1566 - Szigetvár ostromáma alatti kegyetlenkedések

Bestiális kegyetlenség mindkét részről. (Mondhatjuk nyugodtan így Zrínyi gróf meggondolatlan és dühödt kegyetlenségének következménye).

Mi volt mindennek az üzenete?

1566. augusztus második hetében – az Újváros elvesztése után közvetlenül, és szorosan összekapcsolódva az Óváros (a mai belváros: a Zrínyi tér, Rákóczi utca északi része, Zárda utca etc.) védelmével, a szemben álló felek egyre brutálisabb kegyetlenséggel léptek fel…

Itt azonban nem a harcra, magára a küzdelem véres voltára kell gondolnunk: az önmaga – a háború – természetéből véres és vészes volt. Arról van szó, hogy a fogságba került katonákra sem zsákmányként, vagy potenciális munkaerőként, rabszolgaként tekintettek, hanem olyanra, akit elrettentésül bestiális módon végeznek ki sok ezer bajtársa szeme láttára.

Már augusztus 11-e körül olyan véres harcok dúltak az Óvárosért, hogy számos török katona fogságba esett – s ugyanígy a törököknek is egyre több foglyuk volt, hanem is a várbeliek közül (onnan is természetesen), hanem főként a vidék lakosaiból, a környékbeli „górék” és figyelőhelyek magyar katonáiból.

Valójában az első „provokáló” és irgalmatlan lépést Zrínyi Miklós tette. Egy roham visszaverésekor és az ellentámadáskor – ez valószínűleg a bátor Szecsődy (máshol Szekcsői, vagy Szekcsőy etc.) Máté gyalog fővajda katonáinak volt köszönhető – vagy 200 török harcos került fogolyként a várbeliek kezébe. Ilyen nagy számú fogoly életben tartására és etetésére az ostromra szorított védők (kik nem tudhatták pontosan kiszabott készleteik kitartanak-e, ez legalább olyan nagyon nyomasztotta őket, mint az oszmán-török túlerő) nem gondolhattak. Arra sem, hogy akkor szabadon engedik őket – esetleg végtagjaik csonkolása árán, meggátolva, hogy újra fegyverrel térjenek vissza az ostromba és a harcba. Kicserélésükre esetleg mód lehetett volna…

Zrínyi azonban nem így döntött. Mind a kétszáz törököt felakasztatta a vár falon sorba, hogy az ostromló törökök jól láthassák a bitófákon csüngő társaikat. Már ez is kétségtelenül felháborította a ostromló török tábort, de aztán következett Zrínyi második „bestialitása”: a várfalon karóba húzatott két janicsárt. A hatást könnyű elképzelni… a hosszú órákon át haláltusájukban viaskodó szerencsétlen janicsárok szörnyű vonagló kínlódása és halálüvöltése és hörgése valósággal sokkolta és egyszersmind megvadította a török tábort.

Nem tudok értelmes választ adni arra a kérdésre, hogy mi késztette Zrínyit erre… Valószínűleg – a jelleméhez tartozó török gyűlölet, és kegyetlenség. Ráadásul a legrosszabbat tette ezzel a szerencsétlen magyar hadi foglyokkal is, akik a törökök kezében voltak: a törökök válaszul valamennyit karóba húzták – szintén a védők szeme láttára. Zrínyinek tudnia kellett, és pontosan tudta is, hogy ez lesz a válaszuk… (!!!!) Elgondolkodtató ez a célt tévesztett vad brutalitás és bestialitás.

„Az anatóliai török nyelvben a karót így mondják: lofat. Nyelvünkbe a XVI. században került, az ozmán katonaság szótárából s népkezelő gyakorlatából, már pusztán a nyársbahúzó karó jelentésében. Nyelvészek és pszichológusok méltán gondolkodtak el azon, hogy nyelvünk egyik leggyakoribb, de a képzeletre legiszonyatosabban ható átokmondása mért van összefüggésben épp a lóval. Volt tanulmány – mélylélektani –, amely az őslénykori szodomizmus szerencsésen fönnmaradt nyomait, sőt egy ősvallás elemeit vélte fölfedezni benne – egy ősien lovas népnél! Az etimológia ezt megdönti. Az átok nem mond egyebet, mint hogy: végezd török karón!" (azaz: "lóf. a se...dbe!"

vö. Illyés Gyula: Ebéd a kastélyban. c. művéből részlet.

„....mind azon pánczérokban, ruhájokban, szablyájok oldalokok, a mikeppem fogták, mind azonképpen nyársban vonták üket; egy testes legény vörösben levén hogy igen reménkedett, sok pénzt is igér volt, de semmit nem használt, azt hiszem, hogy szegény Kwrtösy János volt. …..Költ Kanysán, szombaton szent Egyed nap estin (augusztus 31.) 1566 (Csányi Ákos levele Nádasdyné Kanizsai Orsolyához)