2013: Nagy Kálmán

ÜNNEPI BESZÉD 2013. AUGUSZTUS 25.

Tisztelt Résztvevők!     

Kedves Emlékezők!

Minden nemzet életében, vannak meghatározó sorsfordító események, különösen igaz ez hazánkra, mely a Kárpát-medencében megélt több mint ezeréves történelme során többször volt véráztatta, viharos események színtere. Ez események között ma itt, mohácsiként az 1526-ban a mohácsi mezőn lezajlott szomorúemlékű csatára emlékezünk.

A csatára mely Kisfaludy Károly:”Mohács” című verse óta városunkat a köztudatban ”nemzeti nagylétünk temetőjévé, hős vértől pirosult gyásztérré avanzsálta". A mohácsi mezőn megvívott tragikus végű ütközetre emlékezünk, melyet a különböző korokban különbözőképpen értékeltek:
Így lett a felvilágosodás korában isten büntetése.
A reformkori pezsgés idején összefogásra intő jel
Az 1848-49 szabadságharcot követő romantika korában, a reménytelen hősi küzdelem szimbóluma.

Arra az összecsapásra, melynek közel ötszáz éves távlatban is maradtak fehér foltjai, s amelynek szerepétől lefolyásáról és jelentőségéről ma is vitatkoznak történészeink.

A csatára emlékezünk, melynek emlékét városunk minden nemzetisége Király József pécsi püspök kezdeményezésének köszönhetően 1807-től kegyelettel ápolja, és máig tisztelettel őrzi. De mi is történt 1526-ban.

A feltörekvő, Balkánt már uraló oszmán birodalom legtehetségesebb uralkodója, a világhatalmi álmokat dédelgető Szulejmán szultán,- aki II. Nagy Sándorként egyesíteni akarta a keletet nyugattal és mély vallási fanatizmusában elhitte, hogy Allah azzal a történelmi feladattal bízta meg, hogy az egyedüli igaz hitben egyesítse az egész világot, lehetőséget kapott, hogy beavatkozzon az európai nagypolitikába. I. Ferenc, a legkeresztényibbnek tartott francia uralkodó ugyanis, a páviai csatában vereséget szenvedet, Szulejmán legnagyobb ellenfelének számító, ugyancsak világuralomra törő, V. Károly német-római császártól és szorult helyzetében Szulejmántól kért segítséget. A szultán megérezve a lehetőséget, a kor egyik legnagyobb és legmodernebb hadseregével 1521 után ismét az ekkor már Habsburg szövetségesnek számító, feudális anarchiában vergődő Magyarország ellen indul.

A támadás űrügyéül a török diplomácia az 1521-ben egyszer már elutasított, török békeajánlat és fegyverszünet ismételt elutasítását és követének fogva tartását hozza fel. Ajánlata szerint: Az országot meghagyja saját állapotában, ha az nem választ Habsburg uralkodót, törökbarát politikát folytat, és Habsburgok ellen indított csapatait az országán szabadon átengedi.

A támadás valódi okáról ma is vitatkoznak történészeink.

Vannak, akik szerint e hadjárat, a törökökre jellemző balkáni országoknál alkalmazott többlépcsős hódító taktika része, melynek végső célja az országunk török birodalomba olvasztása.

Más turkulógusok és történészek egyetértve a ma is hivatalos török történelemszemlélettel, azt vallják, hogy 1526-ban Szulejmán nem akarta az országot elfoglalni, csupán az engedetlen Lajos királyunkat és országát megbüntetni (Ezt látszik igazolni, hogy mohácsi győzelme után elfoglalja és kifosztja Budát majd seregével az Alföldön pusztítva kivonul az országból.)

A török birodalom igazi célja ugyanis a nagy rivális, V. Károly német-római császár hatalmának gyengítése és a Habsburgok egyik legfontosabb székvárosának Bécsnek elfoglalása volt, ehhez pedig Magyarországon keresztül vezetett az út.  Ám a Mátyást követő Jagelló dinasztia királyai szakítottak a nagy király Habsburg ellenes politikájával, és a megbékélésre, sőt szövetségre törekedtek Béccsel. Ezt jelzi, hogy 1515-ben Ulászló titkos házassági szerződést köt Miksa Habsburg császárral, s ennek szellemében köt házasságot Lajos nővére Anna Habsburg Ferdinánddal és II. Lajos királyunk 1521-ben Habsburg Máriával.

A török diplomácia és Szulejmán joggal hihette, hogy ezek a lépések a Habsburgok befolyását erősítik Magyarországon, és egyértelműen ellenük irányulnak. Ezt pedig nem engedhette meg, hisz ezzel a török által „státusz-kvó”-nak tekintett Duna – Száva vonalán húzódó török magyar határ biztonsága került veszélybe.  A támadó török túlerő áprilisban indult május 3o-án érte el az 1521-ben már elfoglalt Nándorfehérvárt, júliusban kemény harcok után elfoglalta Péterváradot, majd a Duna menti kisebb várakat, augusztus közepén, az eszéki hídon ellenállás nélkül átkelt a Dráván és megközelítette Mohácsot.

A belpolitikában megosztott, pártharcokkal terhelt, katonailag felkészületlen és külpolitikában elszigetelt Magyarországon, a török rohamos közeledésének hírére teljes lett a káosz. Lajos és felesége kétségbeesett kísérletei a hatalmuk megerősítésére, megbukott a nemesi pártok ellenállásán. A király európai udvarokhoz küldött segélykérő levelei csekély eredményt hoznak, jelentősebb pénzsegély csak a pápától érkezik, Magyarország nehéz helyzetében egyedül marad. Az ország katasztrofális belső helyzetéről Antonió Gióvanni Burgió pápai követ ad megrázó képet.

„ Itt nincsenek kapitányok, itt nincs tanács, itt nincs pénz, itt nincsenek hajók. A köznek nincs semmije, a magánosok meg nem akarnak adni, sem kölcsönadni. engedelmesség is kevés van, az urak közül egyik fél a másiktól, a király mindegyiktől. Semmi rend, és ami talán rosszabb, sokakban a védekezés szándéka is hiányzik.
Ha Magyarországot meg lehetne menteni három forintért, aligha akadna három ember, aki ezt a 3 forintot megadná.”

Jellemző, hogy a július 2-ra meghirdetett Tolnai gyülekezőre, több mint egy hónapos késéssel szálingóznak a főurak bandériumai, miután nyilvánvalóvá vált, hogy a király hadba száll. A király és udvarának tekintélyvesztését jelzi, hogy a köznemesség nagy része a véres kard körülhordozása ellenére sem megy Tolnára. S a Dráva védelmére kijelölt Báthori nádor dolgavégezetlenül tér vissza katonái ugyanis kijelentik, hogy a király jelenléte nélkül nem hajlandók harcolni. Ezt látva hozza meg Lajos végzetes döntését.

„ Hogy tehát senki sem találhasson az én személyemben mentséget saját gyávaságára, s hogy engem semmivel sem okolhassanak, a mindenható isten segítségével, holnap magam fogok elmenni tivéletek, ahova mások nélkülem menni nem akarnak”

Ettől kezdve magukkal sodorják az események. A 25-27.000 főre tehető magyar sereg, a bátai haditanácson megválasztott Tomori Pál és Szapolyai György vezetésével, Szapolyai János és Frangepán Kristóf jelentős létszámú seregét be nem várva,  1526. augusztus 29-én a mohácsi mezőn megütközik a törökkel.  Az eredmény ismert.

„Egyhuszáros lovasroham a mohácsi síkon, semmi több; ennyit tudott az ország szembehelyezni, a körültekintően szervezett, nagy fegyelemmel és szervezetten végrehajtott török támadással.” – írja az ütközetről a korszak szakavatott ismerője Szakály Ferenc történész. És valóban.

A két lépcsőben felálló magyar haderő, első lépcsőjének jobbszárnyán, Batthyány Ferenc horvát bán vezette nehézlovassága váratlan támadással meglepi a sátorveréshez készülődő ruméliai hadtestet, akinek egy részét a török ágyukhoz szorítva levágják, a másik része megfut, ám a támadókat megzavarja a török ágyuk tüze, a zsákmányolás lehetősége, és a visszaforduló szpáhik támadása. Támadásuk kifullad majd menekülésbe csap át. Közben a velük együtt induló gyalogság és a siker hatására meginduló király vezette II. hadrend a török ágyuk elé ér, ám az ágyukat védő akadályokat nem tuja áttörni, sőt az ágyuk és a janicsárok tűzétől súlyos veszteségeket szenved. Közben a szultáni derékhad és az anatóliaiak álkotta balszárny is beavatkozik az ütközetbe és átveszi a kezdeményezést.

A szpáhi lovasság az ágyúk és a janicsárok valamint a szultáni csapatoktól támogatva gyilkos küzdelembe menekülésre kényszeríti a szárnyakon harcoló lovasságunkat s körbezárja és megsemmisíti a végsőkig kitartó gyalogságunkat. A csata másfél óra alatt véget ér.

Elesett 15.000 magyar katona, a nemesség színe – virága, 28 főúr, 7 főpap, és a sereg fővezére Tomori Pál is. A csatából kimenekített Lajos királyunk menekülése közben a Csele patakba fullad.

Ma itt rájuk emlékezünk, azokra a hősökre, akik Lajos királyunk hívó szavára jöttek, az országból és más országokból, akiket nem rettentet meg az ellenség félelmetes híre és túlereje bár sokan tisztában voltak azzal, hogy ez a nap haláluk napja lesz. Bátran az utolsó leheletükig harcolva haltak vértanúhalált a magyar haza és a kereszténység védelmében.

Ezért nem mondhatjuk, hogy Mohács nem pusztán hősvértől pirosult gyásztér! Sokkal inkább remény, a hősiesség a bátorság és az önfeláldozó hazaszeretet példája. Ezt húzza alá az alábbi vers is:

MAGYARORSZÁG MOHÁCS UTÁN

Győzött a túlerő és jelkép lett Mohács.
Hősök temetője: a példa és a gyász.
Ugyanakkor kezdet, amelynek a tétje,
Nem csupán csak az volt, háború, vagy béke!
Hanem, hogy szolgaként pusztul el a nemzet,
Vagy a szabadságért emel újra fegyvert?!
Mivel a magyarnak szabadság a léte,
A szolgaság helyett fegyvert vett kezébe.
Holt hőseink helyett, új hősök születtek,
Kik e drága földért a halálba mentek.
Említhetném Drégelyt:- Szondinak példáját,
 Vagy Zrínyi Miklósnak hős kirohanását.
Névtelen ezreket, kik a hazát védték,
S a véres harcokban éltüket nem félték.
Itt halt meg Szulejmán, a hódító császár,
Sziget vára alatt, - falát ostromolván.
Nyugat bástyájaként 150 éven át!
Felmorzsolta e nép az iszlám vad hadát!

S mikor Európa összefogott végre,
Odalett az oszmán régi dicsősége.
A mohácsi mező,- hősök temetője,
Lett a töröknek is gyászos szemfedője;
Ezrével pusztultak Dráva mocsarába,
Miként Lajos király, Csele patakjába.
Porba hullt a félhold! nálunk letűnt, vége.
Felkerült a kereszt templom tetejére.

Ám a török helyett a Habsburgok jöttek,
Tovább folyt a vérünk, de ők sem győzhettek.
Aztán két háború tizedelte népünk,
Majd szovjet megszállást is túl kellett élnünk.
Ám a sok vér után, csak eljött a béke,
S ránk mosolygott végre a szabadság fénye!

Ebben a fénykörben benne van Mohács,
De nem puszta gyászként; mint megújulás!
Ahol emlékezik, - tiszteleg az ember,
S a hősök sírjánál, virágot helyez el.
Hol csendes imával idézi a múltat,
És erőt merítve kezdi el az újat.
Összefogva, együtt. Így szítva a lángot,
Mellyel építhetünk, egy jobb, szebb világot..