1550 - Komáromi regulák

„a várban fölötte sok a ringyó… a fölöslegeseket el kell távolítani.”

Komárom megerősítése és regulája...

1551. május 30-án Tarnóczy András a komáromi naszádosok főparancsnokának kérésére a király még 100 huszárral gyarapította Komárom várának hadi népét...

Komárom a magyar végvári védelem egyik sarokpontja, úgymond szegletköve volt. Elsősorban a Duna vízi útvonalának ellenőrzésében volt stratégiai jelentősége – s szerepét felértékelte, hogy 1543-ban Esztergom török kézbe kerülése után az ellenséges portyák intenzitása nem csupán a szárazföldön volt veszedelmes, de vízi utakon is. Egyfelől az ellenséges esztergomi török (természetesen a budai török flottillával karöltve), másfelől a hátrébb fekvő Győr (szintén nagyon fontos erőd Bécs előterének védelmében), és – Buda eleste után – a magyar fővárossá előlépett Pozsony, s a nem is oly távoli „császárváros” Bécs védelme emelte Komáromot oly fontos stratégiai hellyé.

1550-ben az király elrendelte Komárom korszerű megerősítését, s a korszak legkiválóbb vár- és erődépítészét az olasz Pietro Ferabosscot küldte Magyarországra és bízta meg – többek közt – a komáromi védművek – a kor tűzfegyvereinek hatásfokát követő – korszerű és modern átépítésével. A munkálatokat el is végezték. A védelem ereje azonban nem a falakban van – mint emlékszünk a szállóigévé lett mondásra. Így nem véletlen, hogy Tarnóczy András sürgette nem csupán a naszádosok megerősítését (akik egyébiránt, mint gyalogság is szolgáltak), hanem a gyorsan cirkáló lovasság kiállítását is; amint az Udvar a száz huszárnyi erősítést meg is küldte volt.

1551-ben már puskaporőrlő és készítő műhelyekből kettő is volt a várban, hogy elegendő muníciót adjon, másrészt az ágyúkhoz értő „tűzmesterek”-ből is vagy tíz szolgált a várban. A kiadott rendtartások tükrében azonban valami zavar is lehetett, mert külön hangsúlyozták, hogy „a várban fölötte sok a ringyó… a fölöslegeseket el kell távolítani.” Ez a kitétel elgondolkodtató... Tudjuk – a későbbi magyar katonai rendtartásokból (s erre hangsúlyosan számos alkalommal kitértünk), hogy a korabeli magyar katonai táborokból – a nyugatiakkal ellentétben – a nőket kitiltották. Itt azonban másról van szó. Egy erődítményben, vagy várban számos nő is élt – részben a helyi lakosság köréből, részben a helyben szolgáló katonák házastársai és családtagjaik. A „ringyó” kitétel, azonban elég világosan utal rá, hogy itt nem róluk van szó. Vélem – hangsúlyosan saját véleményem – hogy itt annak a szokásnak a meghonosodása ellen kardoskodott a várparancsnokság, melyet a Komáromba szolgáló idegen – elsősorban nyugati katonákkal, zsoldosokkal érkezett (emlékezzünk Tata kapcsán is meglehetős nagy számú olasz legénységet találtunk egy 1555 körüli kimutatásban, s nem önálló alakulatba szervezve, mint az általános volt, hanem a magyar gyalogság soraiba elhelyezve). A csapatokat kísérő prostituáltak kitiltását tehát emígy értelmezhetjük... Bár azzal is el kell számolnunk, hogy mit értenek ezen: „fölöslegeseket kell eltávolítani”. (?) Ezt a kérdést azonban itt most már ne ragozzuk tovább...

Nézzük inkább azt, hogy miféle rendtartást szabott ki a felsőbb parancsnokság az emígyen megerősített Komárom várának és vitézeinek. A parancsot gróf Nicolaus Salm tábornok adta ki 1550-ben. Itt már megfeleléseket is kapunk néhány kérdésre:

„A naszádos kapitány vagy a hadnagya az őrséget napjában kétszer-háromszor megvizsgálja. A Dunán és a Vágon egy-egy naszád őrködik. A vásár a városnak új kapuja és a belső kapuja közt levő utcában legyen Pozsgay Zsigmond naszádos hadnagy háza előtt. A városnak két bírója van, egyik a komáromiaké, a másik az esztergomiaké (itt azokról a vitézekről van szó, akik Esztergom eleste után Komáromba menekültek – s a korabeli szokásnak megfelelően továbbra is saját tisztjeik alatt szolgáltak, vagy ha nem voltak ilyenek, akkor maguk soraiból emeltek maguk fölé parancsolókat).
Minden tizenkét háztulajdonos együtt egy nagy csáklyát és három létrát tartozik a bíró keze alá adni, hogy tűz esetén legyen mit kézhez adniok. A naszádos kapitány és a két városi bíró minden tizenegyedik napon megvizsgálja a tűzoltásra szánt eszközöket. A hódoltságiak közül senkinek sem szabad a városba jönnie. A Vág partján kell nekik helyet kijelölni, s ott árulhatják a jószágaikat.

A törökök ellen portyázni és csatázni tilos. Aki mégis a török ellen indul, annak fejét veszik. (Ne feledjük – ezzel sokszor találkoztunk mindkét oldalon – az a felemás helyzet, hogy noha a felsőbb parancsnokság a politikai szempontok figyelembe vételével rendelkezett, ezeket a helyi várkapitányok, csapattisztek gyakran áthágták – hiszen a végvári küzdelmek akció-reakció-elve, a mindennapi küzdelem meghatározó volt, s legkevésbé sem idomult sem Bécs, sem Sztambul parancsaihoz; egy mondattal: aliter theoria, aliter praxi - más az elmélet, s más a gyakorlat.)
Aki keresztyén embert kifoszt, akasztófa a jutalma. Aki embert öl, azt kerékbe törik.”

Drákói szigor ellenére pontosan tudjuk, hogy a végeken mindennaposak voltak azok a dolgok, melyeket tiltottak. Kétféle magyarázattal bírhatunk: egyrészt a várkapukon belül lépett érvényben a szigor, másfelől gyakran a felettes főtiszt, a várkapitány személyes döntése és belátása volt az, hogy miként is alkalmazza azokat a renitensekkel szemben.

Utolsóként térjünk vissza a bevezetőben feltett kérdésre... a „ringyók” ügyére. A későbbi rendtartásokból kitetszik a biztos válasz. A helyi katonaság – javarészt mind magyarok – a városban általában saját házaikban laktak volt, a családosak mindenképpen; míg a szigorúan katonai területnek számító várban csak a német zsoldosok éltek – itt Komáromban ez a XVI. század közepén így volt, s a magyar katonaság nem is mehetett-jöhetett kénye-kedve szerint a várba, csakis engedéllyel. Ugyanakkor éppen a németek zsoldosok ügye válaszolja meg a kérdésünket:

„Mivel a német katonák között igen sok tisztességtelen asszony van, ezeknek a számát lehetőleg apasztani kell, s a fölösleget el kell távolítani.”