A magyar végvári rendszer, mint sajátos – és egyben egyedül álló – európai védelmi övezet…

„Vajon honnan jött és hová tűnt ez a végvári dicsőség? – teszi fel a kérdést Klaniczay, majd így folytatja: Izgalmas kérdés mindkettő, hiszen a végvárak katonasága, a végvári vitézek társadalma a magyarországi történeti fejlődésnek egy olyan sajátos produktuma, amely a XVI. század Európájában meglehetősen társtalan. Nem mintha egyedül álló volna, hiszen az Adriától az Azovi-tengerig mindenütt kialakultak a törökkel, illetve a vele szövetséges krími tatárokkal farkasszemet néző határvédő katonaság sajátos közösségei. Másutt azonban, például Lengyelország és Ukrajna esetében az ország szívétől távol, a társadalom egészétől kissé izoláltan folytak a végvári harcok, míg Magyarországon a végvárak vonala félkörben szelte át az ország belsejét, ezért a XVI. században sokkal szervesebb része lett a társadalom egészének, mint a hozzáhasonló alakulatok más országokban.”

Például elmondható, hogy a XVI. század közepén és végén is – az évszázadok (ha ugyan nem évezredek) óta a "népek országútjá"-nak számító – a dél-ukrajnai steppevidék, amely a moldvai területekkel, vagyis az oszmán érdekszférával volt határos, teljesen néptelen volt és lakatlan, amelyet az oszmán-török vezetés, különböző tatár népesség letelepítésével kívánt megerősíteni. Tehát e térségen át húzódik a politikai és kulturális törésvonal. Érdekes és elgondolkodtató felvetés, hogy szinte megszerkeszthető egyfajta végvári rendszert ábrázoló térkép, amely mintegy védelmi gyűrűbe fogta és védelmezte Közép-Európát. A magyar végvári védelemi rendszernek megvolt a maga horvát "testvérpárja", amellyel szervesen egybe kapcsolódott, a čosjstvo i junštvo, illetve távolabbi lengyel "rokona", a swiat kreswy.

A végvári rendszer védelmi funkciójának megértéséhez, kiváló segítséget jelent Perjés Géza jeles szaktekintély azon elemzése, amely az antik római limesek védelmi szerepével hasonlítja össze a magyar XVI-XVII. századi végvári rendszert, melyben alapos szemrevételezés és számvetés után kiderül, hogy a magyar védelemnek "nehezebb" feladata volt.

Ugyancsak Perjés elemzését felhasználva rajzolhatjuk meg a végvári harcmód lényegét. Abból indulunk ki – hiszen ezt mutatta a tapasztalat –, hogy a támadó abszolút fölényben van, mert haderejét szabad belátása szerint bármelyik pontján a védelmi lánc ellen felhasználhatja. Ugyanakkor a vele szemben felálló védelem csekély számú és mivel igen szétoszlott, ezért szükségképpen gyenge is; harmadsorban pedig mindezekből az következik, hogy az álló védekezés, amely helyhez van kötve, kudarcra van ítélve, hiszen a gyenge védelem kis eséllyel indulhat a sikerért egy olyan támadóval szemben, amely igen nagy erőket képes egyetlen pontra összpontosítani. Mindezért a védelmi harc csakis támadással vívható meg sikerrel.

Gyorsaság, amely a könnyen mozgó lovas erők sajátja, a terep adta előnyök kihasználása, a fegyverekkel való mesteri bánásmód voltak azok az elsődleges fontosságú képességek, melyet a végvári harcmodor megkövetelt: "A török elleni határvédelem ugyanilyen kvalitásokat kívánt a magyar és a horvát végváriaktól."

A török állandó fenyegetése és hódítása miatt a magyar rendek és a Habsburg kormányzat egymásra utaltsága jól látható. A Habsburg Birodalom anyagi segítsége nélkül elképzelhetetlen lett volna a védelem fenntartása, hiszen a három részre szakadt ország jövedelmei nem fedezhették volna ennek a tetemes költségeit, ugyanakkor a jól kiépített magyar és horvát végvári rendszer, mint egy gátként fogta fel a naponta előrelendülő hódító támadások hullámait.

"A Magyar Királyság Habsburgok uralta részében meghagyták a rendi intézményeket: az országgyűlést, a vármegyei szervezetet, a főbb méltóságokat. A Magyar Kancellária és a Magyar Kamara a központi kormányszervektől elvben független volt, de a gyakorlatban viszonylag gyorsan a bécsi adminisztráció alá rendeződött. A török ellenes közös védelem megszervezésének és finanszírozásának fejében a magyar rendek kénytelenek voltak lemondani a had-, a pénzügy és a külpolitika önálló irányításáról, de ami lényegesebb, a központi kormányszervekben sem vetették meg a lábukat."

Szerecz Miklós: Vitézség tükrei. Zrínyitől Rákócziig. - kézirat

Pálffy Géza történész megállapítása a következő a magyar védelmi rendszerben az 1526 után bekövetkezett változásokról:

„A legalapvetőbb változások (…) főként hadügy-igazgatási és részben technikai téren mutatkoztak. E területeken tetemes különbségek voltak a késő középkori és a 16. század végi állapotok között – a legfőbb európai hadszínterek sorába lépő Magyarországon mindenképpen. Bár az sem volt jelentéktelen változás, hogy az új határvédelmi rendszer mintegy 100-120 várában a 16. század második felében már mintegy háromszor annyi katona (körülbelül 20-ezer fő) teljesített szolgálatot, mint az 1526 előtti dél-magyarországi elődjében (7.000-8.000 fő). Ez a létszám még európai összevetésben is kiemelkedőnek tartható. Egyrészt ekkora határszakaszon és ennyi erődítményben ilyen nagyszámú, állandóan szolgáló katonaságot, ráadásul ennyire hosszú ideig sem a lengyelek, sem a 17. században az oroszok, sőt a közeli Dalmáciában a velenceiek, vagy éppen a spanyol Habsburgok sem tartottak az oszmánok ellen.”

 Nagy László: A végvári dicsőség nyomában. Bp. 1978. 9-10.
"Figyelemreméltó például, hogy ezen a korábban szinte teljesen lakatlan területen – ahol a települések egymástól nagy távolságra helyezkedtek el –, hogyan erősítették meg a falvak és a mezővárosok lakosságszámát nogáj és tatár népcsoportokkal, amelyek következtében az 1570-es évek felé új települések is létrejöttek, s így az e támadásoknak kitett körzetben a lakosságszám növekvő tendenciát mutatott."

Ferdidun M. Emecen: Az oszmán állam sztyeppei határai és a moldvai kijáró. In: AETAS. 2003/2. 23., lásd még: Evlia Cselebi. 370.
R. Várkonyi Ágnes: Végvár és Közép-Európa. In: A végvárak és a végváriak sorsa (1699-1723) Studia Agriensia 11. Tudományos tanácskozás előadásai ― Eger. 1989. Október. 19-20. Szerk. Petercsák Tivadar és Pető Ernő. Eger. 1991. 10.

 Lásd. Pálffy Géza: A Magyar Királyság és a Habsburg Monarchia a 16. században. Bp. 2010. 176-177.