1598 - Török hadjárat

„…jegyezd fel, hogy a pádisáhunknak két vezíre és egy beglerbégje igába bújva ágyút vontattak.”

Nem egyedülálló eset a török katonai hierarchiában: amikor a pasáknak is markába szakad a munka…

Ibrahim Pecsevi „helyszíni tudósítása” a magyarországi

1598-as török hadjárat keserveiről…

Már számos alkalommal szóltunk arról, hogy a hosszú és véres 15-éves háború magyarországi csataterein mindkét szemben álló fél – a Habsburg és a Török Birodalom is – óriási anyagi és pénzügyi erőfeszítései ellenére a döntő fölényt nem sikerült kierőszakolni. A két birodalom erőforrásai kimerültek, de ez nem jelentette azt, hogy a háború a status quo alapján véget ért volna, sőt az 1590-es évek végére és az 1600-as évek elejére újabb nagy erőpróbákra került sor.

1598-ban például míg a keresztény szövetségesek Buda alávonultak és ostrom alá vették a Hódoltság török központját, addig Szaturdzsi Mohamed (vagy Mehmed) vezérpasa hatalmas erővel vonult (Nagy)Várad ostromára. Itt történt az a különös, de „szokatlannak” mégsem mondható eset, amit a magyarországi – pécsi – születésű török történetíró, a kiváló tollú Ibrahim Pecsevi – ki maga is részt vett a hadjáratban –, mint szemtanú megörökített.

Amikor Várad sikertelen ostroma után a leharcolt török sereg kénytelen volt a keresztények által szorongatott Buda alá indulni, a késő őszi – november eleji – időjárás, és a korabeli útviszonyok is igen hátráltatták a török sereg vonulását, s főként a málha, a muníció szállítását, s persze az ágyúk vontatását. Annál is inkább, mert a török had igavonó állatainak is jelentős részét elvesztette, részben a takarmányozás hiányossága miatt, részben pedig azért, mivel az állatok egy részét a katonaság élelmezésére fordították volt. A helyzet olyan kritikus volt, hogy az őszi esőzésektől felázott alföldi pusztákon a Buda felé vonuló sereg ágyúit már a katonaság saját erejéből volt kénytelen vontatni, s hogy a menet – mely így is „csiga lassan” haladt – késedelmet ne szenvedjen a sereg tisztje, de még főtisztjei is a vezérlő bégek és pasák is az ágyúvonatókhoz csatlakozva maguk húzták az igát. Ekkor történt, hogy Ibrahim Pecsevinek odaszóltak a vezérpasák:

„Ezt írd bele a történetbe és világosan jegyezd fel, hogy pádisáhunknak két vezíre és egy beglerbégje is igába bújva ágyút vontattak. Ne feledjék ezt hosszú idő múlva sem!”

Természetesen az nem állítható, hogy ez általános jelenségként megfigyelhető lett volna az oszmán hadban (sőt éppen ellenkezőleg vélekedik erről pl. Marsigli gróf – egy század múltán – amikor a török hadsereg vonulásának lassúságát éppen abban látja, hogy a vezérek és tisztek pompakedvelők, melyről hadjáratban indulva sem hajlandók lemondani…etc.); mégis felvetődik a források tükrében, hogy „ha minden kötél szakadt” bizony ez is megtörténhetett a török hadseregben, hogy a „generális” éppen úgy az ágyút húzza, mint akármely közkatona…

Felidézném minderre a nagy török szultán, „Törvényhozó” Szulejmán utolsó – 1566-os – magyarországi hadjáratának történetét, ahol is a szultáni parancsra az Eszék közelében készülő hadihidat a Dráva folyó áradása többször is elmosta… Ekkor a török uralkodó parancsba adta, hogy „bármi módon is”, de a híd készen legyen, mire hadával oda ért. És készen lett. Mert minden katonai parancsnok tudta, hogy fejével játszik – szó szerint – ha a parancsnak eleget nem tesz. Így tudjuk, hogy a hídverő munkások, katonaság soraiba, nem csupán az hódoltsági szandzsákok szpáhijai, de az agák és bégek is mind beálltak, hogy a fősereg megérkezésére a híd elkészüljön.

A történet roppant tanúságos, nem csupán azért, mert Ibrahim Pecsevi tollából származik, de azért is mivel áttételesen néhány „tévhitet” is megvilágíthat. Engedtessék meg, hogy egy kicsit megvilágíthassam mindezt. Jelen sorok írójával esett meg, hogy elmúlt előadásaim alkalmából egy hallgató feltette a kérdést, arra vonatkozólag, hogy egy vár ostromakor (egy konkrét példáról volt szó, Eger 1552-es vívásáról) bizonyos európai pénzügyi hatalmasságok (jelesül a Fuggerek) kiknek Felvidéken nagyszámú és jelentős bányaérdekeltségeik voltak, ezek biztonsága érdekében, a török vezéreket megvesztegették volna, hogy az ostrom úgymond sikertelenül végződjön…

Túl azon, hogy az 1552-es nagy török háború az oszmán seregek egyik legjelentősebb „diadalmenete” volt a magyarországi hódítások relációjában (tényleg csak az „egri csillagok” dacoltak velük sikerrel), teljesen elképzelhetetlennek tarthatjuk, hogy Nagy Szulejmán államában és hadseregében azzal a korrupcióval szembesüljünk, amit majd a későbbi korokban láthatunk – s melyről itt már éppen a török „királytükrök”-re vonatkozólag meg is említettünk (lásd. Fodor Pál munkái), hanem a későbbi „baksis”-rendszer sem arról szólt, hogy a birodalom stratégiai érdekeit és katonai céljait általánosságban ez rendítette volna meg, hanem egy bizonyos birodalmi apparátuson belüli „belső” korrumpálódásról beszélhetünk.

Bizonyosan állítható tehát – éppen az ágyúk elé magukat befogó pasák kapcsán – hogy a török katonai hierarchiában még létezett annak a tudata, hogy a legmagasabb poszt is érdemekkel elérhető, ugyanakkor a legkisebb balszerencséért, avagy gondatlanságért is felelni kell. Éppen az idézett időszakban Szaturdzsi Mohamed pasa példája is áll erre, aki hadjárata kudarcáért, nem csupán vagyonát, nevének tisztességét, hanem életét is elvesztette (kivégezték).

Egy rövid kitérőig azonban még egy érdekes epizódról szóljunk az 1598-as török hadjáratból. Ibrahim Pecsevi írta le azt is, hogy a hadjárat idején a szegedi táborban a fővezér és a tatár kán beszélgetését hallgatták ki – egy némely barátaival – ahol is a vezérpasa rossz egészségi állapotára hivatkozott és arra, hogy megszokott kúráját a serbet ivásról és a beöntésről – mint egészséget megőrző szokásáról – ímhol a hadjárat fáradalmai és nehézségei miatt le kell mondani. A tatár kán mikor az „allövet” alkalmazásáról halott, maga igen megbotránkozott, s kijelentette, hogy: „annál sokkal jobb a meghalás is.” Egyébként Ibrahim Pecsevi feljegyzéseiben leírta, hogy igen szégyenkezik hallgatózása miatt, de hozzáteszi azt is, hogy a művelt társalkodó embernek is számító Szaturdzsi Mohamednek talán a kán jelenlétében nem illett volna az „allövetet” emlegetnie. Hiába igyekezett azonban a pasa egészséget bármely korabeli praktikával megóvnia, a hadjárat sikertelenségéért életével felelt.

Egykorú török miniatúra a mezőkeresztesi csatáról (1596).

A kép előterében jól látható a török és keresztény tüzérség harca, a csata első fázisaként.

A XVI. századi török tüzérség még versenyben volt a nyugati ellenfelekkel.

vö. Török történetírók III. ford. Karácson Imre. Bp. (?) 147. lásd. még Fodor Pál: A szultán és az aranyalma. Bp. 2001. 233., 237-238.