Zsidók az Oszmán-török birodalomban 4.

Zsidók az Oszmán-török Birodalomban. (4.)

A „pusztulás”: „Szép új dal Budáról.”

Avagy török Buda zsidóságának kálváriája 1686-ban.

Bár 1526-ban a kivonuló szultáni sereggel a budai zsidóság is távozott az „ígéret földjének” ígérkező új hazájukba – főként a görög területekre – az oszmán hatalom oltalma alá. Ennek ellenére 1538 után már vannak utalások arra, hogy Budára újabb zsidó lakosság települt. Ugyanoda, amelyet egykori lakóik elhagytak: a budavári Zsidó utcába.

1541 után, mikor Buda – úgy tűnt véglegesen – oszmán-török uralom alá került, megindult a zsidóság nagyobb számú betelepülése. Legjelentősebb közösségüket a német ajkú, jiddisül beszélő askenázi zsidók alkották – akik főként Ausztriából, Cseh- és Morvaországból illetve beljebbről a Német-római Birodalomból érkeztek volt; ugyanakkor érkeztek spanyol szefárd zsidók – később pedig volt egy szír közösség is. A kutatások szerint azonban nagy volt a „fluktáció” – azaz: ki- és betelepülés állandóan változott, főként a végvidéki létbizonytalanság miatt. 1580 körül mégis Budán volt a magyarországi zsidók legszámosabb közössége, kb. 800 fővel.

Amikor a 15-éves háború alatt Buda is többször a keresztény támadások célpontjává vált – több sikertelen ostromot állt ki – a zsidó hitközség is jóformán elnéptelenedett. Evlia Cselebi írta le, hogy ekkor a budai zsidók jókora patkánymérget – arzént – hordtak a tarsolyukban, mindennapos életveszélytől rettegve, egymástól kérdezték: „nyaljunk-e?”, avagy a mérget bevéve tömeges öngyilkosságot kövessenek-e el? A félelem a keresztény katonák bosszújától nem volt alaptalan. Egyrészt mert maguk is a török oldalán harcoltak az ostromok visszaverésénél, másrészt, mert azok, minden zsidót gazdagnak hittek és zsákmányuknak tekintették őket.

A XVII. század folyamán valamelyest nyugodtabb idők következtek Budára és a benne élő zsidóságra is. Míg a budai zsidók – mint mindenütt – saját maguk gettóban különültek el a környezetüktől – száma ezen időszakban megnövekedett – három zsinagógájuk is volt, 1674-es adat szerint (askenázi, szefárd, szír). Az egykori Vízivárosból kinőtt egy „külön” Zsidóváros.

Amikor elkövetkezett – 1683 után – a felszabadító háború, amely igen véres ostromok és ütközetek hosszú sorozatát jelentette, a hódoltsági zsidó lakosság, elsősorban is a budai zsidók kálváriája, ha úgy tetszik „vészkorszaka” jött el. Mindennek kiváló forrása Schulhof Izsák „Megillat Ofen” azaz „Budai krónika” című munkája. Mely elmeséli az 1684-es sikertelen és az 1686-os sikeres budai ostromban kiállt szenvedéseket.

A budai zsidóság egy része már az 1684-es sikertelen ostrom előtt – főként, akik a keresztényekkel szimpatizáltak – megszökött, de jelentős számban maradtak, akik a török védelmet támogatták pénzzel, erejükkel és vérükkel egyaránt.

1686-ban sem volt ez másként. Ekkor azonban már igen nagy pusztítást végzett a zsidóság soraiban (is) a kemény ostrom. A török hadvezetés a Vízivárost és benne a Zsidóvárost hamar feladta, ráadásul a pincékbe húzódott lakosság a tüzérségi tűztől sokat szenvedett és nagy veszteségeket szenvedett a tűzvésztől is.

A védelemben a budai zsidók is kivették a részüket: a férfiak naponta sorsot húztak, hogy közülük húsz fő – szombat kivételével – ki az, aki szolgálni köteles. Fegyverrel a falakon, de teher-, muníció-, élelem- és vízhordással, az erődítések javításánál is segédkeztek (valamint nem mellékesen: tolmácsi szolgálatot is elláttak).

Amikor 1686. szeptember 2-án a szövetséges keresztény csapatok betörtek Budára – elkövetkezett az apokaliptikus végóra. Sokan – törökök és zsidók egyaránt – rémülten a falakról vetették magukat a mélybe. Mások a Duna felé menekültek, hogy a vízen nyerjenek egérutat, de a hajdúk beérték őket – s mindannyit irgalmatlanul kardélre hányták (a Vízirondella mellett). Akik a zsinagógában menekültek sem jártak sokkal jobban. Ugyan a főtisztek – mint Hans Adam Schöning brandenburgi tábornok – személyesen vették védelmükbe a szerencsétleneket, de a megvadult katonák így is sokat megöltek vagy elhurcoltak, hogy elrejtett – vélt vagy valós kincseiket – kikényszerítsék tőlük. Akik a zsinagógában történt vérengzésből megmenekültek – több tízezer tallért ajánlottak fel személyükért és családjukért váltságdíjul. A gettót – az ott betörő – brandenburgi csapatok teljesen feldúlták és kifosztották. A fogságba esett zsidó férfiakért, nőkért és gyermekekért a császári hadsereg hadiszállítóján, Samuel Oppenheimer személyén keresztül ügynökök járták a német birodalmi zsidó közösségeket – különösen Csehországot – s ott adakozásból gyűjtötték össze a váltságdíjakat.

Buda pusztulásában kulturális kincs is odaveszett, így például héber kéziratok százai hamvadtak el. Marsigli személyesen többet megmentett meg.

A források tanúsága szerint 1.500 török és zsidó asszonyt, és gyereket írtak össze. A valóságban azonban – ezt a későbbi kutatások bizonyították – 6-ezer török hadifogoly mellett, vagy 500 zsidó került fogságba – vagyis az ezer egynéhányszáz fős budai zsidó lakosság elpusztult.

A budai zsidóság kálváriáját és szörnyű pusztulását a jiddis nyelven írt „Szép új dal Budáról” című költemény (is) tartalmazza:

„Egy új dalt hadd kezdjek meg,
Buda Szent Gyülekezetében mi minden esett.
A kínt és bánatot, mit elszenvedtünk ott
E dalban megírom legott.
Rav Rabénu Szender, Rav Rabénu Tauszk, Jószef fia, így hívják a férfit,
Ki saját kezébe vette a foglyok ügyit.
Nagy csodákról olvastok majd benne,
Miket e jeles ifjú cselekede,
Azér’ hát kedves népek, jertek, fussatok sietve,
Hogy e könyvecskéből venne
Itt, Prága Szent Gyülekezetében…” - vagyis ezzel is hozzájárulva a rabok váltságához.

A prágai Szender Tauszk volt az, aki a „zsidómentéssel” indult a budai táborba – a hadiszállító Oppenheimer ajánlásával és pénzügyi segítségével. Lotharingiai Károly herceg a keresztény szövetséges hadsereg főparancsnoka több parancsban is kihirdette, hogy a zsidókat ne öljék meg, de csak a mondott számú embert menekíthette meg. Tauszk császári tisztek és katonák kíséretében nyomult be maga is a lángokban álló Budára – ahol már patakokban folyt a vér. A gettót kereste – helyismerete nem lévén – jó ideig bolyongott a romos utcákon, ahol a vad zűrzavarban néhány zsidót maga mellé és védelmébe vett. Azonban még ekkor sem voltak biztonságban. Amikor hajóra akart szállni a zsidó foglyokkal, hogy Pozsonyba vigye őket ismeretlenek katonák vették körül őket; pénzt követeltek és számos foglyot – köztük egy 87 éves öregasszonyt – is megöltek. Bár Tauszknak a lengyel királytól, sőt a császártól is sikerült ajánló levelet szereznie, hogy mentőakcióját végrehajtsa, azokban a véres napokban ez sem jelentett bizonyos védelmet az elesett török Buda zsidó lakosságának. A 274 zsidó foglyon kívül még vagy 150 embert sikerült összegyűjtenie – ezek közül azonban sok meghalt.

"Obsidio Szigetiana." – Szigetvár végvári történeti múltjáról és a Zrínyiek „örökségéről.”
Történelmi és kulturális oldal.