1514 - Verbőczy hármaskönyve

A magyarság túlnyomó többségének ez alávetett helyzetét az 1514. évi törvény magábanvéve nem állandósította volna, hisz a rendi korszakban törvények érvénye úgysem tartott sokáig. A jobbágyság sorsára váratlanul hatott az a véletlen, hogy Verbőczi István épp ezen 1514. évi országgyűlésre készült el az országlakók jogainak összeírásával, amit több korábbi kísérlet után – már az 1498. évi diéta megbízott egy ítélőmestert e munkával – Ulászló bízott reá, mint aki már a Hármaskönyv elődjének tekinthető 1486. és 1492. évi törvénykönyvek összeállításában is résztvett. A három részbe foglalt jogkönyvet, a Tripartitumot, az 1514. évi diéta nemesi többsége jónak találta, Ulászló is elfogadta, de erről szóló levelét a főnemesség közbelépése folytán már nem publikálta, úgyhogy a Hármaskönyv nem is nyert formális jóváhagyást, de szerzőjétől 1517-ben Bécsben kiadatván, tényleg a rendi korszak legnagyobb tekintélyű törvénykönyve lett.

Tartalma szerint elsősorban a már használatban levő magán jogot és perrendtartást állítja össze, általános jogi alapelveit a római jognak német és magyar területen elterjedt kivonatos előadásaiból veszi, de a tételes magyar jogot a korábbi kodifikációk és az ítélőmesteri gyakorlat alapján dolgozza fel, melynek Verbőczi kitűnő ismerője volt: maga is kodifikált korábban, bírósági okleveleket pedig fiatal- és öregkorában saját kezével szeretett írni és kiállítani. Magán- és perjogunk 1848-ig az ő megállapításain nyugodott, s így valóban nincs ember, aki a nemzet életére oly hathatós befolyást gyakorolt volna, mint ő. Munkája azonban közjogi részeket is tartalmaz, s itt félre nem ismerhető rajta napjainak szelleme. Verbőczi a köznemesség érvényesülésének volt harcosa, s ezért munkája jóformán egészében a nemesség jogainak összeírása és az, hogyan kell ennek e jogaival élnie.

Az I. könyv 9. titulusában, a Primae nonusban, 300 esztendős érvénnyel foglalja újra össze az aranybulla nemesi kiváltságait: törvényes ítélet nélkül nem fogható el a nemes; egyedül a koronás királynak van alávetve; birtokaival és jövedelmeivel szabadon rendelkezik, s utánuk semminemű adót nem fizet, azonban harcolni köteles az ország védelmében; nemesi jogai védelmére az aranybulla záradéka értelmében ellenállási joga van. Verbőczi pártjának tendenciái nyilvánulnak meg annak kiemelésében, hogy egyrészt főpap, országzászlós, főúr, másészt köznemes a nemesség és birtokjog dolgában egyenlő és teljesen azonos szabadságokkal bírnak. Ezt egyszer már Nagy Lajos 1351. évi 13. artikulusa is kimondotta, de tudjuk, hogy a gyakorlat persze mást mondott, s különbség volt nagyobb és kisebb nemesek közt; láttuk, hogy a familiáris-viszony kereteiben nemesek jutottak főurak szolgálatába, minekfolytán nemesi jogaik csökkentek és semmikép sem voltak egyenlők és azonosak a dominuséval.

De a Hármaskönyv tekintélye és századokon át változatlan érvénye legyőzte az életet: a familiáris-viszony soha nem nyert országos jogi formulázást és egy század mulva, mikor már nem volt rá szükség, nyom nélkül letűnt, s főúr és nemes közt a jogokat illetőleg Verbőczi hatása alatt lényeges különbség soha nem fejlődhetett ki. A nemesség védelmében még tovább megy a Hármaskönyv: nemcsak a főnemesség alól szabadítja fel – élénk ellentétben kora felfogásával –, hanem a királyt is ártalmatlanná teszi reá nézve. Visszanyúl a Kézai-féle communitas-elméletre, melyben a Scythiából kijött húnok éltek, közösen határozva minden dolgokban, s erre a fikcióra támaszkodva, előadja, hogy mikor a magyarok keresztény hitre tértek, királlyá választották és koronázták Szent Istvánt, ezáltal a communitas átadta a „szentkoronának, s következésképen a fejedelemnek” a nemesítés és birtokadományozás minden jogát, melyek által nemessé tesznek valakit és azt a jobbágyoktól megkülönböztetik. Az országban nem lévén más hatalom és birtokjog, mint a nemesi, mindez a szentkoronából árad szét a nemesekre, viszont a szentkorona és viselője hatalmát a nemesek összességétől kapta. „Nincs tehát fejedelem, csak a nemességtől választott és nincs nemes, csak a királytól nemesített.”

A Hármaskönyv I. részének e 3. és 10. titulusában rejlik az, amit utóbb közjogászaink a szentkorona tanának és elméletének neveztek. Akkoriban a királyság és korona fogalmi körének szűkítését jelentette, hogy csupán nemeseket foglal magában; az előadás egyes pontjai a történeti hűségtől is eltértek, hiszen Szent István kétségkívül nem kapta hatalmát sem a nemesektől, sem a communitastól. A szentkorona mindenkor nagy, vallásos tisztelet tárgya volt, egyúttal az állam szimboluma is, hiszen a középkor első századaiban király személye és állam tökéletesen fedték egymást. De a szentkorona még Mátyás korában is a királyé volt, fogalma ettől volt elválaszthatatlan, a belőle kiáradó vallásos erő a királyt, s a tőle reprezentált államot emelte a nemesség fölé és vele szemben szó sem volt arról, hogy a korona a nemességé.

Werbőczy István

Tudjuk, hogy a középkor felfogása szerint a fejedelmek hatalmukat, azaz a koronát Istentől kapták, nem pedig bármely társadalmi osztálytól. Csakis királytalan időkben, gyönge vagy rossz királyok alatt merül fel ez a tipikusan rendi elmélet, mint Kún László korában Kézainál, vagy pedig 1440-ben, I. Ulászló megkoronázásakor, amikor az erőszakkal elvitt szentkorona helyett az ország rendek más koronát jelölnek ki a koronázásra és e célból reá ruházzák azt a közhatalmat, mely e rendi felfogás szerint őket illeti és tőlük száll át koronára és királyra. A királyi hatalom talán soha nem volt gyöngébb, mint éppen Verbőczi működése idején, s így érthető, hogy ő is visszanyúl a szentkorona e rendi fogalmazásához, azt jogászi elmeéllel kifejti, s egyúttal beágyazza a rendi világ köz- és birtokjogi gondolkodásába. Verbőczi tana a koronát eredetileg a nemesi communitashoz kötve, végső fokon lehetővé teszi a királynélküli királyságot, a korona jelképét maga előtt tartó államot, melyben a nemesség nem látja szükségét annak, hogy a koronát király fejére tegye.

A szentkorona a nemesi közösség szimboluma, ennek tagjai a nemesek, s amint a tagok közül immár kizárattak a nem-nemesek, úgy a király is inkább csak passzíve járul hozzá a szentkoronát eredetileg is birtokló nemesi communitas működéséhez: a koronát ettől kapja és ennek fejében úgy kormányoz, ahogyan a nemesség kívánja. Aminthogy ez volt a Verbőczi-féle köznemesi párt nézete is, melyet nem egyszer próbált országgyűléseken érvényesíteni, mikor a saját kezeibe próbálta ragadni az egész államhatalmat.

A szentkorona ez új fogalmazása mégis óriási pozitív hatással volt a magyar államiságra. Amikor 300 éven át a nemesi rend uralkodott nálunk és a nagybirtokosok hatalma időnkint korlátlan volt, fennállott a veszély, hogy a nemesség csoportokra szakadhat és darabokra szegdelheti az országot. A szentkorona-tan Verbőczi fogalmazásában minden egyes nemest felbonthatlan kötelékkel vonzott és kapcsolt be a nemzeti közösségbe, melynek középpontja a vallási fényben ragyogó szentkorona volt. Bár, mint látni fogjuk, a magyar rendiség századokon át képtelen volt az országnak kormányzati központot teremteni, nem szóródott szét ennek híján sem, nem szakadozott le lakosság és országterület, ott állott messze láthatóan a nemzet és állam nagy szimboluma, a szentkorona, mely minden politikai joggal bíró egyént magában foglalt, s melyről minden nemes, a populus Verbőczianus minden tagja, joggal hitte és hihette, hogy az ő tulajdona is. Így lett a szentkoronának Verbőczi-féle fogalmazása évszázadokon át egyik legerősebb biztosítéka a magyar állam és nemzettest egységének.

A politikai nemzetet összetartotta, ez a Hármaskönyv nagy érdeme; a népet kettészakította, ez nagy vétke, melyet Verbőczi akkor követett el, mikor munkáját az 1514. évi országgyűlésre benyújtva, az utolsó pillanatban beleillesztette ez országgyűlés jobbágyellenes határozatait. A Dózsáék elleni véres bosszút ő örökítette meg századokra.

Amit az 1514. évi törvény csak alkalmilag fejez ki, azt ő jogi éllel kifejti és ki is bővíti. A fentismertetett földesúri tendenciákat ő valósítja meg hideg jogászésszel, a törvény szövegén is túlmenőleg. III. része 30. titulusában ezt mondja: „a parasztot munkája bérén és jutalmán kívül ura földjéből semminemű örökjog nem illeti, mert az egész föld birtoka egyedül a földesúré.”

Tudjuk, hogy ez a korábbi századokban sohasem volt így, mert a magyar föld sokféle birtokosé volt, s ezek között a nemes földesúr csak egy volt a sok közül. Azt is tudjuk, hogy még Verbőczi után sem ment könnyen ez elv megvalósítása és hosszú harcokba került, míg a földesúr szétrobbantotta a faluközösséget és annak földjeit maga számára foglalta. Verbőczi itt is, mint műve több lényeges helyén, csak a köznemesség posztulátumát fejezi ki tételes törvény gyanánt, ezáltal ezt a posztulátumot belevetette az életbe, ahol az, a Hármaskönyv nagy tekintélyétől érlelve, lassankint gyökeret vert. A tekintélyt pedig könyvének mindenekfelett az adta, hogy a nemesség sehol sem találhatta meg jogainak oly bő listáját, mint épp a Hármaskönyvben. A magyar föld még nem volt a nemesség kizárólagos tulajdona, mikor ez a tan már jogi maximává lett és a magyar parasztot letaszította a politikailag jogtalan bérmunkás, a birtokszerzésre képtelen jobbágy színvonalára. A jobbágyokra vonatkozó többi rendelkezés hasonlókép mélyíti el a különbséget úr és jobbágy között, a római jogász kérlelhetetlen logikájával. Így adott formát háromszáz évre a magyar jobbágy szerencsétlenségének Verbőczi, a nagy jogász és nagy tudós, de aki nem volt annyira államférfiú, hogy saját osztályának érdekein felül tudott volna emelkedni.

forrás