1526 - Magyarság kép

„A tüzes keménynyakúaknak orrát még nem törték be buzogány súlyos csapásával, ezért nem hajtottak fejet és nem adták nyakukat a hódolat igájába. Hevességük oly metsző, mint a kifent kard és tőr, erejök hasonló a kovács üllőjéhez, melyet nem lehet széttörni. A rabszolgaság szégyen igáját még nem ismerték s azért nem voltak készek bemenni az adófizetés biztos menedékébe.”

„Magyarság-kép” a korabeli oszmán-török forrásokban.
A hadra kelés török indoklása: azaz a hódítás oszmán-török ideológiájához.

Ebben az időben az oszmán-török hódítók komoly ideológiai fegyverzetre alapozták, nagyon is megtapasztalható agresszív, expanzív politikájukat. Kétségtelen, hogy a török uralkodók 1453 óta, Bizánc elfoglalása után már világhódító terveket szőttek. Már Konstantinápolyt, az új, a keleti, vagy "második Rómát" (vagy ) ostromló szultán, hosszú idő óta törekedett arra, hogy hatalmas világbirodalmat építsen ki. Az Imperium Romanumt elfoglaló és megdöntő II. Mohamed szultán tervbe vette, hogy mint valami új, keleti Nagy Sándor a próféta zászlai alatt összekapcsolja Keletet és Nyugatot, és meghódítja az itáliai Rómát, vagyis a nyugati világ központját. 1456 nyarán "világhódító" seregeivel Nándorfehérvár ostrománál kudarcot vallott (maga a szultán is megsebesült), mikor Hunyadi János segítségére sietett a várba szorult védőknek. I. Szelim szultánról, "a Vad"-ról – Nagy Szulejmán atyjáról – feljegyezték a források, hogy egész Európa meghódítására készült.

A világhódító ábrándokat utódaira is áthagyományozta. Bármiként is közelítjük meg a kérdést: tagadhatatlan, hogy a török európai hódító terveinek Magyarország, mintegy az útjában volt. Amikor I. Szulejmán 1520-ban trónra lépett, olyan hatalmas anyagi erőforrások, erős hadsereg felett rendelkező birodalmat örökölt meg elődeitől, amelyhez ifjúi "mérhetetlen becsvágya" és tehetsége társulva, képesnek hitte magát, hogy a világhódító ábrándokat valóra váltsa. Mindez sikerrel kecsegtetett, hiszen nem csupán a hagyományosan ellenfélnek számító Magyar Királyság ereje foszlott szét ez idő tájt, de a nyugati kereszténység (respublica Christiana) egysége is. A szultán és tanácsadói, valamint vezérei mind-mind kétség nélkül bíztak abban, hogy sikerül elérniük kitűzött céljaikat, s nem csupán Magyarország, de a Habsburgok birodalma is a prédájuk lesz. Nagy Szulejmán szultán azzal, hogy 1521-ben elfoglalta az ország déli kapujának számító legendás hírnévnek örvendő Nándorfehérvárt (Belgrádot), valóságos rést nyitott a déli határok mentén végig húzódó védelmi láncban.

A török szultán stratégiai foglalásának teljesen tudatába volt, s arra készült, hogy ennek a hadjáratnak folytatásaként erőt vesz a magyar király hadain. Azt vallotta, ha a Magyar Királyságot hatalmába keríti – amellyel már a mohácsi vészt megelőző időszakban is közel másfélszáz esztendeje háborúzott váltakozó sikerrel –, akkor már ura lehet az egész keresztény világnak. A következő lépcsőre 1526-ban került sor…

A kutatók álláspontjai nem egyeznek meg abban a kérdésben, hogy mi is volt Nagy Szulejmán valódi célja Magyarországgal: el akarta-e foglalni, illetve csak függőségbe kényszeríteni? Perjés Géza hadtörténész véleménye az volt, hogy Magyarországot, ha akarta sem tudta volna elfoglalni, mivel tudta, hogy a magyarok földje túl van azon a határon, ahol az oszmán hadsereg még sikeresen és hosszan tud működni, ezért, és az európai nagyhatalomnak számító Habsburg Birodalom szomszédsága miatt Magyarországnak ütközőállammá kellett válnia. Más történészek, mint például régebben Acsády Ignác, vagy újabban Szakály Ferenc úgy gondolták, hogy a török szultán a már korábban is szokásos és bevált "lépcsőzetes", fokozatos hódítás stratégiájával nyomult előre Közép-Európában, ugyanúgy, mint azt korábban a balkáni hódításai idején tette.

Szerecz Miklós: Vitézség tükrei. Zrínyitől Rákócziig. – kézirat.

Az 1526-os magyarországi hadjáratról megindokolásáról – újólag Kemalpasazáde leírását hozván – a történeti előzményekként az elődöket, más nagy szultánokat is felemlít, akiknek Magyarország elfoglalása nem sikerült. A „Mohács-náme” kezdésében ezt olvashatjuk:

„A hidsre 932. évében (ez az időszak a keresztény időszámítás szerint az 1525. október. 18. és 1526. október. 7. közötti időintervallumot jelenti), e szerencsés esztendő első felében a világhódító szultán fölemelte a fényes hadjárat zászlaját, hogy hatalmas karjával kitépje a gonosz hitetlenség erős gyökerű fáját az iszlám rózsaligetének mellékéről. Egy pompás hadsereg élén megindulván a bárhol található ellenség fölkeresésére, az volt a szándéka, hogy a gonosz fajzatú ellenségnek és a tévhitnek haszontalan testéről, kemény harcz és küzdelem segélyével, lerántsa a fennmaradás díszruháját. (Azaz a történetíró, mint „szent háborút” tünteti fel a magyarok elleni második hadjáratot) A szerencsétlen Engürúsz (vagyis Magyarország) gonosz királya a feslett erkölcsű gyaurok trónon ülő fejedelmei között az egyik leghatalmasabb volt s katonáinak számánál és hadiszükségleteiknek mennyiségénél fogva az egyik legelső helyet foglalta el az erős hadsereggel bíró gyaur országok között.”

Itt álljunk meg egy pillanatra: nyilvánvaló – az a régi „propaganda-fogás”-sal van dolgunk – hogy az ellenfél erejének felnagyítása, a mi győzelmünket is nagyobbá teszi, illetve felvethető, hogy a Magyar Királyság régi hírnevének – mint nagy ellenfélnek és ellenségnek a „méltatásáról” van itt szó. Azt pontosan tudjuk, hogy II. Lajos uralkodása idején (1516-1526) Magyarország ereje (s benne a hadereje) – erről a korabeli forrásaink részletesen tudósítanak – végzetesen meggyengült. Ezt Nagy Szulejmán szultán pontosan érzékelte és tudta.

Kemálpasazáde így folytatja: „A gonosz természetűek tévelygő fejedelmei már több ízben találkoztak a csatatéren a szent harcz oroszlánjaival s ott harcz és küzdelem közben tépték és marczangolták egymást. (…) A tüzes keménynyakúaknak orrát még nem törték be buzogány súlyos csapásával, ezért nem hajtottak fejet és nem adták nyakukat a hódolat igájába. Hevességük oly metsző, mint a kifent kard és tőr, erejök hasonló a kovács üllőjéhez, melyet nem lehet széttörni. A rabszolgaság szégyen igáját még nem ismerték s azért nem voltak készek bemenni az adófizetés biztos menedékébe. Azonban Szulejmán, korának Salamonja, azt tervezte, hogy az ördögfajzatú és Ahrimán (a sötét princípium az ősi iráni vallásokban, amely a muszlim hagyományban is, mint a Sátán szinonimája ismert) nyomorultaknak hatalmát megtöri, szerencséjüknek erős gyökerű fáját kivágja, hatalmuk szilárd falát zúzó ágyúkkal lerombolja. (…)

Eztán a török történetíró hosszan sorolja azokat az uralkodó elődöket I. Bajezidtól (avagy a „Villám” Bajazid szultán), aki már erővel meghódította a délvidéki részeket – így értelmezte a török, s ezek azonban elszakadtak amikor „Timur mennyköve” beütött (itt arra utal amikor Timur Lenk ilkán-tatár nagykán Belső-Ázsiából előretörve megrengette az oszmán hatalmat, az 1402-es ankarai csatában leverte Bajezidot és fogságba hurcolta Szamarkandba). Így az utódók sem tudták visszavenni: sem II. Murád, sem II. Mohamed – aki pedig Bizáncot meghódította. Bár a török szerző a nándorfehérvári kudarcról (1456) semmit sem szól, arról hosszan, hogy olyan királyuk volt – itt Hunyadi Mátyásra érti – aki az egykori mitikus hősökkel a „Királyok könyvében” (vagyis Fídrauszi Sáhname) egyenrangú, vezérei úgy szintén… azonban:

„A mint az uralkodás sorsa a szerencsés Szulejmánra, korának Salamonjára, került, a világ nyakasai mind fejet hajtottak ellenállhatatlan parancsára. Mihelyt trónra lépett azonnal a gonoszmivű hitetlenek országának meghódítására fordította figyelmét s a gonoszokkal vívandó harcz felé irányozta hadjáratának kantárszárát…”

Érdemes megjegyezni azt is, hogy Kemalpasazáde pontosan felidézi azt a nemzetközi környezetet, amely a szultán 1526-os nagy támadásához (s majd az azt követő 1529-es úgy szintén) hozzájárult. Vagyis az európai küzdőtéren való Habsburg-Valois vetélkedést, V. Károly német-római császár, spanyol és nápolyi király, illetve I. Ferenc francia király háborúját. Konkrétan azt, hogy a vereséget szenvedő francia király (megjegyzem büszkén hirdette címe: „Legkatolikusabb király”) a szultántól, Nagy Szulejmántól kért segítséget, kinek európai hódító terveibe jól beleillett a legnagyobb – ráadásul Közép-Európa egy jelentős részét birtokló – dinasztia, a Habsburgok elleni szövetség. A magyarok elleni támadást egyenesen így indokolta – a francia követ által mondott szavakban: „Dühös ellenségünk győzedelmeskedett rajtunk (utalás az 1525-ös paviai ütközetre, ahol I. Ferenc fogságba is esett – hamarosan szabadult madridi fogságából és újra szövetkezett Milánóval, Velencével, Firenzével és aztán a török szultánnal is)a nyomorult magyarok gonosz királyának segítségével. Ha a világ szultánja jó indulatánál és kegyességénél fogva támogat bennünket azzal, hogy az átkozott segítőt visszatartja és elvonja tőlünk, akkor képesek leszünk megbirkózni ellenségünkkel.”

A mohácsi csata - korabeli török miniatúrán.

vö. Fodor Pál: Szultán és az aranyalma. Bp. 2001. 178. 394-395.
A kutatások rámutattak arra a problémára, hogy a török szultáni hadak gyülekezésüktől a felvonulásukig Bécs irányába az „akciórádiusz” végletes megfeszítésével járt együtt. vö. Perjés Géza: Az oszmán birodalom európai háborúinak katonai kérdése (1356-1699). In: Hadtörténeti Közlemények. 1966. 862-872.
lásd. Fodor Pál: Magyarország és a török hódítás. Bp. 1991

 lásd. Kemálpasazáde: Mohács-náme. In: Török hadak Magyarországon. 1526-1566 Kortárs török történetírók naplórészletei. ford. Thury József. vál. és jegyz. Kis Gábor. Bp. 1985. 13-15., 17-19.