1526 - János és Ferdinánd

János és Ferdinánd

két király, egy ország (és a nagypolitikai konstelláció).

1526 késő nyarán a mohácsi csatamezőn odaveszett a magyar főnemesség színe-virága; a régi magyar arisztokráciából kevesen maradtak a politikai életben. Egyikük Szapolyai János erdélyi vajda, aki titkon még örülhetett is, hogy politikai ellenfelei szinte mind oda vesztek („örülhetett”, ha a mohácsi vereségben „csak” egy katonai vereséget látott); a rossz nyelvek szerint – amit aztán a legendák alaposan kiszíneztek – bár megüzente II. Lajos királynak, hogy ne bocsátkozzon addig csatába a szultáni haddal, míg a ő maga is a királyi sereghez nem csatlakozik, de szándékosan nem sietett oda érni…

Tény, hogy az akkor 39 éves Szapolyai János „nyertese” volt a mohácsi csatavesztés utáni helyzetnek. Abban az értelemben, hogy ambíciói a legmagasabb hatalomra sarkalták, másrészt a magyar nemesség szinte teljesen felsorakozott mögötte, a hatalmas vagyonnal rendelkező földesúr mögött, s a nemességben élő nimbusza miatt is, hiszen ő verte le a Dózsa-féle parasztfelkelést, melyet a nemesség még esztendőkkel később is irtózva emlegetett.

Ezentúl Szapolyai kiterjedt családi kapcsolatai révén nem volt ismeretlen a közép-európai királyi udvarokban sem. Egy mondattal: Szapolyai János ekkor valóban úgy érezhette elérkezett az ő ideje.

II. Lajos király özvegye, Mária királyné Pozsonyba menekült a török elől, udvara szétfutott, s nem voltak erős támaszai (mind halva feküdtek a mohácsi síkon). A magyar és cseh trónra, mely a Jagelló-házbeli II. Lajos király halálával megürült, most egy másik idegen dinasztia jelentkezett: a Habsburgok. Ez az uralkodócsalád a XVI. századra az egyik leghatalmasabb birodalom-együttes birtokosa volt: a nem rég egyesült Spanyol Királyság, a Német-Római Birodalom tartományain túl a frissen szerzett újvilági szerzemények (az amerikai gyarmatok) is mind V. Károly kezében összpontosultak. V. Károly császár öccse volt, Habsburg Ferdinánd Ausztria főhercege, aki hamarosan gond nélkül elnyerte a cseh koronát, és az 1505-ös Jagelló-Habsburg házassági szerződésre hivatkozva (hiszen: „Te csak házasodj boldog Ausztria!”) magyar trónigényét is bejelentette. (II. Lajos felesége Habsburg Mária volt, míg húgának, Jagelló Annának Habsburg Ferdinánd volt a férje – s a kitétel: ha II. Lajos utód nélkül halna meg – mely így is történt azon a végzetes augusztusi napon – akkor a magyar trónt épen Ferdinánd örökölné meg).

Noha a Habsburgok neve – Hunyadi Mátyás óta – nem csengett jól a Magyar Királyságban, mégis birodalmuk hatalma biztos erőforrásnak látszott a török hatalmával szemben. Ezért is írta V. Károly császár öccsét, Ferdinándot ajánlólevelét a magyar rendeknek: „Mert ha kitűnő fejedelmeteket élete s ereje virágjában elvesztettétek, ott van a fenséges Ferdinánd ausztriai főherceg úr, a mi kedves öcsénk, ki azon országokat mind természetes örökség jogán, mind a korábbi szerződések és egyezségek erejével öröklötte, ki soha semmit el nem mulaszt, mi egy jó fejedelem kötelessége, és akit mi erőnkkel és tekintélyünkkel, sőt saját személyünkkel soha el nem hagyunk, s magunk és alattvalóink erejét arra kezdjük előkészíteni, hogy amennyiben a dolog nagyságához képest lehet, a törököt rövid időn belül, s gyorsan elverjük küszöbötök elől, sőt, ha Isten segít határszéleitektől is távol tartsuk…”

Világos ígéret – segítség. Hogy Károllyal ezt mi mondatta, az uralkodói gőg vagy tényleg így gondolta? Egy biztos az oszmán-török hatalom éppen Nagy Szulejmán szultán uralkodása idején ért zenitjére. A magyarországi helyzetet alapvetően befolyásolta a korabeli nagypolitikai helyzet, avagy az, hogy a Habsburgok – jelesül V. Károly birodalma – az európai hegemóniáért harcban állt I. Ferenc francia királlyal (is). Ez pedig alapvetően befolyásolta azt, hogy mennyi segítséget kaphat majd Ferdinánd (és a magyarok a törökök ellen).

1526. november 10-én foglalta el a magyar trónt Szapolyai János – mikor a történelmi tradícióknak megfelelően – Székesfehérvárott a Szent Koronával szenteltetett magyar királlyá. Az országgyűlésen szinte a magyar rendek összessége kiállt mellette, csupán Sopron és Pozsony környéke, valamint egész Horvátország maradt az özvegy Mária királyné pártján. Amikor az ifjú Ferdinánd szinte gond nélkül került Csehország trónjára, tudhatta, hogy a magyar koronáért „hátránnyal” indul: valójában 1526. december 17-én Pozsonyban magyar királlyá kiáltották (de nem koronázták – tehát nem volt törvényes) hívei. A nagy hatalmú testvérétől V. Károlytól ekkor nem sok segítséget remélhetett, hiszen ekkor szövetkezett ellen Franciaország, az angolok, az itáliai fejedelmek (Milánó és Velence), sőt a pápa is (cognac-i liga). Sokkal veszélyesebb szövetségnek számított azonban Közép-Kelet-Európa szempontjából az, hogy a „legkatolikusabb király” címet viselő I. Ferenc a török szultánnal Nagy Szulejmánnal is szövetségre lépett. Ez veszélyes volt, mivel az oszmánok terjeszkedése a magyar bástyán ütött réssel valóságosan Európa szíve felé irányult.

Szapolyai János is tudta, hogy egymaga a szultán erejével szemben meg nem állhat, de rövid ingadozás után – nyugati szövetségi tapogatózásai sikertelenségét látván – arra a meggyőződésre jutott, hogy a hatalmas török szultán gyámságát kell elfogadnia, ha országát megtartani kívánja…

Ahogyan a V. Károly császár győzelmet aratott ellenfelein hamarosan katonai segítséget nyújtott öccsének, Habsburg Ferdinándnak. 1527. júliusában Ferdinánd seregei Dévény elfoglalása után megindultak, hogy Szapolyai János uralmát megtörjék. Gyenge ellenállás után – sorra foglalták el Komáromot, Tatát, Esztergomot, Visegrádot – a fővárost, Budát is megszállták (1527. augusztus. 20.). Amikor ezen év őszén Szapolyai súlyos vereséget szenvedett Tokaj alatt, és a győztes országgyűlést hirdetett, a magyar nagy része nemesség megjelent Ferdinánd hívására (ugyancsak Székesfehérváron), és amikor Perényi Péter koronaőr is átpártolt és kiszolgáltatta a Szent Koronát a Habsburgoknak, azzal 1527. november 3-án a trónkövetelőt is megkoronázták és I. Ferdinánd néven magyar király lett ő is (érdekesség, hogy ez volt az utolsó koronázás, amely az ősi koronázó városban, Székesfehérváron folyt le.)

Szapolyai János uralma – Ferdinánd katonai sikereit követően – hamar összeomlott: az ország keleti részére és Erdélybe szorult vissza, noha ott sem fogadták egyöntetűen lelkesedéssel. Előbb a szászok, majd a székelyek is fellázadtak ellene. 1527 végére teljesen kiszorult az országból – néhány hű emberével Lengyelországba, Krakkóba menekült, sógorához, I. Zsigmond lengyel király udvarába. Innen indította követét útnak Isztambulba, hogy a szultán segítségét kérje. Nagy Szulejmán szultán válasza nem késett: „Hálás szívvel fogadom királyod jó szándékát. Országa eddiglen az enyém volt, nem az övé, azt a háború jogán és szablyával szereztem meg. Értésemre esvén azonban irántam való hajlandósága, nemcsak reá szállítom emez országot, hanem oly mértékben fogom őt az ausztriai Ferdinánd ellen segíteni, hogy mindkét oldalán biztosan nyugodhassék urad ezentúl. Az ő követségét és bennem vetett bizodalmát kedvesen veszem, és valamennyi szükségét enyémnek tekintem.”

A török uralkodó válasza egyenes beszéd volt. A szultán „visszaadja” a Magyar Királyságot Szapolyainak, melyet a mohácsi győzelmével magának szerzett meg – ahogy írta. Felemás – ez eddig nem ismert – dolog volt azonban a korabeli magyar politikában a török-barátság, a „törökösség” – ahogyan akkor mondták. János király is vívódott, de más választása nem nagyon maradt, csak a szultán támogatásával tarthatta meg trónját. S a keleties szóvirágok mögött miféle üzenet rejtőzik, azt hamarosan Szapolyai János is tapasztalhatta. A szultán megüzente:

„Neked, felséges Jánosnak, Isten kegyelméből Magyarország, Dalmácia, Horvátország, Morvaország etc. királyának. Én, szultán Szulejmán sah, törököknek győzhetetlen fejedelme esküszöm a magasságbeli Istennek mindenhatóságára, szentségére, fényességére… az égnek erősségére, és a földnek színére, a Napra, a Holdra, csillagokra, a Földre és a nagy szentséges Mohamedre, atyámra és az én anyámnak tejére, az én kenyeremre és szablyámra, életemre és lelkemre, hogy téged híres atyámfiát, … semminemű szükségedben soha el nem hagylak, ha minden birodalmam és országaim és hatalmam tőlem elvétetnének is … és ha csak egyedül maradnék is… kötelességem legyen Téged megtalálnom, és megkeresvén néked azt mondanom: ímhol vagyok, amit tőlem akarsz, kész vagyok neked abban kedvezni és kedveskedni…”

A szultán és Szapolyai János közeledése egyértelműen jelentette, hogy a Habsburgok európai nagy ellenlábasa, I. Ferenc francia király is szövetségre lépett Szapolyai Jánossal és kötelezte magát évi 20-ezer arany fizetésére, amivel segítheti János király harcát keleten Ferdinánd ellenében. Amikor Athinai Simon fegyverrel nyitott utat Magyarországra, Szapolyai János visszatért és Lippán – a Maros mellett – rendezte be udvarát (1528 végén).

1529-ben megérkezett a szultáni „segítség”: Nagy Szulejmán hatalmas hadseregével indult meg, s miután a Dráván szétszórta Ferdinánd király flottilláját, egyenes Buda felé vette az irányt. Ezt ekkor – a később oly jelentős szerepet játszó – Nádasdy Tamás védelmezte. Árulás miatt azonban fel kellett adni. A szultán a meghódított magyar fővárost átadta Szapolyai János királynak, s maga hadseregével együtt – a Duna mentén – tovább indult Bécs ostromára…

A képeken: a fiatal V. Károly német-római császár, spanyol és nápolyi király („kinek birodalmában soha sem nyugodott le a Nap”); a nagy ellenfelei: I. Ferenc francia király és Nagy Szulejmán oszmán-török szultán; illetve Szapolyai János és Habsburg Ferdinánd Magyarország koronázott királyai. Végezetül Európa térképe közvetlenül a mohácsi ütközetet megelőző időszakot ábrázolja.

V. Károly

I. Ferenc

Szulejmán

Európa 1519