Zsidók az Oszmán-török birodalomban 3.

Zsidók az Oszmán-török Birodalomban. (3.)
A kegyencek kora és alkonya. Gazdasági és vallási antiszemitizmus az oszmán államban.

Nagy Szulejmán fia és utódja, II. Szelim szultán kegyence lett Jószef Nászi és uralkodása alatt legfőbb tanácsadója. Ő volt a „Kükládok és Naxos hercege”, szandzsákbég, akiből csaknem nagyvezír lett. Luxuspalotája a Boszporusz fölé magasodott. Egész politikai tevékenységét a Velencével és Spanyolországgal szembeni kérlelhetetlen ellenállás határozta meg, s döntő szerepe volt a Ciprus elleni hadjárat és az 1571-ben zajló nagy tengeri háború kirobbantásában (amelyben ugyan a török flotta Lepantónál véres vereséget szenvedett, de pozícióit a Mediterráneumban, annak keleti medencéjében hegemóniáját, teljes egészében megőrizte). Jószef Nászi törekvése egyértelműen az volt, hogy a velenceieket kiüsse a levantei kereskedelemből, hogy annak hasznát az oszmán-török állam fölözze le.

A Nagy Szulejmán-i „aranykor” elmúltával újólag jelentkeztek a zsidók elleni panaszok – ami teljes egészében összefüggött az Oszmán Birodalmat érintő és alapjaiban megrengető pénzügyi válsággal. Az egyik jeles török történetíró, Szelaniki Musztafa III. Murád szultán uralkodásáról (1574-1595) azért szól elmarasztalóan, hogy hagyta szétesni az oszmán pénzrendszert, és megengedte, hogy a zsidó adóbérlők mértéktelenül felverjék a bérleti díjakat, tönkre tegyék ezzel a főváros és az egész birodalom kereskedelmét.

Amikor a zsidókkal szembeni általános elégedetlenség – a válság hatására – egyre szélesedett, az oszmán kormányzat azzal igyekezett kidomborítani saját oszmán (s egyben muszlim) voltát, hogy szigorúbban lépett fel a vallási kisebbségekkel szemben. Ez érintette a „zimmik” státuszát is, azokat a gyakorolt szokásokat, amelyek összeegyeztethetetlenek voltak jogi helyzetükkel. Már az 1583-as szultáni rendeletből kiderült, hogy a muszlim kereskedők azért panaszkodtak, mert – többek közt – az isztambuli vámhelyeken kénytelenek megalázkodni és az előírtnál sokkal több illetéket leróni a zsidó adóbérlők és szolgáik előtt. Az is mélységesen felháborította és sértette őket – igaz vallásúakat –, hogy amíg nem szólítják „uram”-nak a zsidó hivatalnokokat, addig azok nem is hajlandók foglalkozni velük.

A szultáni rendelet eztán eltörölte a zsidó vállalkozások újításait, tiltotta, hogy olyan szolgákat alkalmazzanak, akiknek neve előtte nem szerepelt a kinevezési iratban. Amikor Jószef Nászi 1579-ben elhunyt, az államhatalom mesés vagyonát lefoglalta. Nem sokára a zsidókra – akárcsak a többi alávetettre – rendkívüli adókat vetettek ki. A vérvádak is újra felmerültek, s a birodalmat megrengető válságban a lázadások során – különösen a katonalázadások alkalmával –, mint az 1590-es években, és az 1600. évi nagy szpáhi-lázadásban fizikai attrocitások következtek. 1600-ban például a fellázadt szpáhik megölték a zsidó „kirá”-t, azt a nőt, aki a szultáni hárem számára szállította a ruhákat, de szerepe ennél sokkal több volt; valójában befolyásos összekötő kapocs a hárem és a külvilág között.

A szefárd származású „kira” a XVI. század végére oly hatalmas befolyással bírt a szultáni politikára, hogy családtagjait és hittársait jutatta a legfontosabb adóbérletekhez. „Ez rendkívüli módon felingerelte az adó, főleg a ’dzsizje’ behajtásában korábban jelentős megbízásokat elnyerő udvari szpáhikat, akik a kira által beültetett zsidó adóbérlőket tették felelőssé azért, hogy általában rossz pénzben fizették ki zsoldjukat.” A szpáhi-lázadásban a kezükre adott kirát és egyik fiát ízekre szabdalták és felkoncolták – a másik fia csak úgy menekült meg, hogy nyomban áttért muszlim hitre.

A kormányzatban is meglehetősen nagy befolyása lett a zsidókkal szembeni politikának. Különösen a nagytekintélyű Szinán („Kodzsa”, azaz Öreg) pasa másodszori nagyvezírségekor, 1589 áprilisa után. Kodzsa Szinán pasa tekintélyét katonai sikereinek köszönhette (amelyet Jemen, Golette, Tunisz elfoglalásával és a perzsák elleni háborúban vívott ki); esküdt ellensége volt a keresztényeknek. Ugyanakkor „mód nélkül szerette a pénzt” – ellenfelei többször is harácsolással vádolták meg, s ez okozta politikai bukását is. Nagyvezéri székében ülve két fontos feladat hárult rá: a hosszú és véres perzsa háború befejezése és az államcsőd megoldása.

1590 márciusában ugyan Perzsiával megszületett a béke, de az Oszmán Birodalom „határainál” új konfliktusok fenyegettek: kiújultak a harcok a magyarországi frontvonalon, Lengyelországgal is háború készült, ugyanakkor a „tengeri-párt” egy Spanyolország elleni mediterrán akciót tervezett.

Szinán pasának éppen ez jött kapóra, hogy a kormányzati zsidó kegyencekkel, s elsősorban is Dáviddal leszámoljon. Dávid Passzi különös személyiség volt – kiterjedt kapcsolatokkal bírt az európai uralkodói udvarokban – Angliától Portugálián át egészen Lengyelországig. Ma úgy mondanánk „kettősügynök” (vagy többes) volt. „Szinán rájött, hogy Dávid azon dolgozik a lengyel királyi udvarban élő testvére és az oda küldött pénze által, hogy az oszmán-lengyel háborúval megmentse a spanyolokat és Velencét egy újabb földközi-tengeri háborútól. Amikor Szinán pasa nagyvezír a szultán előtti előterjesztésében („telhiszek”) követelte a zsidó kegyenc eltávolítását – addig szokatlan módon – zsidóellenességét „teológiai” érvekkel támasztotta alá. Új ideológiai frontot nyitott: érvelésével bizonyítani igyekezett, hogy a muszlim államban megengedhetetlen a zsidók ilyen mértékű alkalmazása és beemelése a hatalomba. Amikor III. Murád szultán 1591 elején arra utasította Szinán pasát, hogy beszéljen a kegyenc Dáviddal a hajóhad kérdéséről, a nagyvezír egyenesen így fakadt ki: „Mi szükség van arra, hogy felfedjük elképzeléseinket és intézkedéseinket egy zsidónak? Isten ments, hogy a boldogságos padisah ebbe beleegyezzék! A hatalmas Isten szavai szerint ’az emberek közt bizony úgy találod, hogy a zsidók és a pogányok a legellenségesebbek a hívőkkel szemben (Korán 5, 82.) Ezen alapul hitünk.”

A nagyvezír felrótta, hogy Dávid Passzi rendszeresen találkozik a „frenkekkel” azaz a nyugatiakkal, együtt eszik-iszik, vendégeskedik velük. Egyértelműen utalt ezzel kettős- vagy többes ügynök szerepére. 1591 júliusában kémkedés vádjával le is tartoztatták Dávidot. Szinán szerette volna ugyan elérni kivégzését, de a szultán „csak” Rhodosz szigetére száműzette egykori kegyencét. Később, amikor Szinán pasa lebukott a nagyvezéri méltóságból, Dávid visszatérhetett Isztambulba. Regnálása azonban nem sokáig tartott – tovább szőtt gyanús diplomáciai akna-munkája – amely szembement az Oszmán Birodalom katonai és politikai érdekeivel – miatt 1594-ben újra letartóztatták. És ekkortól végleg eltűnt a szemünk elől…

Bukásával egy korszak is lezárult – a szimbiózis korszaka – az oszmán-török és zsidó viszonyban.

"Obsidio Szigetiana." – Szigetvár végvári történeti múltjáról és a Zrínyiek „örökségéről.”
Történelmi és kulturális oldal.

Fodor Pál: Egy antiszemita nagyvezír? Együttműködés és válság a 15-17. századi oszmán-zsidó kapcsolatokban. In: Fodor Pál: Szultán és az aranyalma. Tanulmányok az oszmán-török történelemből. Bp. 2001. 127-142.