1520 - Szulejmáni ajánlat 2.

1520. évi békeajánlat

Ez év decemberében török követ érkezett ugyanis Budára és bejelentve Szelim halálát és Szulejmán trónra léptét. Felajánlotta ura nevében, hogy a Szelimmel kötött békét meghosszabbítja. A török állam jogszokásai szerint ugyanis az újonnan hivatalba lépő szultánokat elődjeik békekötései nem kötelezték, így ha valamely állammal békében akartak maradni, akkor a szerződést meg kellett újítani. Úgy tűnhet, hogy csupán rutinszerű aktusról van szó. Bizonyos meggondolások alapján azonban fel kell tennünk, hogy most valami másról, többről van szó, mint az előző békeajánlatokban. Erre mindenekelőtt a magyar kormány reakciójából lehet következtetni. A békeajánlatot ugyanis nem fogadta el, hanem sürgősen segélykérő követeket küldött nemcsak Velencébe, hanem a császárhoz, a pápához és Habsburg Ferdinándhoz is. Ha meggondoljuk, hogy az elmúlt húsz esztendőben a magyar kormányok éppen azért hosszabbították meg a békét a Portával, mert semmilyen komoly segítségre nem számíthattak a Nyugattól, akkor ez a mostani döntés teljességgel érthetetlen, mert az európai pilitikai konstelláció szempontjából a nagy törökellenes háború ügye rosszabbul állt, mint bármikor:

V. Károly békét kötött a szultánnal, ugyanakkor Afrikában háborúzott.

Velence a jó viszonyt továbbra is áplota a Portával.

végül, de nem utoljára: küszöbön állt a császár és a francia király összecsapása.

Mindezen semmit sem változtatott, hogy az oszmán állam Dzsámbedri Ghazáli lázadása miatt Szíriában nehézségekkel küzdött. Kézenfekvőnek tűnik tehát a feltevés, hogy a magyar kormány azért nem kötött békét, mert annak árát túlságosan is nagynak tartotta. De mi lehetett ez az ár?

Török Pál, a Mohácsot megelőző és követő idők török-magyar diplomáciai kapcsolatainak egyik legjobb ismerője is feltette már ezt a kérdést. Sajnos nem tudott válaszolni rá, egész pontosan: válasza nem világos. ezt írta ugyanis:

"Szolimánnak a magyarokhoz küldött üzenete, úgy látszik, általánosságban békét ajánlott. Van olyan adatunk, amely arról szól, hogy a szultán szabad átmenetet kért Horvátországon, de úgy látszik Peutinger Konrád dr., a wormsi gyűlésről vezetett naplójában összefogalalta a magyar követek , a velencei hírek és a horvát panaszok anyagát. A Horvátországon való átmenet talán a boszniai bég vágya volt a Frangepánokkal szemben, vagy fenyegetés lehetett a Frangepánok részéről a német rendekkel szemben, ha ti. segélyt a rendek nem adnak (erről nem szólnak a források) pedig ilyen kívánság nagyon is kapóra jött volna II. Lajos segélykérő követeinek a kérés nyomatékosabbá tételére."

A "bizonyos források" egyike alatt Török Pál valószínűleg Massaro előbb idézett jelentését érti, melyben az olvasható: a magyarok külföldi segítséget kérnek: és

"azt üzenték, hogy amennyiben nem segítenek nekik, megkötik saját békéjüket a törökkel, megengedve neki, hogy átvonuljon, nem törődve a kárral és veszedelemmel, amitezáltal bárkinek is okoznak". (...)

...viszont felmerül akérdés: miért támasztott most a Porta ilyen követelést, amikoreddig nem tette? Valami igen nagy ok késztethette erre. Az ember nem tud másra gondolni csak arra, hogy a Habsburgok Magyarország feletti befolyását eetleg uralmát akarta megelőzni. (...)

...a török állam is felismerte a veszélyt, amit az európai egyensúly szempontjából V. Károly császárrá választása jelentett általában. Ezt törökszempontból még azt is fokozta, hogy az 1515-ben megkötött Habsburg-Jagellóházassági és örökösödési szerződés révén Magyarország bármelyik pillanatban Habsburg-tartománnyá válhatott. (...)

Ismerve azonban a kétm fél erőviszonyait, egy további kérdés merül fel: miért folyamodott Szulejmán a békés megoldáshoz, és miért nem háborúval kényszerítette akaratát magyarországra, hiszen annak kimenetele felől semmi kétyelye sem lehetett? (...)

Ha csupán a gazdasági szempontokat nézzük, ez teljesen nyilvánvaló. Láttuk, Káldy-Nagy Gyula bebizonyította, hogy a magyarországi hódítás a török kincstárnak évi 300.000 arany ráfizetést jelentett. (...)

Nos, Szulejmán lényegében ugyanezzel a problémával állt szemben. Miután Magyarország kiesett hadserege hatósugarából, nem indíthatott ellene megsemmisítő háborút; hadseregét ugyan leverhette, de az országot teljes egészében nem szállhatta me, következésképp lakóinak erkölcsi ellenállását sem törhette meg. Maradt tehát a sok bizonytalansági elemmel terhelt, korlátolt célú háború. Érthető tehát, hogy a békés megoldást helyezte előtérbe.

Mindaz, amit a korlátolt célú háborúról elmondtunk, pontról pontra alkalmazható a Nándorfehérvár elfoglalására indított 1521. évi hadjárata. A vár elfoglalálásával ugyanis két dolgot feltétlenül elért Szulejmán: a végső siker valószínűségét a magyarok szempontjából a minimálisra csökkentette, hiszen ettől fogva az orszég védhetetlenné vált, ugyanakkor pedig a háború folytatása a felkínált béke árát jóval meghaladókárokat okozotthatott nekik, mivel azonfelül, hogy a gazdag Szerémséget gyakorlatilag elvesztették, most már az orszáh jó része a be-betörő török hadak szabad prédájává vált. Joggal gondolhatta tehát, hogy a magyar kormány inkább a békét fogja választani.

Török és császári követek találkozása

Foglaljuk azonban össze az eseményeket. A török békekövetet a kormány visszatartotta és a szultán ajánlatár a nem válaszolt. Nem valószínű, hogy a követet megölték, amint azt Istvánffy állítja, mert arról a török krónikások bizonyára megemlékeztek volna.

Dzseladzále:

"Eközben a padisah (ti. Szelim) az isten végzéséből e mulandó életből a másvilágra költözött, s mikor utána Szulejmán lépett a birodalom trónjára, ez az örökölt udvari ceremónia szokásának megújítása és a béke s barátság alapjainak lerakása végett... egyik alacsony szolgájátküldte hozzá legfelsőbb irattal."

Dzseládzále csupán azt írja, hogy II. Lajos "a hozzá küldött követ visszatartásában és tisztes fogadásában hiányt tanúsított". (...)

Meg kel jegyezni, hogy Dzseládzále giváni jegyző, majd mint államtitkár a diván tagja volt, így a szultáni döntések legbelső indítékait is ismerhette. Amikor tehát a "béke és barátság alapjainak lerakásáról" ír, komolyan kell vennünk és legalábbis olyan adatként kell elfogadnunk, amely valószínűsíti, hogy a követ nem a szokásos békeajánlattal jött, hanem Magyarországgal való viszony végleges és békés rendezése céljából.

A magyar kormány a békeajánlatra nem válaszolt és a mondottak szerint sügősen segélykérő követeket küldött különböző idegen hatalmakhoz. Szulejmán, ajánlatának elutasítását természetesen hadüzenetnek tekintette, a háborút azonban addig nem indíthatta el, amíg a szíriai helyzet nem tisztázódott. A lázadás leveréséről és Dzsánberdi Gazáli február 1-én bekövetkezett haláláról február első napjaiban értesülhetett;ekkor azonnal kiadta a parancsot a hadsereg mozgósítására. Ezt török forrásokból biztosan tudjuk. (...)

Perjés Géza: Mohács