1566 - Magyarok Főnixe

„A te katonád voltam, Uram!”

Magyarok Főnixe – a XVI. századi heroizmus ideológiájához...

Magyarok Főnixe – így nevezik Zrínyit a korabeli propagandaanyagok. Hírneve hamarosan Európa-szerte ismert, hiszen számos külföldi egyetemen – Bécsben, Prágában, Krakkóban, de főként Heidelbergben és Wittenbergben – tanuló magyarországi diák munkájaként szerkesztették és adták ki azt a De Sigetho Hungariae propugnaculo című latin nyelvű munkát, mely a szigeti hőst magasztalja. Előszavában hősiességét többek közt az ókori görögök nagyszerűségéhez hasonlítja, és Zrínyit az "Isten által felmagasztalt hős"-nek, "Magyarország főnix"-ének nevezik. S valóban az önmagát feláldozó hős példája élő és serkentő erőt képvisel.

Az önfeláldozó küzdelem sohasem hiábavaló, miként példát jelentett Szondi György és Losonczy István hősiessége 1552-ben, úgy példa volt Zrínyi 1566-ban. Bennük fel sem merült a kérdés, hogy ne áldoznák életüket a hazáért és a hitért. Jóval később, a szigeti viadal után jó másfél száz évvel, az erdélyi Cserei Mihály krónikás – még számos alkalommal találkozunk vele –, azt írta történetbölcseleti művében, hogy Zrínyi Miklós önfeláldozása és hősiessége – mellette felemlítve "Zondi György"-öt is –, "ama nagy Hektór"-hoz hasonlatos, avagy hasonlítja őt, a fellázadt zsidók hősiességéhez, Massada erődjének védelméhez:

"Zrínyi rajta megyen a törökön, mint erős oroszlány úgy forgódik, ugyan omlik a pogány előtte, végre egyik lábát, aztán homlokát meglövén, dicséretessen, dicsőséggel elesik a mellette álló vitézekkel együtt s az egész pogány s keresztény világon örök emlékezettel magasztaltatik."

Szigetvár ugyan elesett, de Nyugat-Magyarország megmenekült. A szultán halála, és az, hogy őt már nem követte hasonló kvalitású uralkodó az Oszmán Birodalom élén, valószínűleg szintén hozzájárult ahhoz, hogy a későbbiekben a szigetvári küzdelem szimbolikus értéket nyerjen, s mintegy győzedelmes harcként jelenjen meg.

Nagyon fontosnak vélem megemlíteni, hogy mindebben nem mellékes az a tény sem, hogy egy évvel Szigetvár ostroma előtt a szultán nagy tengeri expedíciót küldött Málta szigetének meghódítására, amelynek stratégiai jelentőségét talán nem kell vázolnunk, hiszen ennek ellenőrzése révén karnyújtásnyira vált volna a török számára nem csupán Dél-Itália, de maga Róma, illetve a spanyol partvidék is, egyszóval az egész Mediterráneumot birtokolta volna. A johanniták sikerrel verték vissza a török rohamokat s így a keresztény Nyugat egy rövid időre fellélegezhetett, de egyáltalán nem volt biztos, hogy a viharfelhők örökre eltávoztak és a közvetlen fenyegetés megszűnt volna Itália és Nyugat-Európa számára. Azonban az, hogy ez a hódító szultán egy év múltán a szigeti táborban meghalt valósággal győzelem számba ment a haragjától rettegő kereszténységben. Így a nagy szultán halála, mint egy győzelemmé magasztalta a keresztények vereségét Magyarországon, Szigetvár romos falai között.

Zrínyi Miklós a megdicsőült hős, kinek nevét egész Európában visszhangozzák, a keresztény hit védelmezője és bajnoka:

„...fortissimus Heros,
Non tantum patriae defensor
et inclytus armis
Miles, magnanimus tutor,
sed totius orbis
Christiandum...”

A hős önkéntes áldozata, Jézus Krisztus utánzásának példája lett (imitatio Christi). Az Istenért, a hitért és a nemzetért vállalt halál nem elbukás, sőt megdicsőülés. Valójában ez a felfogás Magyarországon is gyorsan elterjedt volt, mind a protestáns, mind a katolikus közösségekben. A XVI. századi szellemi-vallási mozgalmak, áramlatok nagyon erősen hatottak e szemlélet kialakulására. A világ a Jó és a Gonosz erői között őrlődik. A csatában felvonulnak a harcos szentek és arkangyalok, hogy a földi hősöket megsegítsék. „A te katonád voltam, Uram!” – mondotta utolsó szavaiként az 1594-ben Esztergom ostrománál halálosan sebesült Balassi Bálint.

Vallásos indíttatás, amely e küzdelmek hátterében húzódott, jól tetten érhető a korabeli forrásokban, ha figyelembe vesszük azt, hogy a török hódítása Magyarországon, az Isten büntetésének fogható fel. Úgy érezték, miként egykor az isteni büntetés a zsidó népet sújtotta, úgy most a magyarokra gerjedt haragra, de egyszersmind ez a "kiválasztottság"-tudatot erősítette fel. Ezt vallották, mind a protestáns, mind a katolikus táborban, hiszen ennek már megvoltak a történelmi előzményei és gyökerei.

Az európai keresztény kultúra férfiúi ideáltípus már hosszú ideje a "harcos hős" és a "szent" volt. Az önfeláldozó, az egyéni érdekeiről a közösség javára (ti. respublica Christiana) lemondó, és ha kell az életét is gondolkodás nélkül feláldozó férfi.

A végbeliek mindig hangoztatták, hogy nem csupán "édes hazájuk" iránti szeretetükben és hűségükben állnak fegyverbe, hanem egyszersmind a keresztény hitet – legyenek akár katolikusok, akár protestánsok – is védik. Nyilvánvaló, hogy "A kereszténység védelmének gondolatát a korszak az előző századokból örökölte, s kialakulásában – természetszerűleg – nagy része volt az egyháznak."

Szerecz Miklós: Vitézség tükrei. Zrínyitől Rákócziig. - kézirat

A szigeti hős, gróf Zrínyi Miklós "megdicsőülése" - egy XVII. századi barokk ábrázolás, a festményt tudomásom szerint Csehországban készült.

Szántó Imre: A végvári rendszer kiépítése és fénykora Magyarországon. 1541-1593. Bp. 1980. 98-99.
Cserei Mihály történetbölcseleti műve. In: Történelmi Tár 1906. 485.

Málta ellen 1565 májusában indult meg a törökök támadása. A szigeten hősiesen védekező johannita lovagokat, a rend nagymestere, Jean de la Valette irányította, akinek mindössze 8 500 fegyverese volt. Különösen a stratégiai Sant 'Elmo erődítményének elfoglalásáért dúlt kegyetlen harc. Az erődöt mindössze 25 lovag és 800 fegyveres védelmezte, s bár egy hónapi ostrom után a törököké lett, számukra ez pyrruszi győzelem volt, több mint 8-ezer katonájuk odaveszett. A segítséggel vonakodó spanyol király, II. Fülöp pedig ekkor megadta az engedélyt Szicílián állomásozó hadiflottájának, hogy Don Garcia de Toledo vezetésével segítséget vigyen a szorongatott szigetre.

Hopp Lajos: Az "antemuarle" és "conformitas" humanista eszméje a magyar-lengyel hagyományban. Bp. 1992 114.
Király Erzsébet: Az európai keresztény hős mítosza és a szigetvári hős. In: Somogy. 1991. 6. 34-35.

„A magyar reformációnak a mártíriumról alkotott felfogását vizsgálva, mindenekelőtt látnunk kell, hogy a Mohács utáni évtizedekben a prédikátoraink a keresztviseléssel, sőt gyakran a tényleges vértanúsággal is fizikai közelségbe kerültek. Ez alakította ki azt a történetteológiai gondolkozást, ami a török kiűzésig alapvetően határozta meg a magyarság önszemléletét, s ami már a mártírium kérdésével is érintkezett. Ez a történelemszemlélet részint középkori hazai előzmények nyomán, részben wittenbergi hatásra erősen az Ószövetségen tájékozódik. Ennek a szemléletnek a zsidó-magyar sorspárhuzam az alapja, mely szerint Isten a bűnei miatt bünteti a magyar népet...”

Győri L. Lajos: Reformáció, mártírológia, exemplum. In: Irodalomtörténet. 2001. 3. 322-324.

Érdemes utalnunk rá, hogy a keresztény hős, férfias ideája mélyen gyökerezik a középkori hagyományokban, mint ennek elemzését jól bemutatja egy olasz freskó kapcsán Anne Dudop elemző és kiválóan illusztrált tanulmánya. Lásd. Anne Dudop: Masculinity, Crusading, and Devotion: Francesco Casali's Fresco in the Tretento Perugian Contado. In: Speculum 76. April 2001. 315-336. Ugyancsak felvethető, hogy e kornak az elevenen élő hagyománya fedezhető fel Loyala Szent Ignác (1491-1556) esetében. A baszk nemesi sarj, Inigo de Loyala ifjúként katonáskodni kezd, 1521-ben Pampelona ostromában súlyos sebet szerez a lábán, ekkor fordul olvasmányai hatására Krisztushoz. Már 31 éves, mikor egyetemre kezd járni, és életét a vallásos élmények hatására Jézus Krisztusnak ajánlja: 1540-ben, Rómában a pápa elismeri az általa alapított szerzetesrendet, a Jézus Társaságot, közismert nevén a jezsuitákat.

Benda Kálmán: A végvári harcok ideológiája. In: Történelmi Szemle. 1963. 16.