1566 - 15a - A Szultán szerencse napja

Keresztelő Szent János fejvételének napja...

„Ilyen élet nekem nem kell! Amíg élek, a pasa a várat nem kaphatja meg tőlem!'”

A Nagy Szulejmán szerencsesorozata megtört Sziget falain: a szultáni sereg „fekete napja.”

1566. augusztus 29-én általános támadást indít a Szigetvárt ostromló török hadsereg a vár ellen. Az óriási erővel indított rohamot mindenütt visszaveri a védelem; a törökök óriási veszteséget szenvednek…

Augusztus 29-én újabb nagy általános támadás indult, hiszen Szulejmán szultán babonásan tisztelte e napot, amolyan szerencse napjának tekintette. S nem is véletlenül, hiszen uralkodása kezdetén 1521-ben e napon foglalta el az ország déli kapuját, a legendás Nándorfehérvárt, majd egy esztendővel később e napon verte ki a johannita lovagokat Rhodosz szigetéről, 1526-ban seregei augusztus 29-én verték szét II. Lajos király seregét a mohácsi mezőn, s 1529-ben, majd 1541-ben e napon vonultak be katonái Buda városába. 1566. augusztus 29-én, Szigetvár alatt azonban megtört a sikersorozat: a szigeti védők a három irányból támadó janicsárok, szpáhik és önkéntesek tízezreit véres fejjel verik vissza a falakról, a törökök vesztesége csak ezen a napon 4000 halott volt.

Feljegyezték azt is, hogy vitézül verekedett a védelemben maga Zrínyi is, s nem egy törököt ki elsőként hágott fel a falakra, saját kezűleg vágott le. Persze a főkapitány körül a legvitézebb harcosok forgódtak, köztük Novakovics János elesett. S vele még mások. Egyre fogyatkozott a védők ereje. Az augusztusi forróságban a temetetlen halottak tömege hamarosan bomlásnak indult és elviselhetetlen bűzt árasztott. A török hadvezetés a sikertelenséget és hatalmas vérveszteségeit látva tanácstalan volt: egyesek arról szóltak, hogy a tél beállta előtt Szigetvárt nem tudják elfoglalni, mások szerint az időközben Gyula várát vívó Pertev pasának kell parancsot küldeni, hogy hagyjon fel az ostrommal, és egész hadával vonuljon a szultán táborához, hogy Szigetvárt egyesült erővel elfoglalhassák.

Ugyanakkor a nagy hadsereg megfelelő ellátása is gondot okozott, mert az ostromlott erődítmény körüli falvakat és vidéket a törökök teljesen elpusztították és feldúlták, így a mindennapi élelmezés igen szegényes volt, azt kiegészíteni pedig nem igen tudták. Így elmondható, hogy nem csupán a védők, de az ostromlók is igen szorult helyzetbe kerültek.

Az idő sürgette tehát a törököket, hogy a várat mielőbb elfoglalják, mert ha nem is érkezik meg a királyi felmentő had (amiként nem is mozdult el a gyülekezőhelyéről), akkor hamarosan éhínség és járvány fog kitörni az ostromlók táborában (amint a vérhas már fel is ütötte a fejét), mely gyakran még nagyobb pusztítást okozhat, mint az ellenség fegyvere.

A nagy veszteséget hozó rohamok után a török nagyvezér, a ravasz Szokollu Mohamed pasa csellel akarja Zrínyit rávenni a vár feladására: megszerezvén fiának, Zrínyi Györgynek egy zászlaját és fogságba hurcolván egyik trombitását, belövetett egy levelet, melyben azt kívánta elhitetni Zrínyivel, hogy azt elfogott fia írta, melyben őt a vár feladására kérte, s ígérte a pasa közbenjár a szultánnál, hogy a bán magyar király lehessen. Úgy tűnik Zrínyi Miklós elhitte, hogy fia a törökök fogságába került:

"…látván a családi zászlót hitelt adott a levélnek s nyomban válaszolt is fiának egy hasonló nyílvesszővel kilőtt levélben: 'Szemem fénye, szívem vére, kedves fiam! Amit írtál tudomásul vettem és mindent megértettem. Te tudod azonban, hogy a mi családunk a bátorság szilárd talaján áll, s nekünk nem illik beszélni senkinek sem gyengeségről és tehetetlenségről, mert az gyávaság lenne tőlünk. Ilyen élet nekem nem kell! Amíg élek, a pasa a várat nem kaphatja meg tőlem!''

Erről az epizódról nem minden forrás emlékezik meg, de fennmaradt mind Forgách Ferenc latin nyelvű krónikájában, mind a török forrásokban is, miként ez utóbbiak őszintén számolnak be arról, hogy a szultán nagyon beteg volt és igen türelmetlen, hogy a várost elfoglalni nem sikerült.

Mármost felvetődik a kérdés, hogy miért vállalták ezt az önfeláldozó küzdelmet? És itt nem csupán Zrínyi példájáról beszélhetünk, hiszen láthattuk mindezt, Jurisics Miklós, Szondi György, Losonczy István, vagy Dobó István példáján is…

Bizton állíthatjuk, hogy a korban e hősies magatartásforma, avagy "emberül" viselkedni a harcmezőn, a kor követendő magatartás mintája volt. A vitézi életre való felkészítés, már kicsiny gyermekkortól fogva elkezdődött, s mind a környezet, mind az ideológiai háttér, a vallásos neveltetés – történjék az akár katolikus, akár protestáns légkörben –, arra tanította őket, hogy a "hitért és a hazáért" harcolni, s akár az életet áldozni a legnagyobb érdem.

Ezt mindaz a történeti helyzet felerősítette, amelynek a XVI-XVII. századi Magyarország foglya volt. Különösen hangsúlyos, hogy ez a magatartás minta, nem csupán valami lovagi korból áthagyományozódott, Don Quijote-i ábránd volt, hanem nagyon is élő valóság. Mindezt még az is felerősítette, hogy legtöbb esetben – de nem feltétlenül – mindazok, akik ily példát adtak, s tanúságot mutattak, azok gyakran saját birtokuk védelmében nem egyszer kénytelenek is voltak küzdeni, másrészt azonban az is elfogadott nézet volt, hogy az uralkodó szolgálata, a "haza védelme" hasznos és elengedhetetlen kötelesség.

Ugyanakkor az sem elhanyagolható és meggondolandó szempont – amelyet a mai korszak embere csak nehezen érthet meg –, hogy a XVI-XVII. század magyarországi világa, a "török világ", veszélyes korszak volt, melyben az állandósult harc nem rejtette el a halál arcát, mondhatni, annak élménye mindennapos volt: a harcban forgódók – s gyakran a "békés" lakosság – élete is állandó veszélyben forgott. A helytállást a bátorság és a rendíthetetlenség példázta. Egyértelműen állíthatjuk, hogy a szigetvári védő, Zrínyi Miklós főkapitány és horvát bán cselekedeteit – egyéniségének minden ellentmondásos volta ellenére (vagy éppen ezzel együtt) – ez a korabeli vitézi attitűd határozta meg.

Szerecz Miklós: Vitézség tükrei. Zrínyitől Rákócziig. – kézirat

Sugár István: Szigetvár és viadala. Bp. 1976. 172-173., 181.
lásd: Török hadak Magyarországon 1526-1566. Kortárs török történetírók naplórészletei. Ford: Thury József. Szerk.: Kiss Gábor. Bp. 1985. 189.

Obsidio Szigetiana." – Szigetvár végvári történeti múltjáról és a Zrínyiek „örökségéről.”
Történelmi és kulturális oldal.