2000: Kedves János

II. Lajos, az önálló nagy Magyarország utolsó királya

Tisztelt Csele-partiak, tisztelt mohácsiak és tisztelt vendégeink!
II. Lajos királyunk tragikus halála színhelyén állva egy néhai nagy ország történelmének végiggondolására, balsorsunk, tragédiáink és évezredes erőfeszítéseink átértékelésére nyílik mód, és emelkedik mély érzelmekre hangoló létesítmény.

Az emlékmű tömör oszlopa egy olyan gondolatot takar, hogy kis létszámú csapat is lehet kemény ellenfél, és megfogyatkozott ország is lehet erős és biztonságos, ha tiszta gondolatok és érzelmek vezérlik. Mindez Turcsányi Soma 48-as honvédtiszt kezdeményezésében vált a múlt századtól vezérlő mohácsi eszmévé. A ma embere azt a tanulságot ismerte meg azóta, hogy a borongós-bús, önsajnálattal és szégyenérzettel párhuzamosan, sőt inkább azzal szemben, az akkori hibák és hiányosságok okait és természetét keresve fordítsa országunkat előrehaladó, értelmes pályára, társadalmi összefogásra, reális és pozitív külkapcsolatokra.
Városunk hűségesen őrzi, és utcanevekkel is tiszteli a néhai hősök emlékét, a csata évfordulójának napján évről-évre megpróbáljuk értékelni cselekedeteiket.

A mohácsi csata előzményei:
Külpolitikailag: a lehetséges Nyugat- és Kelet-európai szövetségesek a jól megfontolt érdekeikből következően vagy belpolitikai állapotukból eredően csak jelképesen vagy úgy sem álltak egy aktuális keresztes háború kötelékébe. Voltak, melyeket a török által ügyesen és előrelátóan rendezett békeszerződések kötöttek, s voltak amelyeket hosszabb távú stratégiai elvek tartottak távol akár elvi segítség adástól is. Ha túlságosan beásnánk magunkat az előre megíródott dráma kulisszái közé, találhatnánk olyan értelmezést is, hogy másoknak érdeke, célja lehetett Magyarország összeroppanása és a kiéhezett török sárkány jóllaktatása.

Belpolitikai jellemzők: amíg 1433-ban Zsigmond király büszkén és akkor még talán nem minden alap nélkül jelenthette ki, hogy

„a magyar királyság a hozzátartozó országokkal és területekkel együtt van olyan kiterjedt, hatalmas és népekben gazdag, hogy bármely ellenség ellen, akármelyik részről jöjjön is, elegendő hadinépet tudjon talpra állítani a maga védelmére és az elidegenített területek visszaszerzésére.”

Pierre Choque(’sok) francia akkoriban még így látta a magyar nemesi felkelés intézményét:

„A magyaroknak (értsd: nemeseknek) az a szokásuk, hogy ha a király hadbaszáll a török ellen, mindenki, aki botot tud venni a kezébe a maga szabad akaratából vele megy. Ez az a nemzet, amelytől a törökök leginkább félnek, mert jó harcosok és vakmerők: hozzá vannak szokva ahhoz, hogy 3-4 hónapot is szabad ég alatt töltsenek: nem fekszenek ágyban, nincs egyebük, mint egyetlen köpeny, azt hordja mindenki, még ha herceg vagy báró is”.

Mégis, már Zsigmond a dilemma előtt állt: vagy a demoralizálódó nemesi gyülekezet fegyelmezett, ütőképes sereggé való szervezése, vagy szolgálataik mellőzése illetve adóterhekkel történő kiváltása révén hivatásos sereg építése útját válassza. Tudjuk, Mátyás volt aki akaratát érvényesítve és állandó belpolitikai feszültségben uralkodva megalkotta az utóbbi rendszert, a Fekete Sereg létrehozásával. Az ő halálával e problémakör, vagyis szervezett ország védelem megoldása ellehetetlenült. A sok ok közül legvilágosabbak a nemesi kötelezettségek törvényi meglazításai, a széthúzás és – mai szóval - a forráshiány. Ezzel szemben az Európában egyre szalonképesebb politikát folytató, a Balkánt módszeresen leigázó világhatalmi tényező, az Ozmán Birodalom állott.  

    
A három részre szakadt ország tulajdonképpen a mohácsi csata előtt kialakult. Egyfelől Ferdinánd és Zápolya János érdekövezete között a harmadik, a sikertelenül központosítani akaró törvényes királyi alakulat, másfelől társadalmi rétegződés szintjén az arisztokrácia, köznemesség és jobbágyság érdek vagy érdektelenség övezetei, illetve a Dózsa féle felkelés után ez utóbbi kirekesztettsége. Ezen objektív és szubjektív körülmények és állapotok az uralkodótól függetlenül álltak elő. II. Lajos szerepét illetve lehetőségeit tisztázandó, ismernünk kellene tudta-e, látta-e mindezeket, s tett-e ezek ellensúlyozása érdekében valamit, ha tett, milyen ellenszegülés vagy cselszövés lett azok eredménye?

- 2 -

Első körülmény: végvári rendszerünk összeroppanása:
II. Szulejmán – későbbi mohácsi győztes – 1521. május 18-án indul, július 7-én Szabács várát és augusztus 29-én Nándorfehérvár várát foglalja el, és utat nyit magának későbbi előrenyomulásához. Mindezek ellen II. Lajos a kíséretével augusztus 8-án indul Budáról, 22-én ér Tolnára, hadainak létszáma 20000 fő. Báthori István nádor és Szapolyai János seregei külön-külön is ennyit tettek még ki. A párt- és hatalmi villongások már itt is, ekkor is tragikusan késleltették a nemzeti összefogást és a kulcs jelentőségű vár felmentését. Nándorfehérvár elvesztése után II. Lajos így ír a lengyel királynak: „Országunk most már nyitva áll a török előtt vízen és szárazon, és sohasem lehet boldog és nyugodt, amíg Szabács és Nándorfehérvár az ellenség kezén marad.” E pillanatban a túlnyomó többség is így látta, és a mohácsi mezőn szeptemberben tartott gyűlésen elvi határozatot hoztak, hogy az elfoglalt várakat még az évben meg kell kísérelni visszafoglalni. Minden kedvező lehetőség elszállott azonban – jórészt az anarchia ( a sereg 4000 német gyalogos és 1000 lengyel lovas kivételével haza széledt ), a hazavonuló szultán után maradt kedvező támadási lehetőségek ki nem használása miatt. Tenni próbáltak viszont az ország védelmi ereje fejlesztéséért. Ez érdekében  a gazdasági helyzet megerősítése és a kül- és belpolitikai viszonyok javítása váltak fő célokká. A gazdasági élet egyik közismert eseménye a pénzrontás, másik a Fuggerekkel előbb felmondott, majd a veszteségek után újrakötött bányahasznosítási szerződés. Mindkettő negatív eredményt hozott tehát. Nem sok jót hoztak a centralizációs törekvések sem, az arisz-tokrácia háttérbe szorítása helyett annak kicserélődése, átszerveződése következett be, a köz-nemesség pedig az ország számára hátrányos kiváltságokat csikart ki. A déli részek főemberévé tett Tomori érsek pedig nem tud kellő egzisztenciát nyerni a következőkben.

Az előbbiek és a nemzetközi politikai történések gyengítették külpolitikai szövetségi kapcsolatok formálását. Zsigmond lengyel király javaslatát, a törökkel köthető békét II. Lajos a következő érvvel veti el:

„…nem látszik a saját és országai érdekében, hogy…az ellenséggel békét kössön, vagy fegyverszünetre lépjen, mivel eléggé nyilvánvalóvá lett, hogy az ország máskor, amikor a fegyverszünet még tartott, nem csekély károsodást szenvedett, mert legin-kább abban az időben pusztult el a földje, lettek várai részben elfoglalva, részben lerombolva.”

Adva volt tehát az egyedüli út az újabb török felvonulás és fenyegetés küszöbén: megkísérelni ütőképes hadsereget szervezni, és a döntő összecsapáson visszavetni az ellenséget további hódításaiban. A már említett lengyel segítség hivatalos elhárítása ellenére jelentős csapat érkezett a táborba. A németek belpolitikai leterheltsége, a Habsburgok ellentétes érdekeltsége, a Velencei Köztársaság török-függő politikája gyakorlatilag kevés segítségadást eredményezett, a pápai segélyek feltételekkel járó, szűkös pénzeket hoztak. Az ország területén álló tartományok, bánságok és vajdaságok küldöttei korlátozott számban érkeztek. A hivatkozás mindenhol a saját területi rész saját védelme, a török támadási irányvonalának kiszámíthatatlansága volt, álságos és átlátszó. Valóságos okok az ellenszegülés, a kivárás, az érdektelenség, az árulás voltak. Az itt összegyűlteket viszont vagy a mindenre elszántság, vagy a vak önhittség vagy zabolátlanság jellemezte. Zabolátlanság és engedetlenség, mondják a krónikások. Van erre más kifejezés is: vesztüket érezték - így a régi magyar szólás. A férfiemberek legtitkoltabb szégyene, a félelem, ami a tábort körüljárta, mikor kiderült végképp, hogy a király magára maradt kíséretével. Mindezeket valószínűleg csak maga és fővezére látta és láthatta előre. Így a legbátrabbak ők ketten voltak, kiállásuk a legnagyobb hőstett. II. Lajos halála körüli kétségek pedig a személye körül zajló nemzeti és nemzetközi politikai álnokság ismeretéből és másfelől az emlékét őrző legendákból erednek tulajdonképpen. „Szelleme, külseje, virtusa révén mintha csak isten volna, reményünk, dísze királyoknak, ha engedi sorsa.”

- 3 -

Mi mohácsiak azt valljuk, igenis nagy különbséget jelentett volna a további ország törté-netben, ha életben maradt volna, illetve életben maradhatott volna. Szolgáljon ennek igazolá-sára Nemeskürty István: Ez történt Mohács után művéből vett rész:

„ 1527. November harmadikán, majdnem pontosan egy esztendővel Zápolyai koronázása után, ugyanaz a Podmaniczky István nyitrai püspök, aki I. Jánost is királlyá koronázta, ünnepélyesen felteszi az angyali koronát – ahogyan akkor azt szívesen nevezték – Habsburg Ferdinánd és felesége Anna királyné, II. Lajos húgának fejére… Még a temetési szertartást is újra rendezik… Hátborzongató komédia zajlik le előttünk… előszedik szerencsétlen Lajos király meggyötört testének koporsóját, újra fölravatalozzák, újra beszentelik, újra eltemetik. A koronázást is ugyanaz a püspök végzi, a koronát is ugyanaz a koronaőr hozza elő ünnepélyes díszlépésben: … Perényi Péter.” 

II. Lajos halálával megszűnt az önálló és független magyar kül- és belpolitika, az ország egysége és a koronázás szentséges méltósága.

Emlékezzünk rá méltón és bizalommal, hisz vértanúhalált halt országunkért.