Szerbek a mohácsi csatában

 

Dr. Ljubivojc Cerovic

SZERBEK AZ 1526. ÉVI MOHÁCSI CSATÁBAN

 

 

Az idén emlékezünk meg Teleki gróf, magyar miniszterelnök tragikus halálának 60.

évfordulójáról. E tragikus esemény közvetlen indítéka a Jugoszlávia ellen irányuló 1941.

április 2-án elfogadott német-magyar terv volt, mellyel megszegték a Jugoszlávia és

Magyarország közötti örökbarátsági és békeszerződést. Öngyilkossága előtt Teleki Horthy

Miklóshoz, Magyarország régenséhez címzett búcsúlevelet hagyott hátra. Ebben a többi

között ez áll: Szószegők lettünk - gyávaságból - megszegtük a szerződést, amelyet a

mohácsi beszéd alapján kötöttünk. A nemzet érzi, hogy mi odadobtuk becsületét.

 

 

Tudniillik, Teleki gróf búcsúlevelében emlékeztette Horthyt a mohácsi csata 400. évfordulója

alkalmából mondott beszédére, mely csatában a szerbek és a magyarok szembeszegültek a

közös ellenséggel, a törökkel. Beszédében Horthy külön hangsúlyozta, hogy a mohácsi csata

idején született szerb-magyar barátságot négy évszázad után fel kellene újítani. A fentiek

kapcsán Teleki gróf hangsúlyozta, hogy az örökbarátsági szerződés a két népnek a

távoli 1526. évi együvé tartozásának hagyományából ered. A mohácsi csata

sorsdöntő jelentőségű volt nemcsak a szerbek és a magyarok, hanem a tágabb

értelemben vett közép-európai térség számára is. A keresztény sereg

katasztrofális veresége a török hódítók előtt megnyitotta a kapukat a Közép-Európába

való behatolás előtt.

 

 

A szerb-magyar barátság és együttműködés hagyományainak a szálai jóval a mohácsi vész

előttre vezethetők vissza. A 11 . században a magyar nemesek soraiban emlegetik Videt, a

bácskai zsupánt, valamint Híja és Radovan bánáti nemeseket.

 

 

A szerbek és a magyarok kapcsolatai egész, szorosak voltak II. Géza (1141— 1161) magyar

királynak, II. Béla király fiának az idejében. Akkor a kiskorú király nevében Belus, Ilona

anyakirálynő, testvére, a rackai I. Uroá szerb fejedelem fia uralkodott Magyarországon.

 

 

II. Géza uralkodásának kezdetén először bánná, majd 1146-ban Magyarország nádorává

nevezte ki Belust.

 

 

Amikor Henrik osztrák őrgróf legyőzésével elhárította a német veszélyt, Belus Magyarország

legbefolyásosabb személyisége lett. így amikor a raskai fejedelem, II. Uros, Belus testvére

lerázta Bizánc fennhatóságát, és harcokba bonyolódott vele, a magyar sereg a segítségére

sictett. A háborús összecsapások 1149-ben kezdődtek, és a következő évben tetőztek,

amikor I. Mánuél Komnenosz nagy sereget szervezett és vezetett Raska ellen. A magyar

sereg, amelyben a magyarokon kívül szerbek is szolgáltak, átkelt a Dunán, és

Braniccvónál, Nyugat-Szerbiában egyesült a szerb hadakkal. A Tara pataknál, a Kolubara

mellékágánál nagy csata kezdődött, amelyben a jelentős túlerővel bíró bizánci katonaság

győzött. A magyar sereg visszavonult a Dunán túlra, majd 1151-ben sikerült legyőznie a

bizánciakat. II. Géza után Ilona és Béla még két fia: II. László és IV. István uralkodott

Magyarországon.

 

 

A szerb-magyar jószomszédi viszonyok kialakulásához, nagyban hozzájárult az első szerb

érsek, Sava Nemanjié (Szent Sava) és II. András magyar király.

 

 

Amikor a két ország viszonya feszültté vált, mert Szerbia királysággá kiáltotta ki magát, és

ezt Magyarország ellenezte, Sava Nemanjié diplomáciai látogatást tett a magyar királynál.

Látogatásának és az 1220. évi tárgyalásoknak az eredménye egy szerb-magyar egyezmény

lett. Erről Sava életrajzírója, Domentijan feljegyezte: „Megegyezett a magyar király a

főurakkal, hogy eleget tesznek kérésének, és békében élnek a szerb királlyal."

 

 

A két királyság jószomszédi viszonyának a helyreállítása jó hatással volt a Magyarországon

élő, a Szent Sava-féle ortodox egyházban tömörülő szerbek helyzetére. Sava Nemanjié

törekvéseinek eredményeként az egyezmény megkötése után pár évvel már a pannon Duna

mentén is létrejöttek az első Szent Sava-kolostorok.

 

 

Jelisaveta Kotromanié, azaz Kotromanics Erzsébet, I. Lajos magyar király

(1342-1382) felesége, II. Tvrtko boszniai király lánya Felső-Magyarországon kapott

birtokokat. Feljegyezték, hogy birtokain szerbek is éltek. I. Lajos 1382- ben bekövetkezett

halálától 1386-ig, haláláig ő uralkodott Magyarországon. Amikor a török egymás után foglalta

el a szerb földeket, a lakosság egyre inkább a Kárpát-medence felé kezdett húzódni. Az

egyszerű néppel az arisztokrácia is útra kelt. Ay. uralkodóházak tagjai és a főurak a magyar

királyok hívására pannon vidékekre jöttek, hogy erősítsék a török elleni védvonalakat. A

magyar királyok ezért birtokokat adományoztak nekik, s a menekült szerb lakosság ezeken a

birtokokon húzódott meg.

 

 

A Kárpát-medencébe települő első főurak között volt Dmitar Mrnjavéevié, Vukasin király fia,

Marko királyfi testvére. Ő Zsigmond király hívására 1404-ben telepedett le Magyarországon.

Világosvár birtokot kapta meg Aradtól északkeletre, Zaránd vármegyében. A török udvarban

végzett sikeres diplomáciai szolgálatának elismeréséül Zaránd vármegye főispánja lett.

 

 

Zsigmond királytői nagy magyarországi birtokokat kapott Stefan Lazarevié szerb despota is,

aki a despota (fejedelem) címet 1402-ben kapta a bizánci császártól, miután az angorai

csatában lerázta a török vazallusságot. Amikor visszatért Szerbiába, úgy döntött, hogy a

török elleni harcban a keresztény Európára, elsősorban Magyarországra fog támaszkodni. A

magyar király ebbe bele is egyezett, mert déli határai neki is komoly veszélyben voltak.

 

 

Az 1404-ben megkötött szerződés értelmében Stefan despota hatalmas birtokokat kapott

Zsigmond királytól. Habár vazallusa volt a magyar királynak, Stefan despota az ország egyik

legtekintélyesebb főura lett, s birtokain szinte szuverén jogokat gyakorolt. Neki ezért

ugyanakkora bandériumot kellett felállítania, mint magának a királynak.

 

 

Stefan Lazarcvić élete alkonyán, 1426-ban Tatán Zsigmond magyar királlyal szerződést

kötött, mely kivételes jelentőségű volt mindkét államra nézve. A két uralkodó tudta, hogy

csak egyesült erővel szállhatnak szembe a török erőkkel. Stefan Lazarcvić despota utódja

Brankovics György lett.

 

 

Stefan Lazarcvić halála után, 1427-ben a szerb fejedelmi trónt Brankovics György foglalta el,

aki a magyar királytól kapta a fejedelmi címet és hozzá nagy birtokokat. Stefan despotához

hasonlóan Brankovics György birtokaival Magyarországon megteremtette a szerb

nemességet.

 

 

A szerb fejedelemség bukása után, 1465-ben Vuk, Brankovics György unokája telepedett

Magyarországra. Neki Mátyás király adományozta a despota címet, és Szerémségben kapott

tőle birtokokat Kupinovo székhellyel. Halála után egészen 1503-ig Stefan Brankovié fiai,

Dorde és Jovan viselik a fejedelmi címet. A mohácsi csata idejéig még számos szerb despota

kapott dél-magyarországi birtokokat a magyar királyoktól. Ezek Stefan Berislavić, Stefan

Štiljanović, Radić Boćić és Pavlc Bakić voltak.

 

 

Az elit arisztokrácián kívül a szerb nemes urak is kaptak birtokokat a magyar királyoktól. Ezek

közül kiemelkedik Brankovics György első embere, Radié Postupovié, aki Észak-Bánátban

kapott birtokokat.

 

 

Abban a csaknem egy évszázadban, amely a szerb fejedelemség bukása és a Maros

mentének a török általi elfoglalása között telt el, ezen a vidéken a Jaksić hercegi család

uralkodott. A családnak kiterjedt rokoni kapcsolatai voltak az orosz, cári, a szerb fejedelmi, a

moldvai hercegi, a horvát báni és az olasz, főúri családokban.

 

 

Miloš Belmužcvić vajda a 15. századi szerb nemesek egyik legtekintélyesebbje. Stefan

Lazarević és Brankovics György szerb despoták idejében kitűnt főúri család leszármazottja.

Először Felső-Magyarországon voltak birtokai, majd áttelepedett a Maros mentére, a török

területek közelébe, hogy a többi szerb főúrhoz hasonlóan időnként betörjön a leigázott

Szerbiába, és Pannon - alföldi birtokaira költöztesse az ottani lakosságot.

 

 

A nemességgel együtt az egyszerű szerb nép is folyamatosan költözött a Kárpát-

medencébe. Nagy területen szóródtak szét, de legfőképpen Dél-Magyarországon telepedtek

meg. A szerbek létszámáról legjobban az a levél tanúskodik, amelyet Mátyás király 1483-ban

intézett a római pápához. Ebben a levélben az áll, hogy csak az utóbbi négy évben 200.000

„rác" telepedett le királyságában.

 

 

És most kanyarodjunk vissza témánkhoz, a szerbeknek az 1526. évi momácsi csatában való

részvételéhez.

 

 

A 15. század végére a török már csaknem az egész Balkán-félszigetet elfoglalta, csak az

északi, a Magyar Királysághoz, tartozó részei voltak szabadok. Miután Nándorfehérvár

elesett, megnyílt az út a török előtt Közép-Európa felé. A csata két szerb főszereplője a

magyar seregben Radić Božić és Pavle Bakié volt saját katonasággal.

 

 

Radić Božić, a későbbi despota, 1500-ban telepedett át Magyarországra egy olyan

alakulattal, amelyben szerbek voltak a katonák. Több Duna menti csatában vett részt, 1522-

ben pedig a csajkáskerületi hajóraj parancsnoka lett péterváradi székhellyel. Ugyanebben az

évben nagy győzelmet aratott a Boszmia felől érkező török sereg felett. IV. Lajos magyar

király nagyra becsülte.

 

 

Pavle Bakiénak szülőföldjén, Sumadijában nagy birtokai voltak, mintegy ötven falu. Az egyik

legtekintélyesebb szerb főúr volt. A közös ellenség elleni harcban a 16. század húszas

éveiben Tomori érsek révén kapcsolatba lépett II. Lajos királlyal. Amikor megtudta, hogy

Szulejmán szultán nagy sereget gyűjt Magyarország ellen, 1526 elején testvéreivel és

hozzátartozóikkal együtt áttelepedett Magyarországra. Több birtokot kapott, székhelye

pedig a Kis-Kárpátokban, Oílry Kamenban volt.

 

 

II. Szulejmán szultán 1526 júliusában 100.000 katonával indult el Belgrádból a Duna jobb

partján, majd Eszéknél hidat építtetett, átkelt a Dráván, és észak felé indult. A magyar sereg

II. Lajos vezetésével a mohácsi mezőn várta be. A magyar seregben volt Radić Božić és

Pavle Bakié szerb vajda is.

 

 

Bakié és Božić azt javasolta Lajos királynak, hogy a mohácsi mezőn szekerekből állíttasson

fel fedezéket, így várják be a törököt. Végül mégis Tomori érsek javaslata kerekedett felül,

hogy azonnal támadjanak. A magyar sereg 1526. augusztus 19-én nagy vereséget

szenvedett. A harminc-egynéhány ezer katonából alig néhány ezer maradt életben. Maga a

király menekülés közben a megáradt Csele patakba fulladt.

 

 

Radić Božićnak ebben a helyzetben sikerült megőriznie a csajkáskerületi hajórajt, és

segítségével sok menekülőt mentett meg, a töröknek viszont visszavonulásakor különösen

Titelnél nagy veszteségeket okozott. Pavle Bakié szintén folytatta a török elleni harcol,

többször akadályozta az ellenséges sereg Bécs felé nyomulását. Különösen Bécs

védelmében tűni ki 1529-ben, amikor a hidakat blokkolta. Bécs védelmének hőse lett, mert

katonáinak köszönhetően szűnt meg a török ostromzár.

 

 

A mohácsi csata után a török még néhány hadjáratot indított Buda és Bécs ellen. Betöréseik

feltartóztatásában különösen Pavle Bakié tűnt ki, akinek sikerült megvédenie az ostromlott

Pannonhalmát. A kereszténység megvédéséért tett szolgálataiért Bakié VII. Kelemen

pápától megszentelt zászlót kapott. Ahogyan a fentiekből is kitűnik a szerb-magyar

kapcsolatokat fél évezreden keresztül, a 11. századtól az. 1526. évi mohácsi csatáig, a

barátság és a közös ellenséggel szembeni harc jellemezte, ami a következő

évszázadokban is folytatódott. 

 

 

ÖSSZEFOGLALÓ

 

 

Teleki gróf, a szerb-magyar barátság lelkes híve, akinek tragikus haláláról 60. évfordulója

kapcsán most emlékezünk (a Horthy Miklós régenshez a Jugoszlávia és Magyarország közötti

örökbarátsági és békeszerződés megszegése miatt intézett) búcsúlevelében külön kiemelte

az 1526. évi mohácsi csatát, amikor a szerbek és a magyarok együtt harcoltak a török ellen.

A két nép kapcsolatai mélyek, már a 11. században meggyökeresedtek.

 

 

A szerb-magyar kapcsolatokban kiemelt hely illeti meg Belust, a raškai szerb fejedelem I.

"Uros" fiát, Ilona királynő testvérét, aki II. Béla király halála után a kiskorú II. Géza nevében

uralkodott Magyarországon. A szerb-magyar kapcsolatok válságosra fordulásakor különösen

fontos volt az a barátsági egyezmény, amelyet testvérének, Stefan Prvovenčaninak

(Elsőkoronázott István) a nevében Sava Nemanjić érsek kötött 1220-ban II. András magyar

királlyal.

 

 

A 14. század második felében a magyar udvarban kiemelkedő szerepet játszott Kotromanics

Erzsébet, aki férjének, I. Lajosnak a halála után néhány évig kormányozta Magyarországot.

 

 

Miután a szerb földek török fennhatóság alá kerültek, a magyar királyok hívására sok szerb

nemes ment Magyarországra, sokan birtokokat is kaptak. Mindenekelőtt Stefan Lazarevié

despotát kell említeni, aki a Zsigmond királlyal kötött szerződés alapján nagy magyarországi

birtokokat kapott, melyeket azután Brankovics György örökölt. Dmitar Mrnjavécvié Zaránd

vármegyében, Radić Postupović, a Jakšić testvérek, Miloš Belmužević a Maros mentén és

Bánátban, Dorde és Jovan Branković Szerémségben kapott birtokokat - ez utóbbiak despota

címet is.

 

 

Magyarországra egész idő alatt költöztek szerbek. Migrációjuk intenzitásáról tanúskodik az

az adat, hogy 1479 és 1483 között kb. 200 ezer szerb telepedett le a Magyar Királyságban.

 

 

A mohácsi csatában a magyarok oldalán szerbek is harcoltak. Radić Božić és Pavlc Bakié

vezette őket. A győzelem után a török Bécs ellen indult, megállításában nagy szerepet

játszottak a szerbek Radić Božić és Pavle Bakié vezetésével. A mohácsi csata után

folytatódott a szerbek és a magyarok közös harca a török hódító ellen.

 

 

IRODALOM

David A.: Mostovi uzajamnosti. Novi Sad, 1977

Dinié D.: Srcmski Brankovići, Istraživanje IV. Novi Sad, 1975

Ivić A.: Istorija Srba u Vojvodini. Od najstarijih vremena do osnivanja Potisko-pomoriške

granice 1703. Novi Sad, 1929

Ivić A.: Istorija Srba u Ugarskoj (1459-1690). Zagreb, 1914

Istorija srpskog naroda I. Od najstarijih vremena do Maričke bitke 1371. Beograd, 1981

Istorija srpskog naroda II. Doba borbi za očuvanje i obnovu države. Beograd, 1982

Jiričck K.: Istorija Srba. Prva knjiga, do 1537. godine (Politička istorija). Drugo, ispravljeno

i dopunjeno izdanje. Beograd, 1978

I.cmajić N.: Porodica Belmužević, Istraživanje 13. Novi Sad, 1990

Popović D. J.: Srbi u Vojvodini. Od najstarijih vremena do Karlovačkog mira 1699. Novi

Sad, 1957

V. Vinaver: Jugoslavija i Mađarska 1918-1933, Beograd 1971

Vojvodina I., Od najstarijeg %'remcna do Velike seobe. Novi Sad, 1939