1521-1524 között történt

A magyar kormány pontosan tudta, hogy csupán lélegzetnyi szünethez jutott és semmi illúziót nem táplált a török végső szándéka felől. Így ír erről II. Lajos 1522 márciusábana lengyel királynak: a török óriási hadikészüteiről kapott híreket, kéri Zsigmondot, hogy a közös fellépés megbeszélése érdekében személyesen találkozzanak, vagy ha erre nincs lehtőség, ő is küldje el követeit az ezekben a napokban elkezdődő nürnbergi birodalmi gyűlésre, melyen a török veszéllyel is foglalkoznak; ő maga is elküldte két képviselőjét:

"mindkettőjük - írja - igen jól ismeri a végek állapotát és veszélyeztetettségét, sőt egyikük harcolt is az ellenséggel "- a hírek szerint a török három irányban fog támadni:

1. Erdély felé

2. Nándorfehérvár irányábó, "mert nem kétséges, hogy hatalmas flottája miatt másutt, mint a Duna mentén nem jöhet"

3.  Szlavónia felől.

Láthattuk Magyarország számára a külföld segítsége elengedhetetlen volt. De milyen támogatásra számíthatott a magyar kormány ebben az időben? Vegyük sorjába az egyes hatalmakat.

V. Károly a franciákkal folytatott háborúja miatt segítséget nem adhatott. Ezt már 1521-ben nyíltan megmondta, amikor azt ajánloatta Lajosnak, hogy kössön fegyverszünetet a törökkel.

V. Károly harminczegy éves korában.
Beham (1496–1540.) 1531-ből való rézmetszetének hasonmása.

Habsburg Ferdinánd csak annyiban támogathatta Magyarországot, hogy a német birodalmi gyűlésen felszólalt érdekében, másrészt pedig a horvátországi várak védelmének terhéből valamennyit levett a magyar kormáby vállairól, pénzt és katonaságot küldve oda, ami természetesen azzal a következménnyel járt, hogy politikai befolyása is megnövekedett.

I. Ferdinánd mint német-római király, 1531-ben

Legtöbb segítséget Rómától lehetett várni. Mindenekelőt azért, mert a külföldi segély előfeltétele az volt, hogy az európai hatalmak hagyják abba egymás ellen folytatott háborúikat, s mivel ezekben a pápa pillanatnyilag nem volt közvetlenül érdekelve, továbbá miután a keresztény világ feje volt remélni lehetett, hogy szavára hallgatni fognak. Ez persze merő illúzió  ovlt a magyar kormány részéről, de hát a vízba fúló a szalmaszálba is kapaszkodik! Másrészt a pápaság addid is segített, nem is csekély pénzekkel. (...)

...a török veszély Itáliát, így Rómát is fenyegette. Láttuk, hogy X. Leó mennyire félt a török inváziótól. Utódját, Adorján pápát ugyan ez a félelem töltötte el. Amikor 1523-ban olyan hírek érkeztek Rómába, hogy a magyarok hajlandók egyezkedni a törökkel, kimondott rémület lett úrrá a pápán és környezetén.

Raffaello Santi: X. Leo Pápa és két bíboros unokaöccse, 1518-1519

A két unokaöccs: Giulio de Medici és Luigi de Rossi

A magyar követek a német birodalmi gyűléseken is folyton szorgalmazták a segítséget. Az 1522. és 1523. évi birodalmi gyűlésen, valamint az 1523. évi bécsújhelyi találkozón, melyen a birodalmi gyűlés által kiküldött katonai szakértők tárgyaltak a magyarokkal, a következő dolgok váltak teljesen világossá:

1. a császár háborúja miatt a birodalom aligha fog segítséget adni;

2. állandó segélyről szó sem lehet, csak alkalmiról;

3. az alkalmi segély azonban adott esetben biztosan elkésik, mert a segélyek bizonyos összegben, illetve katonaságban kifejezett egysége, a "Romzug", vagy "Türkenhilfe" csupán hat havi időtartamra szól, ami tekintve az ide- és visszamenetehez szükséges másfél-két hónapot, a hadak csupán négyhónapos tényleges alkalmazását t eszi lehetővé;

4. a protestantizmus előretörésekövetkeztében a birodalmi rendek egyébként sem erős egysége mindjobban meglazult; maga Luther , ha a török elleni háborút önmagában nem is vetette el, de azt, hogy abban a császáré és a pápáé legyen a vezetőszerep, határozottan ellenezte;

5. a német katonaság nem volt hajlandó zsoldját magyar pénzben elfogadni, mivel annak belső értéke a már említett pénzrontás miatt, névértékének felére csökkent;

6. a birodalmi rendekteljesen bizalmatlanok voltak a magyar kormánnyal szemben az országban uralkodó anarchia miatt.

A birodalmi segélytől maga Habsburg Ferdinánd sem várt sokat. Így írt II. Lajosnak 1523 májusában:

"mindketten elvesztünk, mert lehetetlenség ellenállni olyan hatalmas ellenségnek, mint a török... Ami pedig a birodalmi segélyt illeti, nos az fabatkát nem ér". (...)

Velence és az oszmán birodalom érdekei ebben az időben nehogy különböztek volna, sőt nagyon is megegyeztek: mindkettőt közelről érintette az európai egyensúlynak V. Károly általi felborítása, ugyanakkor a portugálok kiszorítását a fűszerkereskedelemből Velence csak a a töröktől várhatta, ez viszont annak lebonyolításában a köztársaság tapasztalt, kitűnő kereskedőinek szakértelmét nem nélkülözhette. Velence, mely eddig nem kis áldozatokat hozott a horvátországi és dalmáciai várak védelmére, most már csak ímmel-ámmal segített, de nemegyszer kifejezetten támogatást nyújtott a töröknek egy-egy vállakozása alkalmával.

A külpoiltika helyzet tehát a lehető legrosszabb volt magyarország szempontjából, s ehhez járult az ország megrendült gazdasági helyzete is. A bekövetkezett területveszteségek pedig fokozták a várak fenntartására fordított kiadások és az állami jövedelmek egyébként is kiáltó aránytalanságát.

Így tájékoztatja Brodarics püspököt, Magyarország római követét a királyi tanács:

"Osztrovica oda veszett, s még több is fog utána veszni; a baj mindig súlyosabbá válik. Magyarország csekély jövedelmei nem elégsések ilyen terjedelmes végvári vonal védelmére. Boszniából nagy jövedelmei voltak a koronának; Horvátországból és Dalmáciábólis még Mátyás idején nagy adó érkezett a kincstárba; az alsó részek: Temes, Szerém, Pozsega és Valkó, ekkor még épségben voltak, s az ellenség ereje sokkal kisebb volt; most az említett országrész pusztulásra jutott, olyannyira, hogy az ott elszórt s még kezünkben levő erősséget védelmére iszonyatos költségek szükségesek. Horvátország bánjainak fizetésére és várainak ellátásárabékés időben is évenként 32.000 arany kell; az ellenségtől mindenünnen körülvett Jajcában eleség és hadiszer csak erős had oltalma alatt vihető be, ezért majdnem ugyanennyibe kerül; Temesvár, Szörény s az utóbbi időben Pétervárad és Titel hihetetlen öszegeket nyel el évenként. Ha mindezt tekintetbe vesszük, látnivaló, hogy Osztrovica s a korábban elveszett várak nem hanyagságunk, hanemszegénységünk miatt estek el. (...)"

Ebben a reménytelennek látszó helyzetben 1524 februárjában újabb török békekövet érkezett Budára.

Perjés Géza: Mohács