Az oszmán birodalom válsága 3.

„szablyával teremtették meg, és csak szablyával lehet fenntartani.”

Az Oszmán Birodalmat emésztő válságról… (3.)

Egy birodalom leépülésének kórtana: A Török Birodalom XVII. századi hanyatlásának foglalata – Sugár István hadtörténész tollából.

A halványuló török félhold

 

A XVII. századi Török birodalmat súlyos problémák emésztették. 1616-ban ugyan viszonylagos nyugalom uralkodott Üngürüsz földjén, de Libanon és Szíria nyugtalankodott. Perzsiával pedig 25 éven át dúlt a küzdelem, s alig-alig csillapodott le, máris a Krím félszigeten, Lengyelországban és Krétán (Kandia) tört ki a harc. A törökök számára a XVII. század 30-as éveitől a század végéig csupán 12 béke év volt, de az sem egyhuzamban.

 

A Velencei Köztársasággal és Krétával 24 éven át folyt a háborúskodás, melynek során a velenceiek kétszer tették tönkre az egykor oly diadalmas földközi-tengeri török hajóhadat. 1648-ban egy hétéves gyermek, IV. Mohamed lett a szultán így helyette a szultánanya (valide) és a kegyencek uralkodtak. Az 1645-1656-ig eltelt tizenkét év alatt 16 nagyvezére volt a birodalomnak. Köprülü Mohamed és fia Ahmed nagyvezérsége alatt a még mindig hatalmas birodalom időlegesen megcsillantotta régi fényét, de az ár óriási volt. Csupán Mohamed nagyvezérsége során 30-ezerre rúgott a kivégzett alattvalók száma. Köprülü Ahmed pasa halálát követően megtört a viszonylagos fellendülés, s 1683-ban a magyar hódoltság területén megkezdődött a török uralom felszámolása.

 

Önként merül fel a kérdés: mi volt a hatalmas Török Birodalom lassú felbomlásának oka? A nagy hódítások korszakának lezárultával felszínre törtek az egyének személyes törekvései. A szultáni despotikus hatalom meggyengülésével, az újabb és újabb területek bekebelezésének elmaradásával, a pénz elértéktelenedésével, az adózók elszegényedésével és a birtokok jövedelmének csökkentésével mind a hivatalnokok, mind pedig a katonák nagyobb, több földet követeltek. Amíg korábban az elfoglalt területeket a harcban kitűnt katonák és jól dolgozó hivatalnokok kapták, tehát a föld haszna és gyümölcse a hadsereget és az államigazgatást szolgálta, most egyre több érdemtelen jutott javadalombirtokhoz. Ez a folyamat az erős és ütőképes két igen lényeges támaszának: a szpáhik és a janicsárok helyzetének megváltozásával kapcsolatos. A szpáhik helyhez kötése biztosította a birodalom bármely részén e mozgékony és támadó erő rövid időn belüli mozgósítását. A XVII. században azonban a hűbéres szpáhik már nem laktak birtokaikon, hanem másutt, gyakran távoli hivatalokat vállaltak, kereskedtek. Ennek következménye az lett, hogy éppen a kritikus 1680-as években a szpáhi katonaság alig több, mint egyharmadát tudták fegyverbe állítani.

 

A XVI. századi birodalom minden részéből rendesen és gondosan válogatott gyermekekből nevelték janicsárok testületét, a török hadsereg legütőképesebb és legfanatikusabb részét. A XVII. században azonban ez megszűnt, eltörölték a nősülési tilalmat, és szabad mozlim harcosokból verbuválták a janicsárokat. A gyakorivá váló fegyelmezetlenség elzüllesztette az egykor félelmetes janicsárságot. A szigorú laktanyai életet kereskedéssel, kézműiparral cserélték fel. Az 1680-as években 300-ezerre tették az „ál-janicsárok” számát. (Mindez azért lehetséges, mivel a janicsárok hagyományosan adómentességgel bírtak – így, akik megvesztegetéssel elérték, hogy bekerüljenek az elit katonai testületbe, máris megkapták e kiváltságot is…)

 

Mégis a amikor a XVII. század végén az Ottomán Birodalom katonailag és politikailag fontos nyugati bástyája a magyarországi hódítás forgott végveszélyben a nyugati hadseregek egymást érő pörölycsapásai ellenére a janicsárokban és a szpáhikban felcsillant a régi erényeik fénye – nem egy könnyen engedték át várak ostromában vagy a nyíltszíni csatákban a győzelmet a ’hitetlenek’-nek.

 

Az államigazgatásban a központi akarat feltétlen érvényesülése és az ellenőrzés lazulása táplálta a korrupciót. A központi hivatalok leromlását követte a különböző tartományok közigazgatásának lezüllése is. Gyakorta cserélték az egyes tisztségviselőket. Egerben például a hódoltság 91 esztendeje alatt 64 pasáról tudunk.

 

Meggyengült a Török Birodalom gazdasági helyzete is. A mezőgazdaság és az ipar nem tudott lépést tartani a fejlődéssel. Amikor a Távol-Kelet és az Európa közötti hajóforgalom eltért a korábbi útvonalától és Afrika megkerülésével haladtak a hajók, Törökország lassan kiszorult a világkereskedelemből.

 

Nem csekély szerepe volt a birodalom lassú felbomlásában a belső harcoknak, katonalázadásoknak, összeesküvéseknek, felkeléseknek, szultánok, nagyvezérek, magas méltóságok erőszakkal való leváltásának, főemberek gyakori kivégzésének sem. Az állam érdekeit egyéni és csoport érdekek váltották fel.

 

Az Oszmán Birodalom előző században megindult hanyatlása a XVII. század derekán vált nyilvánvalóvá, bár még hatalmas ázsiai, afrikai és európai területek, nagy jelentőségű kereskedelmi útvonalak és stratégiai pontok ura volt.

 

A birodalom egyes részei élesen különböztek egymástól lakosai etnikai összetétele, nyelve, vallása, társadalmi, gazdasági, kulturális fejletsége, sőt a központi hatalomtól való függése tekintetében is. A törökök kisebbségben voltak a hatalmas kiterjedésű birodalomban. Csak Kisázsiában, Ruméliában éltek összefüggő tömbökben. A többi tartományban az eredeti népesség közé vegyültek, anélkül azonban, hogy a legcsekélyebb mértékben asszimilálódtak volna.

 

Az oszmánok uralma a birodalom meghódított népei felett kizárólag katonai erőszakon alapult, viszont a birodalom katonai ereje fokozatosan gyengült. A földbirtoklás katonai hűbéri rendszere, mely maga idejében a török katonai sikerek egyik fő oka és letéteményese volt, elvesztette jelentőségét. (…)

 

Gümürdzsini Kocsi bej a XVII. században méltán jegyezte fel emlékirataiban: az oszmán államot „szablyával teremtették meg, és csak szablyával lehet fenntartani.” (…) A XVII. század derekára a katonai hűbéri rendszer válsága már erőteljesen kibontakozott. (…)
Egyre szembetűnőbb volt az európai hadügy – hadászat, harcászat, haditechnika – fejlődésétől való lemaradásuk.

 

A harcászat terén a mozgás és a tűz összehangolása – a fegyvernemi megosztottság miatt – könnyűlovasság, puskás gyalogság – nem volt megszervezhető. Hiányzott a török harcrendből a tömegével ható vagy átütő erejű támadó mag. A szövetséges hadseregek egyes részei között szoros együttműködés, a tűzrendszer zártsága s az egész csatarend szilárdsága, ugyanakkor rugalmas mozgékonysága világosan mutatták az európai harcászat fölényét a fejlődésben elmaradt török haderő felett. (…)

 

Lassan-lassan így vesztett el a Török Birodalom hadseregének kezdeti fölénye az újításoktól való merev tartózkodás és a felvázolt folyamat révén.

 

A törökök teljesítményét azonban semmiképpen sem becsülhetjük le, mert a hatalmas kiterjedésű birodalom még mindig nagy anyagi tartalékkal rendelkezett, és muzulmán harcosai az iszlám törvények előírta vak fanatizmussal küzdöttek minden talpalatnyi magyar hódoltsági terület megtartásáért. Úgy tűnik, egy-egy vár ostromának vagy egy-egy ütközet ismeretében, hogy a padisah katonái önmagukat múlták felül, s a haditechnikai, harcászati, hadászati fölényben levő szövetséges keresztény hadak csak súlyos véráldozatok árán, kemény harcban tudták megszerezni a győzelmet.

 

De a nemzetközi helyzet is kedvezőtlenül alakult az Ottomán Birodalom számára a XVII. század közepén. A vesztfáliai béke megszilárdította Franciaország tekintélyét, s így a francia király kevésbé szorult rá a Habsburgokkal szemben a török szultán segítségére. A francia politika most inkább Lengyelországra és a német fejedelemségekre irányult. Másrészt a harmincéves háború megrendítette a császár németországi pozícióit, a Habsburgok kezdtek nagyobb figyelmet fordítani a török elleni küzdelemre, a magyarországi török hódoltság megszerzésére. A kelet-európai erőviszonyok átalakulásában lényeges változást eredményezett Ukrajna egyesülése Oroszországgal. A török agresszió most már jóval erőteljesebb ellenállásba ütközött Ukrajna területén. Elmélyültek a lengyel-török ellentétek is, amely tovább szaporította a fényes Porta ellen fegyveres harcot vívók számát.

 

 lásd. Sugár István: Lehanyatlik a török félhold. Bp. 1983. 26-34.