2006: Kedves János

Zászlók

„A zászlók ég felé emelték fejüket,
S kinyújtották nyakukat, hogy lássák a viadalt.
A páncélos sereg olyan volt, mint a halál folyama,
Melynek hullámai kardok, örvényei kínai pajzsok.
Az ítélet napja lőn, mikor a trombiták harsogni kezdtek,
Azt hitted volna, hogy a halál trombitájának szava!
A tárogatók síró hangjától
Reszketés fogta el a kezeket és lábakat.”

Tisztelt mohácsiak, magyarhoniak, európaiak!
Hajtsunk fejet a 480 évvel ezelőtt 20 évesen hősi halált halt király és harcostársai előtt!
1526-ban történelmi korszakok, világnézetek és világrészek csaptak össze. Itt állt az ember a kereszténység lobogója alatt, aki hozzászokott a reneszánsz kultúrához, a humanista és humanitárius eszményekhez, az úri méltósághoz. Aki hozzászokott földünk dúsan termő talajához, halászatához, vadászatához. Aki évszázadok óta már nem egyszer útját állta messziről jött hordák pusztításainak, aki valahányszor porig leromboltatott, annyiszor újjáépített. Az ember, aki összetalálkozott a jól szervezett, hitbuzgó és könyörtelen világhatalom seregével. Az ember, aki ártatlan, de ármány, ellentétes érdekek folytán elhagyatott és magára maradt, gyengeségeit, hibáit kihasználták, legázolták!

Az ember, ez a maroknyi magyar és európai szimpatizáns itt s így tudta bemutatni, hogy az adott szó, a hűség s a becsület, népeink földjének védelme bármit megér, s hogy vesztes csata lehet, elveszett ügy nem! Ha egyénnek, pártnak, pártütőnek lehet választása, országnak, nemzetnek nem!

Olyan emlékműnél jöttünk össze, amely előtt mindannyiunk lelkiismerete feltámadhat, olyan történelmi események felidézése kavarja fel, ami felett végérvényes ítélet nehezen hozható. Olyan emlékműnél, melyet az ember hasonmásai nem egyszer elhanyagoltak, meggyaláztak, beszennyeztek, mégis mind büszkébben magasodik. Köszönet az állítóknak, felújítóknak, fenntartóknak!

Kit lehet itt megítélni, elítélni, ki lehet itt ítész? Miért nem látjuk mindannyian, milyen fontosak a történelem tanulságai, miért becsesek a múlt emlékei? Miért hagyjuk, hogy legalább annyian fogjanak az óta is hozzá az ország szétzüllesztéséhez, mint ahányan azt építik?
Egyes felfogások szerint az itt harcolók – főnemesek, főpapok és a köznemesek egyes csoportjai saját bűneik, mulasztásaik és tévelygéseik megváltására mutattak itt be öngyilkos áldozatot. Eszerint egy lezüllött ország maradék becsülete hajtott ide néhány ezer embert meghalni. Más állítások arról szólnak, hogy a pökhendi és zabolátlan uraságok borgőzös kalandjukat keresve sodorták a harcba a hiszékeny, tétova és akaratgyenge királyt, hazai és jelentős számú külhoni kíséretét.

A visszanézések során a kutató (kutakodó) talál önostorozó hazai, együtt-érző idegen kortársi leírást, talál emelkedett hangú, elismerő ellenséges nyilatkozatot, talál becsmérlő szövetségesi megnyilvánulásokat. Kigúnyolnak, leszólnak, megaláznak azon nemzetek képviselői, akiknek érdekeit is védelmeztük, megtámadtatásukat késleltettük. Őseink saját megítélésében is évszázadokon keresztül a marcangoló önvád és szégyenérzet vezetett bennünket.

Petőfi ezt írja:

„S készült számunkra a ledőlt király
Kardjából a rettentő zabola,
Melytől még most is ég és vérzik szánk!...
Isten csodája, hogy még áll hazánk.”

A Jagellókat, I. és II. Ulászlót, igaz lengyel származásúak voltak, főnemeseink önakaratukból választották a magyar trónra, a kettős fenyegetettség és a német (ausztriai) elkötelezettség elkerülése okán. Szempont volt még a hajlíthatóság, az idegenre áttolható felelősség. Semmiképp sem kenhető sem rájuk, sem II. Lajosra a magyar ügyek iránti közömbösség.

Mégis, rákényszerülve tettek (más szögből nézve könnyen megvalósíthattak) ország-érdekből, a királyi utódlás vagy udvartartás érdekéből olyan diplomáciai lépéseket, intézkedéseket, amivel akarva-akaratlanul megosztották az ország vezető rétegét, lakosságát.

Pedig a magyar ügyek iránt oly annyira nem voltak közömbösek, hogy állandó székhelyük nem Cseh- vagy Morvaországban, hanem Magyarországon volt, diplomáciai törekvéseiben a legjobb oldalra való szövetkezés, az ország szuverenitásának megőrzése, a családi kapcsolatok és függőségek kialakításában a török-ellenes keresztény nagykoalíció kialakítása volt az elsődleges. A török világbirodalommá szerveződésével egyre több és több gyengítő tényező alakult ki mégis ezen az oldalon. A déli védelmi zóna végleg felmorzsolódott Nándorfehérvár elestével, a kis balkáni népek leigázásával. A lengyelek külső okok miatt elköteleződtek török iránt. Érdekellentétek keletkeztek a nyugati országok között, aminek leghátrányosabb következményei a Velencei Köztársaság és a francia király lepaktálása az oszmán birodalommal. Belpolitikai lekötöttség, közöny a német oldalon. A magyar ügyek képviseletének külpolitikai lehetőségei két alternatívát hagytak: - a török elleneset szövetségben a Habsburgokkal és a pápával, lengyel támogatásra nem számíthatva, avagy alkut vagy kiegyezést a törökkel, a szuverenitás kockára tételével, a keresztény világban még megmaradt utolsó presztízs teljes elvesztésével. Ez utóbbi alternatíva szóba sem jöhetett a központi magyar állam számára, de szóba jött természetesen az erdélyi vajda fejében. A török fátum kivédésére történt tényleges cselekmények egyrészt a bizonytalanság, félreérthetőség jegyében, másrészt a kivárás taktikájával, harmadrészt a segítségért való kilincselés diplomáciájában teltek, ill. merültek ki. Az ország gazdasági helyzete, belpolitikai állapotai és egzisztenciája legfeljebb ennyi külpolitikai lehetőséget kínált az adott pillanatban. Jól mutatja ezt a felismerést X. Leó pápa levele is a gyermek királyhoz, melyből idézek: „…levelünket…az isteni kegyelem sugalmazására intéztük hozzád…a korona azért bocsájtatott le isteni rendelés folytán az égből, hogy annak homlokát övezze, aki az elgyengült és már a pusztuláshoz közel álló keresztény népet egykor az újraépítés csodálatos feladatával régi sértetlenségébe bátran vissza fogja állítani”. A pillanatnyi reális erőviszonyokat láthatjuk és a reményt, hogy perspektivikusan az ifjú magyar király kezében lehet a megoldás kulcsa.

II. Lajos személye, személyisége: születésének ez év július 1-én volt 500. évfordulója.
A róla szóló leírások bizonytalanok, keletkezésüket erősen befolyásolhatták az évtizedek alatt leromlott országos állapotok, melyeken kevés eséllyel változtathatott. Az ítéletek többnyire külsődleges jegyek alapján születtek, akár a rajongás, akár a lenézés, irigység vagy felületesség vezérelte őket. Pl. „satnya”, „gyenge”, „közömbös”, „könnyelmű”, „szép”, „jóságos”, „jóravaló”, „művelt”, „harchoz edzett” stb. Tanítói közt volt kiváló is, felelőtlen könnyelmű, érdekhajhász is.

Szerb Antal A magyar irodalom történetében így summázza ezt a kort:

„Itt az udvari kultúra későn és kevéssé fejlődött ki. Legfőképpen nyilván azért, mert nem volt udvar. Másrészt, mert olyan fájdalmasan nagy volt a távolság kultúra és civilizáció között. Kultúra szempontjából Magyarország szerencsésebb évtizedekben semmivel sem állt a Nyugat mögött. De civilizáció szempontjából évszázadok választották el. Az udvari művészet pedig civilizációs növény. Nálunk a rendi királyság kezéből kihull a hatalom és a jólét. II. Lajosnak jólelkű szomszédok küldenek olykor ebédet, ilyen udvarban nem fejlődhetik egy Tasso vagy egy Castiglione. A főurak gazdagok és hatalmasak, de zordon váraikban örökös háborúk közt élnek, még a XVI. Században is létrán másznak fel a nők az emeletre, mert a lépcső intézményéig még nem érkeztek el. Az életforma harcos nyersesége nem kedvez a trubadúroknak, és amikor megjelenik az első, Balassa, sok van benne Villon akasztófa-hangulatából:

„Bocsásd meg Úristen, ifjúságomnak vétkét,
Sok hitetlenségét, undok förtelmességét,
Töröld el a rútságát,
Minden álnokságát,
Könnyebbítsd lelkem terhét.” 

Jagelló Lajos és Habsburg Mária egybekelésekor, II. Lajos magyar királlyá és cseh királlyá koronázásakor még volt némi kincstári fedezet és szülői-rokoni tekintély egy európai rangú méltóság felmutatására. A későbbi leromlást mindkettejük akklimatizálódása és rátermettsége ellenére a külső- és belső támogatói kör eltávolodása, az abszolutizmus intézményeinek szétesése az ország gazdasági legyengülése, pártokra szakadása, a külpolitikai elszigetelődés és a királyi udvarnak és környezetének demoralizálódása okozta. II. Lajos felserdülése közben sorozatosan ellentétes nevelési hatásoknak kitéve, viszályok, intrikák közt élt, e hatások korához képest higgadt, bölcs uralkodóvá érlelték, azaz érlelhették volna. A korabeli ítéletek, miszerint gyenge és befolyásolható, ezt nem cáfolják annyira, mint amennyire igazolják egyes tevékenységei, erőfeszítései. Pl. kapcsolat-tartása királyi rokonaival, a főnemesi és köznemesi rendek hatalmi kompenzációjának elérése, a már széttagolódott országrészek leválasztódási folyamatának mérséklése, a velencei, pápai és nyugati kapcsolatainak diplomáciai kezelése, a törökkel folytatott tárgyalások európai érdekű vezetése, a hadjáratban, hadsereg-építésben és toborzásban való személyes részvétele, a pénztelenség kiküszöbölésére tett kísérletei stb.

Kiemelném egyes rendi országgyűléseken, magas hivatali és közméltósági torzsalkodásokon és a hadba-vonuláson és csatán való személyes, felelős részvételét:

„Látom, hogy mindenki csak az én személyemben keres magának kibúvót és mentséget. Személyesen jöttem el ebbe a nagy veszedelembe, azért, hogy az ország megmentésére és a ti jólétetekért a saját életemet a szerencse minden változásának kitegyem. Hogy tehát senki se találhasson az én személyemben mentséget a saját gyávaságára, s hogy engem semmivel se okozhassanak, a mindenható Isten segítségével holnap én magam személyesen fogok elmenni veletek oda, ahova mások nélkülem menni nem akarnak.”

Kemalpasazáde így ír királyunkról:

„Sem nyíltól nem félt, sem golyótól nem remegett,
Felhőként futó tarka lovon ült.
Úgy jött a vitézség versenyterére,
Mint valami őrjöngő rossz szellem.” 

Haláláról is tisztelettel ír:

„A harc tüzétől égvén vízbe dobta magát,
Eső elől menekülve jégesőre talált.”

Nagyméltóságú kortársunk feltette a kérdést: mit csinált az ország Szulejmán visszavonulása után 15 évig? Talán aludt?

Lufti pasa krónikás írása ezt is nagyobb tisztelettel válaszolja meg:

„… Magyarországon gyülekeztek össze minden felől. A keresztény népek annyira mentek, hogy mind a városiaknak, mind a parasztoknak legnagyobb része odaajándékozta vagyonának felét. Azt mondják, hogy az öregasszonyok rokkájukat és fonalukat eladván, árát odaadták… A király a bánjainak és más országokból érkező bánoknak kiadta a rendeletet, hogy a hadseregben egy ember se találtassék födetlenül, páncéling és mellvért nélkül…”

„Az összes gyaurok szövetkezvén
Megszüntették az ellenségeskedést és képmutatást.”

És végül, ha magyar ige nincs rá jobb, Lufti pasa II. Lajost magasztaló szavaival zárnám:

„Mi volna a feladatunk, hogy szerencsénk legyen.
Hogy az ellenségtől elvegyük a trónt és koronát?
Tied /mondák/ ez ügyben az intézkedés,
Mi engedelmeskedünk, akár ifjak, akár vének legyünk,
A keresztyénségnek te vagy a reménye…”