1526 - Szapolyai János király útja a "törököségig"

„misera natio Hungarica” – szerencsétlen magyar nemzet

„üllő és verő közé szorult ország”

Szapolyai János király útja a „törökösség”-ig…

1526. december 14-én Jozefics Ferenc zenggi püspök – mint Szapolyai János király megbízott követe – a velencei Signoria urai előtt kijelentette, hogy a magyar király, Szapolyai János, a nagy elődöt, Hunyadi Mátyást tekinti példaképének (ebben nem is kételkedhetünk) és nem keresi a török szövetségét…

A mohácsi csatavesztés (1526.VIII.29.) után alapvető fordulat állt be a magyar nemzet történelmében; az addigi nagyhatalomból, a Magyar Királyságból két nagy birodalom, a Habsburg és az Oszmán-török Birodalom közé ékelődött ütköző állam lett. A „kihívás és megfelelés” dilemmájában a magyar politikai nemzet – natio Hungarica – útkeresése nyomban megkezdődött, noha az új történelmi helyzet felkészületlenül érte őket. Szapolyai János a magyar nemesség tömegei által támogatott új magyar király is válasz út elé érkezett, s bár a közvéleményben meggyökerezett az a gondolat, hogy Szapolyai a török szövetségét kereste (s mi több az „árulás” vádja is jelen van, ti. mint erdélyi vajda „szándékosan késett volt el a mohácsi csatából” etc.), a valóságos történések tükrében azonban mindez másként áll. Szapolyai János miként jutott el a „törökösség” névvel illetett politikájáig?

A nevezett diplomáciai küldetésben a zenggi püspök az itáliai nagyhatalom képviselői előtt azt adta elő, amit Szapolyai János király is kifejtett – nem sokkal később – Esztergomban (1526. december. 23.) telelve, hogy semmi sem köti őt a törökhöz (már ekkor ezzel vádolták ellenfelei), és a német birodalmi fejedelmeket arra kéri, hogy tartsák vissza az ellene készülő Habsburg Ferdinándot. Hiszen ha vele kényszerül harcolni, úgy nem tud ellenállni az elkövetkező – és várható – török támadásnak.

Summa: a Habsburgok ne támadják hátba a „kereszténység védőbástyáját”. Sőt! Szapolyai János a lengyel királyhoz küldött követe útján azt fejtegette, ő azt kívánná: „hogy Ferdinánd cseh király a közös ellenség ellen forduljon és ővele jó barátságban legyen.” Ugyanilyen értelemben írt Rómába a pápához is. Mindennek külföldön is megvolt a pozitív visszhangja, hiszen pl. a morva rendek éppen a kereszténység megvédelmezése ürügyén próbálták lebeszélni Habsburg Ferdinándot arról, hogy magyar királlyá koronáztassa magát – megosztva ezzel nem csak Magyarországot, de az egész keresztény világot. A krakkói udvarban is azt hangoztatták, hogy szükséges Ferdinánd és Szapolyai János között a béke, a „kereszténység egységének nyugalma érdekében.”

Nem kételkedhetünk Szapolyai János 1526 végén hangoztatott törökellenességének kérdésében; első kibocsátott oklevelei között szerepel az egyik rác vitézének, bizonyos Radics Bosicsnak kiállított diploma (1526. november26.), mely az adomány indoklásában az áll, hogy érdemeiért kapja a király kegyét, mivel a mohácsi csatában igen vitézül küzdött.

Azt is megfigyelhetjük, hogy míg Szapolyai külföldön – a diplomáciában – hagyományosan az ún. „kereszténység védőbástyája” (propugnaculum, antemurale etc.) ideológiájára hivatkozott, addig a magyar rendek előtt a hagyományos német-ellenességre helyezte a hangsúlyt. Amint ezekben a napokban többször is hangoztatta: „a német uralkodók gyakran megkísérelték, hogy ezt a földet elfoglalják és hogy a magyar nemzetséget kiirtsák.”

Szapolyai János király 1526 végén és tovább, az 1527. évben folyamatosan emellett érvelt. Bethlen Elek erdélyi vice-vajdának írt levelében (1527. szeptember 2.) egyenesen arról szól, hogy Habsburg Ferdinánd „magyar nemzetünket és nyelvünket karddal és fegyverrel akarja maga alá gyűrni, és jó barátság leple alatt megsemmisíteni (…). Úgy hisszük, a legszörnyűbb dolog, ha a magyar nemzeten természetes ellensége, a német nemzet uralkodna.” 

Szapolyai 1527-ben végig ezt a politikai retorikát folytatta Habsburg ellenfelével szemben, és a magyar nemesség „németellenességére” helyezte a hangsúlyt. 1527. október 4-án (Nagy)Váradról ezt a kiáltványt intézte a magyarokhoz, akik Ferdinánd hívására Budán gyűltek össze: 

„…E királyságot, mindeddig soha senki, hogy magát saját akaratából királlyá tenné, fegyverrel le nem gyűrte, mégis azt halljuk, hogy Ferdinánd sűrűn mondogatja: még a magyarok akarata ellenére is a magyarok királya lesz. Pedig megesküdtetek, mint atyáitok is, hogy soha külföldit vagy idegen királyt nem tesztek; jól tudjátok, idegenek miatt jutott ilyen szükségbe ez az ország…”

Szapolyai János később azzal is érvelt, hogy Habsburg Ferdinándot bizony semmit sem rémiszti a török pusztítás, nem is bánja azt: ha a törökök elhajtják rabnak egész Magyarországot, nem féli, mert akkor a magyarok helyére mindjárt németeket telepít. 

Szapolyai egészen 1528-ig nem kereste a török szövetségét, sőt az európai királyságokban próbált magának szövetségest szerezni – igaz, nem a szultán, de elsősorban az ellenkirály, Habsburg Ferdinánd ellen. Követei a skandináv királyságoktól, Franciaországig mindenütt megfordultak – ez utóbbi udvarban sikerrel.

1527 végén és 1528 elején Szapolyai János király pártja vereséget szenvedett ellenfelétől, s maga Szapolyai – szűk kíséretével együtt menekülni kényszerült, Lengyelországban húzta meg magát. Ferdinánd azonban nem aknázta ki a győzelmét és Szapolyai János nem sokára visszatérhetett és a Maros mentén Lippán rendezte be udvarát. Ekkor azonban már döntő fordulat következett be politikájában. Egyik híve, egy lengyel főnemes, Hieronym Łaski (Łaski Jeromos) a szultán udvarában, Nagy Szulejmán és János király között… Łaski a politikai célokat tekintve nem kertelt: „ha nem kapunk segítséget koronás királytól, szerzünk olyantól, aki lenvásznat visel a fején.”

Eközben a Ferdinánd pártján álló, boszniai területeken fekvő – a déli védelem egyik fontos és utolsó bástyájának számító – Jajca a török kezébe került. Szapolyai János pedig a magyar híveinek ezzel érvelt a törökkel megkötött szövetsége mellett: a „szerencsétlen magyar nemzet – misera natio Hungarica” másfél száz éven át hősiesen küzdött a török ellen, de a mohácsi vereség után Magyarországot onnan támadták hátba, ahonnét a segítséget remélte. A déli végek is ím, mind elvesztek, azokat már mind az oszmánok bírják, s noha Ferdinánd nyugatról úgy kapott erősítést, hogy azt a török szultán ellen fordítja, ezzel az erejével mégis a magyar koronára tört. A Habsburgok, V. Károly és Ferdinánd törekvései veszélybe sodorják az egész keresztény világot – nincs más mód a menekülésre, mint a törökkel jó békét kötni („bonis et christianis condicionibus”); ez a béke mentheti meg nem csupán Magyarországot, de a Cseh és a Lengyel Királyságot is – érvelt Szapolyai. 

A korabeli magyar politikai nemzet kettős ideológiával bírt: a „kereszténység védőbástyája” gondolat mellett jelen volt a keleties „szittya-hun” öntudat, amely a hagyományos németellenességet hangsúlyozta – és valójában semmi köze sem volt az ugyancsak keleti eredetű oszmán-törökökhöz. Amíg a „németellenesség” termékeny talajra hullott, addig a törökkel kötött szövetsége, a „törökösség” nem váltott ki lelkesedést. Sőt! Mikor Szapolyai János 1529-ben személyesen találkozott Nagy Szulejmánnal, a király magyar hívei közül sokan „tüntetőleg” el sem mentek a találkozóra, nem kísérték el uralkodójukat. A király kancellárja, Brodarics István püspök később azt hangoztatta, hogy Szapolyai János a kisebb rosszat választotta (ti. a németekkel szemben a törököt). 

Amikor 1532-ben elérkezett az újabb török háború, s I. Szulejmán szultán seregei élén újólag – immár negyedszer – Magyarország ellen fordult, Frangepán Ferenc kalocsai érsek ezeket írta levelében (1532. augusztus 17.): „mi a királlyal együtt úgy döntöttünk, hogy a keresztény közösségért és hazánkért (akinek Isten után a legelsőként tartozunk) vállalunk minden megaláztatást, hogy megakadályozzuk hazánk pusztulását, vagy azzal együtt bukunk el."

Szapolyai János politikáját vizsgálva Barta Gábor véleményét így összegzi:

„A magyar nemesi nemzettudat egyik kristályosodási pontja a közösségi tudatok ismert modelljének megfelelően az ’ős-ellenség’ megnevezése. A mi esetünkben ez logikusan a nemzeti tudat kialakulásának századai folytán leghatalmasabbnak bizonyuló szomszédság: a németség lett. A később színre lépő és valóban sokkal veszélyesebb töröknek aztán persze ki kellett volna szorítania őket e ’rangból’ – de ezt a váltást egyszerre több tényező is gátolta. Egyrészt a gondolkodásra jellemző konzervativizmus. Másrészt a német-magyar ellentét pontosan a török veszély 1526 utáni kiéleződésekor újabb nyílt háborúba torkollott. Harmadrészt a török-magyar ellentét eleve vallási ellentét is volt. Negyedrészt külpolitikailag is sokkal előnyösebb volt egyetemesen keresztény feladatként megjelölni a törökellenes harcot, mint nemzeti (tehát kizárólag minket illető) tennivalóként.”

A „törökösség” ideológiájához nem volt meg semmiféle előfeltétel – s a korabeli politikai nemzet, a magyar urak egy hazában – két országban a politikai kényszerek szorításában lavíroztak a nagyhatalmak között. 

A kutató ezzel zárja gondolatait: e torz-állapotból „egyenes út vezetett Fráter Györgynek változatlanul ’kisebb rosszra’ építő, ingatag török barátságához, a Bocskai által elutasított török koronához, a ’két pogány közt egy hazáért’ gondolkodás módhoz. Még messzebbre tekintve: talán Thököly Imre tragikus vétségét is leírhatjuk úgy, hogy (ráadásul politikailag rossz időpontban) megtette azt a lépést, amit soha nem lett volna szabad megtenni: közvetlenül összekapcsolta a nemzeti eszmét a török barátsággal.”