1582 - Bolondvári kaland

Bolondvári „bolond” kaland és juhterelés a komáromi révnél…

1582. szeptember 25-én (és azt követő néhány napban) igen felélénkültek a török-magyar végházak „mardosó” harcai. A Balaton déli partján a magyarokat, míg a Duna mentén a budai törököket érte veszteség…

Kara Ali székesfehérvári bég, nevezetes és rettegett török vitéz csapataival egészen a Rábáig portyázott – sikerrel és gazdag zsákmánnyal tért vissza székhelyére. Azzal indokolta hadjáratát, hogy az előzőleg Adony ellen támadt magyar „csatát” kívánta így megtorolni Emlékezzünk a végvári hadakozás alapaxiómájára: „akció-reakció”. Ez természetesen most sem maradt el. A veszprémi, pápai, palotai és tatai magyar végváriak szövetkeztek, hogy megtorolják Kara Ali rablását. A Balaton déli partján fekvő Bolondvár ellen igyekeztek, azonban a török őrségek a déli parton igen éberek voltak és mielőtt a magyarok rámehettek volna Bolondvárra, bolondul egy török lesre futottak rá. A véres harcban a portyázó magyar végváriak nagy veszteségeket szenvedtek – különösen a veszprémiek közül vesztek oda sokan, vagy estek török fogságba. A törökök olyan nagy győzelemnek tartották sikerüket, hogy trófeául – az elfogott főtisztekkel (ezek mindkét oldalon az uralkodó rabjának számítottak – vagy 25 foglyot küldtek alá a Portára. Az isztambuli királyi követ látta felvonulásukat és azt is jelentette, hogy tizenegyen – kik áttértek muszlim hitre – megszabadultak, azonban huszonöten – kik ezt nem vállalták – gályarabbá lettek.

Ugyanekkor történt – szeptember 25-én –, hogy a komáromiak Buda alatt portyáztak és a budai törökök juhnyáját – abból vagy kétezernyi birkát – mint éhes farkas falka elragadták és nagy hirtelenséggel haza felé terelték. A budai török vitézek közül azonban nyomukba száguldottak és a komáromi révhez közel érték be őket, ahol heves összecsapás után visszaszerezték a zsákmányolt juhokat. Azonban a komáromiak – lévén már közel céljukhoz – nem nyugodtak ebbe bele, segítséget kaptak és most ők eredtek a törökök után. Újabb harc kerekedett, amelyben a magyarok végül megszalasztották a budai török csapatott a nyájukat pedig végleg elragadták.

Az ilyen elragadás és rablás szinte mindennapos akció volt a török-magyar végeken. Az azonban már kevésbé, amely – a dátum nem bizonyos, csak annyi, hogy 1582 folyamán – történt, mikor a budai pasa ajándékot küldött fel Bécsbe I. Rudolf királyhoz (német-római császárként II. Rudolf), s egyben panaszát is, mely az „aktuális” magyar „frigyrontást” sorolta. Halil csausz vitte a pasa levelét, egy szép paripát – mint ajándékot. A török követség nyolc kocsiból és 20 török lovasból állott. A tatai kapitány, Cserkó Márton nem nézte a követ mentességét – vagy szemet hunyt vitézei rablása felett – elfogta a Bécsbe igyekvő követet és kíséretét, az ajándéknak szánt gyönyörű lovat is, és más értékeket is, amelyet aztán „elkótyavetyéltek” – értsd itt úgy, hogy a sikeres akció után a zsákmányt szigorú kimért rendben szétosztották maguk között. Az ügy nem kis bonyodalmat okozott – s természetesen királyi intés érkezett a tataiakhoz – a követet is szabadon kellett bocsátani, és az értékeket visszaszolgáltatni. A derék Halil csausz vissza is nyerhette a szabadságát, de hogy az utóbbi követelésnek eleget tettek-e a tatai vitézek, az nem bizonyos…

 vö. Veress D. Csaba: Várak a Bakonyban. Bp. 1983. 124.