Zsidók az Oszmán-török birodalomban 1.

Zsidók az Oszmán-török Birodalomban. (1.)

Az „Ígéret földje.” avagy: a szimbiózis.

Fodor Pál oszmanista-történész tanulmányában alapos elemzés tárgyává tette a zsidók szerepét a felnövekvő és megerősödő Oszmán Birodalomban; a zsidó és az oszmán – Marc Epstein megfogalmazásában – szimbiózist.

„Minden jel arra mutat, hogy az oszmán állam vezetői kezdettől fogva rendkívüli jóindulatot tanúsítottak az uralmuk alá került zsidó lakosság iránt”- kezdi tanulmányában az orientalista történész.

S máris megjegyzendő, hogy ez a korabeli keresztény Európa viszonyaival összevetve igen vonzó jelenség volt a diaszpórában élő zsidó közösségek számára. A XV. században élt nyugati-európai rabbi, Jichák Zarfati egyenesen az „ígéret földjé”-nek nevezte az Oszmán-török Birodalmat:

„Hallottam a halálnál is keserűbb szerencsétlenségekről, amelyek a németországi testvéreinket érték – a zsarnoki törvényekről és száműzetésekről, amelyek nap, mint nap történnek. Azt mondták nekem, hogy amikor egyik helyről elmenekülnek, még sanyarúbb sors jut nekik a másikon. Mindenfelől lelki gyötrelmekről és testi kínzásokról értesülök. Testvéreink és tanítóink, barátok és ismerősök! Én, Jichák Zarfati, aki ugyan francia származású vagyok, de Németországban születtem, és ott ültem nagyra becsült tanítóim lábánál, kijelentem nektek, hogy Törökország az a föld, ahol semmi sem hiányzik és ahol, ha ti is úgy akarjátok, minden a legnagyobb rendben lesz. Törökországon át nyitva áll az út előttetek a Szentföldre. Nem jobb-e nektek a muszlimok, mint a keresztények alatt élnetek? Itt mindenki békében élhet a szőlőlugasa és fügefája alatt. Itt a legdrágább ruhákat viselhetitek (…) Ébredjetek, és hagyjátok ott örökre azt az átkozott földet!”

Ilyen és hasonló „szózatok” után az 1470-es években az európai – askenázi – zsidóság nagy része már megmozdult és jelentős részben kivándorolt az oszmán uralom alatt álló területekre. Érdemes megemlítenünk – s erről már egy megosztásban szóltunk – hogy alig valamivel később a hispaniai területek szefárd zsidósága is Észak-Afrikán és a Mediterráneumon keresztül az új „ígéret földje” felé igyekezett (1492-ben a spanyolországi nagy üldöztetés idején). A betelepülésükhöz az Oszmán Birodalomba, azonban a szultánok tudatos telepítő politikájára is szükség volt. Ennek nyomán ekkora a görögországi Thesszaloniki és a palesztinai Szafed szinte teljes zsidó várossá alakult, de a fővárosban, előbb Edrinében, vagyis Drinápolyban, aztán Isztambulban –, az egykori Konstantinápolyban – is nagy számmal élt a zsidó közösség.

„A 16. század folyamán hasonló zsidó expanziónak lehetünk tanúi, amely főként a folyamatos külső utánpótlásból táplálkozott. Ugyanakkor az oszmán hódítások következtében egy államba került a Mediterráneum zsidóságának java része, egy olyan államba, amely politikai ereje és központi fekvése révén ellenőrizte a korabeli kereskedelmi útvonalak legfontosabb szakaszát. Mindez új erőforrásul szolgált valamennyi itt élő zsidó számára. (…) a 16. században a világ zsidóságának legnagyobb, vagy még pontosabban: anyagilag és kulturálisan legerősebb közössége

az oszmán fennhatóság alatt élt. Hozzájuk hasonló közösségek csak Lengyelországban és Litvániában léteztek.”

Mindez miért így alakult ki? A kérdésre a muszlim vallásjogban találjuk a választ. Az iszlám két fajta hitetlenről beszélt, az egyikbe azokat sorolták, akik ismerték a Szentírást – a Könyv népei „al-kitáb” – ilyenek a keresztények és a zsidók (valóban e három monoteista vallás egy gyökerű); míg a másik nagy csoportba az ilyen írással nem rendelkező pogányok tartoztak. Ebből következik, hogy az iszlám teológiai értelemben magasra értékeli mind a kereszténységet, s mind a judaizmust – legalábbis a „pogány” vallásoknál magasabb rendűnek. Az iszlám hatalom, a muszlim állam ezért valamiféle védelmet is biztosított a hatalma alatt élő keresztényeknek és zsidóknak egyaránt. Kiváltságaik közé tartozott, hogy gyakorolhatták vallásukat, és valamiféle belső közösség szervezettel – autonómiával – is rendelkezhettek. Hogy mindezt megértsük ismernünk kell az iszlám vallásjogban a „zimma” (törökül „zimmet”) fogalmát. Azt a társadalmi csoportot nevezték így, amely az államhatalomtól – „pogány” létére – védelemben részesült: „ahl al-zimmá”-nak vagy törökül „ehl i-zimmet”-nek vagy csak egyszerűen „zimmi”-nek nevezték. Tilalmak is vonatkoztak rájuk: pl. megkülönböztető színű ruhában kellett járniuk, nem ülhettek lóra (akárcsak a nők), nem viselhettek fegyvert (!), a templomaikat is csak engedéllyel nagyobbíthatták meg, a bíróság előtti tanúskodásukat csak „zimmi”-vel szemben fogadták el. Ugyanakkor, mivel az iszlámjog is tiltotta a kamatszedést – csak úgy mint a keresztény egyház – így a „zimmik”-re ez nem vonatkozott, ezeken a pályákon a legmagasabb posztig eljuthattak. Ugyan az iszlám vallásjog zimmi és zimmi között elvben nem tett különbséget, de a keresztes háborúk óta a keresztények mindenképpen háttérbe szorultak a zsidókkal szemben. Másrészt a zsidók hamarabb „arabizálódtak” Nyugat-Ázsiában, kultúrájukban, szokásaikban és mentalitásukban is gyorsan hasonultak a muszlim környezethez.

A zsidóság szerepe – éppen a nagy bevándorlási hullám idején – különösen felértékelődött a XV. század derekán és második felében az oszmán államban. Amikor az oszmán-török politikai és gazdasági elit a leghevesebb összecsapásokkal és birodalom építéssel volt elfoglalva. Olyan megbízható alattvalókra volt szükség, akik rendelkeznek pénzügyi, kereskedelmi és technikai ismeretekkel és kapcsolatokkal, amellyel ekkor még az oszmán elit nem. Ez legnyilvánvalóbbá 1453-ban, Bizánc elfoglalásakor nyilvánult meg. Marc Epstein megállapítása szerint olyan szimbiózis jött létre a zsidóság és az oszmán-török hatalom között, amely párját ritkította e korban.

Amikor Konstantinápoly török kézbe került a birodalom vidéki városaiból a zsidóságot a fővárosba koncentrálták és az egykori velencei vagy latin városrészt kapták meg. Amikor a XV. század végén a hispán területekről a szefárdok bevándorlása is megkezdődött, akkor már nem a fővárosba, hanem a birodalom különböző jelentős városaiba telepítették le őket.

Megjegyzendő, hogy ezek az államilag elrendelt telepítések később – a XVI. század második felében már terhesek voltak a birodalom zsidóságának – hiszen mindezt eleinte jól tűrték ugyan a zsidó közösségek, de mikor gazdasági kapcsolatrendszerük már kiépült, úgy mond meggyökereztek, akkor már kevésbé lelkesedtek érte. Példának okáért jellemző volt Ciprus meghódítása (1571) után történt eset. Amikor az oszmán kormányzat tervbe vette néhány zsidó közösség áttelepítését a szigetre, az érintettek minden eszközt bevetettek és elérték, hogy régi lakóhelyükön maradhassanak.

Jól látható az is, hogy a XV. és XVI. század folyamán az oszmán-török hatalom a zsidósággal szemben a „pozitív diszkrimináció” elvét alkalmazta, addig azonban az ortodox keresztény egyházat – teljesen tudatosan – „mállasztotta.” Tehát a zimmi és zimmi között ilyetén meglehetősen nagy különbség keletkezett.

A fotók java az Oszmán Birodalomban készültek a XIX. században és a XX. század elején.

"Obsidio Szigetiana." – Szigetvár végvári történeti múltjáról és a Zrínyiek „örökségéről.”
Történelmi és kulturális oldal.

vö. Marc Epstein: The Ottoman Jewish Communities and Their Role in the Fifteenth and Sixteenth Centuries. Freiburg. 1980. 19-47., 150-161.
lásd. Fodor Pál: Egy antiszemita nagyvezír? Együttműködés és válság a 15-17. századi oszmán-zsidó kapcsolatokban. In: Fodor Pál: Szultán és az aranyalma. Tanulmányok az oszmán-török történelemből. Bp. 2001. 110-117. (az egész vonatkozó tanulmány: 110-143.)