1526 - Az öreg vajda és a két bán

„E két vízzel elzárjuk a dühös és gonosz ellenség útját és elhárítjuk támadását…”

Az „öreg vajda és a két bán,” amely védelmezi Magyarországot: Duna, Száva és a Dráva.

Többször emlékeztettünk rá, hogy a török-magyar fegyveres küzdelem már a mohácsi csatát (1526) megelőző időszakban is közel másfélszáz éven át folytak kisebb-nagyobb intenzitással. Arról szintén szóltunk, hogy már a mohácsi vész előtt igyekeztek az uralkodók, mind Zsigmond király, mind Hunyadi Mátyás e területeken, ti. a horvát-dalmát végeken – valamint a magyar Délvidék előtt is – olyan határvédelmi láncot kiépíteni, amely a török portyázók váratlan rohamaira, beütéseire megfelelően gyors és kemény választ tudott adni. Az ekkor kiépülő védelmi rendszer szerves részévé vált a horvát határvidék, s a horvát bánok feladatai közé egyre fontosabb szerephez jutott a katonai vezetés, a honvédelem feladatköre.

A végvári védelmi rendszer tehát már a XV. században kiépült, amely az Adriai-tenger partvidékéről a horvát és boszniai határvidéken át egészen az Al-Dunáig húzódott; melynek főbb elemei olyan várak voltak, mint Bihács, Jajca, Banja Luka, Szabács, Zimony – és ekkor a magyar területek déli kapujának számító – Nándorfehérvár, amelyet a XV. század folyamán számos támadás ért. Aztán ilyen fontos erődítmény volt Szendrő, Galambóc és a Vaskapu-szoros közelében fekvő Szörényvár.

Szerecz Miklós: Vitézség tükrei. Zrínyitől Rákócziig. – kézirat

Röviden összefoglalva a Magyar Királyság „honvédelmi koncepció”-ja a török hódítással szemben az volt – s ez Hunyadi János aktív balkáni támadásainak kudarca után (különösen az 1448-as rigómezei vereség után) –, hogy az ellenséget a magyar határok előtt vagy az ellenséges területen – a török által már megszállt – Bosznia, Szerbia, Bolgárország és Havaselve (azaz Havasalföld) földjén – kell harcra kényszeríteni. Ezért törekedtek a vazallus királyságok és fejedelemségek láncolatának létrehozásával. Ugyanakkor közvetlenül a magyar határok előterében védelmi feladatokkal bánságokat – mint például a Macsói Bánság (már XIII. századi gyökerekkel bírt), vagy a Szörényi Bánság – létrehozásával próbálkoztak. Ezeknek a területén feküdt a délvidéki végvári védelmi rendszer első vonala. Ugyanakkor ezek javarészét a törökök már a XV. század folyamán megszerezték (pl. Galambóc 1428-ban, míg Szendrő 1437-ben került az oszmánok kezébe), így a védelmi rendszernek több övezetét is ki kellett építeni, s ebben nem mellékesen a földrajzi környezet adta természetes akadályokra – ebben az esetben a nagy folyamokra – jelesül a Dunára, a Szávára és a Drávára is építettek.

A korban – a XV. és XVI. század fordulóján – közismert lehetett az a közmondás, amelyet 1501-ben Dainero ferrarai diplomata és követ jegyzett fel: „majd megvédelmezi Magyarországot az öreg vajda, és a két bán.” – azaz a Duna, a Száva és a Dráva. E mondás úgy tűnik a törökök előtt is közismert volt, mivel az 1526-os magyarországi hadjáratról igen színesen beszámoló Kemálpasazáde „Mohács-námet”-jában írta: „„E két vízzel elzárjuk a dühös és gonosz ellenség útját és elhárítjuk támadását…” – itt pontosan arra utal, hogy a magyarok „a Száva és a Dráva mögé zárkóztak.”

Ez, mint tapasztalás volt kézzel fogható a hódítók számára, hogy az 1526-os hadjáratban a Száva és a Dráva folyókban bíztak a magyarok. Közismert, hogy Nagy Szulejmán szultán (1520-1566) első magyarországi hadjáratában a Duna vonalát – úgy mond – áttörte, avagy „hídfőállást” hozott létre a legendás hírű várak – elsősorban – Nándorfehérvár (Belgrád), Zimony és Szabács elfoglalásával.

Kemálpasazáde leírásából most azt a részt közlöm, amelyben a török haderő Száván való átkeléséről tudósít 1526. június 29-én és 30-án:

„Az áldott Ramazán hónapnak 19-én a hegyi patak áradású sereg ama gyönyörű vidékű és kellemes levegőjű mezőre érkezett, amely Belgrád előtt terül el. A szultáni tábor egészen elfoglalta a síkságot. (…) A gonosz hitetlenek országa határán van a Száva folyó, amely nagyságára nézve a tengerrel vetekedik, s amely ha kiáradása idején összecsapna a Nílussal, azt visszaszorítaná a medrébe. E tengernagyságú folyamon parancsolt vala a szultán hajóhídat veretni, hogy át lehessen kelni rajta a szerémi szigetre (azaz a Szerémségbe – amely ugyan nem „sziget”, de éppen a Duna és a Száva határolta rész miatt az egykori vármegye egyik része, mintegy „szigetnek” tűnt)… Miután a híd lánczokkal és vashorgokkal erősen összekapcsolt hajókra fölépíttetett, a katonaság óriási tömege átkelt rajta lovaival, tevéivel és minden málháival a nélkül, hogy a híd csak a legkevesebbet is ingott vagy megrendült volna. Sőt, mikor a győzhetetlen hadsereg a sok romlást okozó hadjáratról épen, diadalmasan és zsákmánnyal megrakodva visszatért, még akkor is a helyén állott, úgy hogy a legkisebb baja sem történt.”

Térkép a korabeli délvidéki védelmi rendszerről.

Kemálpasazáde – vagyis Ahmed Semsz-eddin bin Szulejmán ibn Kemál pasa 1483 körül született Drinápolyban (Edrine) előkelő család fiaként. Atyja már II. Mohamed szultán alatt is több hadjáratban részt vett. Ő maga először a dél-balkáni (ruméliai) Drinápoly kádija volt, majd I. Szelim szultán idején egyre magasabbra került a hivatalokban. A „vad” hódító szultánt az egyiptomi hadjáratába is elkísérte. Később visszatért szülővárosába, Szelim fia, Nagy Szulejmán az „iszlám sejkjének” nevezte ki (még az 1526-os hadjárat előtt). Kemálpasazáde történeti munkáiból éppen a mohácsi hadjárat – azaz az 1526-os támadás – leírása, „Mohács-náme” az utolsó. Előadása Szulejmán naplóján alapszik, mert maga nem vett részt a hadjáratban. E munkáját franciára is lefordította Pavet de Courteille 1859-ben (Histoire de la Campagne de Mohacz. Magyar fordítását Thury József készítette el). A török történetíró1534-ben halt meg.

lásd. Kemálpasazáde: Mohács-náme. In: Török hadak Magyarországon. 1526-1566 Kortárs török történetírók naplórészletei. ford. Thury József. vál. és jegyz. Kis Gábor. Bp. 1985. 24-25.