1543 - Esztergom eleste

„…elsütötték az ágyúkat s a felszálló füsttel együtt előtörtek a lesben álló gázik és több helyen úgy rohantak a vár felé, mint a kegyes emberek imádsága szokott felszállni az égbe…”

A törökök elfoglalják Esztergomot…

Esztergom vesztéről mind a magyar, mind a török források részletesen szólnak – sőt számos szemtanú és túlélő vallomását is ismerjük (hiszen a vár eleste után a királyi kormányzat vizsgálatot rendelt el). Tudjuk, hogy a védők nagy készletekkel bírtak és az ostrom kezdetén még meglehetősen nagy ellenállást fejtettek ki, de éppen Istvánffy Miklósnál olvashatjuk, hogy az ostromlók heves és elszánt rohamainak visszaverésében vitézkedve, nem csak fizikai erejük, de lelki elszántságuk is megfogyatkozott.

Dzselálzáde Musztafa török historikus így írt a döntő fordulatnak tartott roham megindulásáról:

„Az említett nap reggelén az összes igazhívő müszülmánok földre borulva alázatosan imádkoztak és könyörögtek istenhez a győzelemért. …elsütötték az ágyúkat s a felszálló füsttel együtt előtörtek a lesben álló gázik és több helyen úgy rohantak a vár felé, mint a kegyes emberek imádsága szokott felszállni az égbe…”

Lássuk Istvánffy Miklós hogy írja le ezeket az eseményeket:

„A crotoni olasz tanácsát a törökök elfogadták. Uleman éjszaka csónakokkal kikötött a szigeten, átszállíttatta oda az ágyúkat, s miután gyorsan ott sáncokat emeltek, s azok őrizetére janicsárokat állítottak, a víztornyot oly hevesen és sűrűn kezdte lövetni golyókkal, hogy fala leomlott, s a mieink a félelem miatt nem mertek a tornyon megállni. Az ázsiaiak azonban a janicsárokkal együtt nem haboztak a falat megközelíteni és megmászni. A törökök nem késlekedtek, hogy a nagy táborból a vár nagy erődítményét is lerombolják, meg aknát s a föld alatt nagy üregeket és barlangokat is ássanak. Ehhez a barbárok, akik a háború minden fáradalmát ernyedetlenül viselték el, oly nagy szívóssággal fogtak hozzá, hogy éjjel-nappal ott dolgoztak, s ott is ettek és aludtak.

Rövid csövű, de nagyon nagy öblő ágyúkat hoztak, melyeket a hasonlóságról mozsaraknak neveznek. Ezekkel hatalmas kőgolyókat lőttek ki a magasba, melyek amidőn a tetőre estek, benn a házban nagy pusztítással mindent összezúztak és összetörtek… Ezeknek a mozsaraknak sűrű lövéseitől a nagytemplom magas keleti bolthajtása, amelynek belső boltozata vörös márványlapokkal volt burkolva, megingatva egyszerre összeomlott – romjai néhány katonát maguk alá temettek –, s a vár belső udvarát oly nyílttá tette, hogy a Szent Tamás-hegyről a barbárok a mieinket, amint ott futkároztak, könnyen láthatták… Miután ezzel nagy rémületet támasztottak, s a mieink nem mertek a falon megállni, a törökök elhatározták, hogy a megnyílt fal romjain át felmásznak. Nagy ordítozás és kiabálás közben – Uleman és Ibrahim buzdította őket – fel is jutottak. De a mieink nagy tömegben szurkot és más gyúlékony anyagot készítettek elő, úgyhogy amikor azokat vakmerően és sűrűn dobálták a felnyomulókra, mivel a törökök közül csak kevesen védték fejüket és testüket páncéllal, nagy pusztítást vittek végbe köztük. Amint ruhájukba belekapott a láng, égni kezdett, s amikor ezt eloltani akarták, a mozgástól a tűz, mint valami ragály, csak növekedett.

Ezalatt a spanyolok bajtársaikkal együtt igen jól kezelték a puskákat, s sokat leterítettek az ellenség közül. Ez a harc körülbelül nyolc óra hosszat tartott, s mialatt a mieink, bár számra jóval kevesebben voltak, s rendezetlen tömegben nyomuló barbárokat, akik gyakran fáradt, még gyakrabban friss csapatokkal megerősödve, a támadást vagy hétszer megismételték, nagy veszteséget okozva nekik, bátran visszaverték. Ebben a küzdelemben az asszonyok meg a gyermekek is a falak felső párkányáról hatalmas sziklákat görgettek a lejtős helyen felnyomuló törökökre, s letaszítani iparkodtak őket, miáltal nagy pusztítást vittek végbe közöttük.

Az ellenség visszaverése után a mieink felbátorodva a víztorony vezetékénél kitörtek, s a barbárok egy részét, ahonnan jöttek, vissza a hajókra űzték, másokat meg a falak tövében mészároltak le, s hirtelen támadást intézve a hajók ellen, melyek az ágyúkat és a janicsárokat a szigetre szállították, közülük tizenkettőt elmerítettek, miközben hajóskatonák közül, akik a torony ostromlására jöttek, több mint ötszázat leöltek, úgyhogy hihető, hogy mind az ostromban, mind az ellenség hanyatt-homlok futása közben mintegy háromezer barbár elpusztult, nem tekintve a sebesültek hatalmas számát, s még többen is elpusztultak volna, ha a mieink, tekintettel kis számukra, az üldözésnek véget nem vetettek volna.

A mieink közül részint a csatában, részint a véletlenül keletkezett tűzben, mely a csata közben ütött ki, kétszázan vesztek el. A küzdelem hevében ugyanis az egyik délre néző torony – nem tudni, az ellenség cseléből-e vagy véletlen tűztől-e – leégett, melyben nagy mennyíségű lőpor és fegyver volt elraktározva.

Bár a mieink a győzelmet kivíva, szerfelett örvendeztek, mégis, mivel sok bajtársukat elveszítették, s sokkal többen a sebek következtében harcképtelenekké váltak, kimerültek és elgyengültek, s számuk oly kicsire olvadt le, hogy közülük csak egyharmad rész maradt életben, pedig, hogy segítséget kapjanak, egyáltalán semmi reményük sem mutatkozott, ami növelte kétségbeesésüket, s mivel nem volt semmi göröngy vagy gyep azon a sziklás talajon, amiből erődítményeket emelhettek volna, aggodalmukban megtörtek, sokat veszítettek régi bátorságukból, életük felől nyugtalankodtak, s a sikertelen végről egymás közt félénken beszélgettek, s latolgatták az eshetőségeket.”

Amikor elérkezett az a pillanat, hogy az esztergomiak tárgyaljanak a megadás feltételeiről, a szultáni vezérkarból a harcias Rusztem pasa az esztergomi parancsnok, Lascano szemébe vágta: Rusztem pasa a tárgyaláson ezt mondta az esztergomi parancsnoknak: „Hej átkozott! Mi ezt a várat hét nap óta lövetjük s minden felől a földdel egyenlővé tettük; remélem, hogy egy nap alatt el bírjuk foglalni!…”

A magukat megadó védők sorsa a megvetés volt:

„szánalmas gúny tárgyának kitéve, csaknem egész nap éhségtől és szomjúságtól és a nap hevétől gyötrődtek… (…) …ott a várban arra kényszerítik őket, hogy elesett bajtársaiknak is, meg a levágott törököknek is gennytől csepegő és rettenetes bűzt árasztó holttestét eltemessék, az árkokat nagy fáradtsággal kitakarítsák, s ágyúkat helyükre vontassák. Végül a halandóknak e legnyomorultabbjait, akik már a lábukon is alig álltak, miután fegyvereiktől, ruháiktól és pénzüktől megfosztották őket, félholtan, meztelenül hajókra rakták s átszállították a túlsó partra. Lassú menetben a Zsitva felé vonultak, innen pedig szekéren Pozsonyba érkeztek. Ott Liscant (vagyis Lascanot) és Salamancát, velük együtt Nardo Eleket, Matricát és más parancsnokokat, árulással vádolták, s Ferdinánd parancsára gróf Salm Miklós börtönbe vetette őket, hogy a hadbíróság vizsgálatot tartva, tudta meg, hogyan kezdődött és mint ment végbe a vár feladása.”

Lufti pasa röviden és tömören írta le a történteket:

„A hadsereg oda érkezvén körülfogta Uszturgunt. Meteriszeket csináltak, az ágyúkat fölállították s néhány napig lőtték, egyszer-kétszer rohamot intéztek, de nem bírták elfoglalni. Végre elfoglalták víztornyot, s mivel így a gyaurok nem kaphattak vizet, tehetetlenekké váltak és kényszerűségből kegyelmet kértek az iszlám padisahjától. Miután személyüknek kegyelmet adott, átadták a várat. Azután az iszlám padisahjának zászlóját feltűzték a vár falára; majd kijavították a lerombolt helyeket, a várba őrséget rendeltek, ellátván fegyverzettel és élelmiszerrel. Az anatóliai beglerbég parancsot kapott, hogy az ágyúkat hajókon Budim felé szállítsa Usztuni Belgirádhoz.”