1605 - Tokaji ínség

„Ha a fejedelem kegyetlenséget akart volna űzni, kevés ideig mind éhel megölethette volna őket a várban, mert egy jó félmaréknyi lenmagot három ezüst talléron adtanak. De kegyelmesen cselekedék a fejedelem vélek…”

A tokaji ínség.

1605 januárjában és februárjában Bocskai István erdélyi fejedelem csapatai szoros gyűrűbe fogták Tokaj várát és a beszorított német őrséget kiéheztették…

Egy vár bevételét nem csupán véres rohamokkal, tüzérségi bombázással, aknaharccal lehetett elérni – hanem „csendesebb” eszközökkel is: a teljes elszigeteléssel, a blokáddal és kiéheztetéssel. Így volt ez a magyarországi várharcokban többször is, például a 15-éves háború során, de különösen a török kiűzéséért vívott „felszabadító háború” idején a XVII. század végén (pl. Eger – 1687, Szigetvár – 1689, Kanizsa – 1690).

Az „ostromló”, vagyis a támadó fél ezt csak akkor hajthatta végre siker reményében, ha nagy területeket uralt biztonsággal (nem csupán a meghódítandó erődítmény környékét), így minden utánpótlási lehetőséget elzárt, illetve időben megakadályozhatta az ellenség felmentő kísérleteit. Az időtényező általában az ostromlóknak kedvez, de a nyílt és rendszeres ostromban sok a kockázatos és előre nem látható tényező. A kevésbé „látványos” blokáddal és kiéheztetéssel azonban egyértelmű, hogy a támadónak dolgozik az idő. Hogy mindez mit jelentett, könnyen belátható lesz a következő példából.

Amikor Bocskai „angyalai” a császári erőket – nem mellesleg a jeles hadvezért, Giorgio Basta generális hadait – a felvidéki területeken keresztül visszaszorították 1605 folyamán, sok erősségben császári őrség maradt vissza. Például Érsekújvárban, Léván vagy éppen Tokajban, akik dacoltak Bocskai hatalmával. Azonban míg Érsekújvárt erővel hódította meg az erdélyi fejedelem, addig Tokajban a blokáddal és kiéheztetéssel kívánták megadásra bírni az erős német őrséget. A történések elbeszéléséhez Szepsi Laczkó Máté krónikáját hívjuk segítségül. A krónikás megjegyezte, hogy amikor Basta generális csapataival visszavonult a Felvidéken keresztül nyugat felé, a tokaji vár környékéről minden élelmet, takarmányt és tűzifát etc. a várba behordatott, hogy a hátrahagyott német őrség nagy biztonsággal nézzen szembe egy esetleges ostrommal. Basta előrelátó volt, gondoskodása viszont elbizakodottá tette a tokaji császári őrséget és Ruber György kapitányt, a parancsnokukat (legalábbis így értelmezi Szepsi Laczkó).

Az 1606. év elején a „szomszédos” Sárospatak kapitánya, Simoni György – a fejedelem parancsára – nagy csapattal (részben a pataki vitézekkel, de főként a vármegye hadával) már Bodrogkeresztúron tábort vert és onnan ellenőrizte a tokajiak mozgását:

„…a Tokajban levő németekre igen szorgalmatosan vigyáz, és akit kikaphat, lábáról elüteti. Sok ízben Tokaj várát megnyargalá, igen serénykedik, a németekkel vitézül csatázik és igen ragadozza, akit kívül kaphat. Zsákmányra ki nem mernek jőni, megrémülvén tőle; és így kibeszélhetetlen és hallatlan nagy éhségre jutának.”

Ez azonban csak a bevezetés volt. Bocskai egy vezére – a később árulás miatt kivégzett – Rácz György ment be Tokajba, hogy a császáriakkal tárgyaljon. Azt elérte, hogy Ruber kiadta a magyar foglyait, valamint az öregeket, betegeket, asszonyokat és gyerekeket kibocsátotta a várból, köztük németeket is, rácokat is. Mindezt abból a megfontolásból, hogy az őrség kenyerét ne kelljen felosztania (a krónikás meg is jegyzi, hogy a rabok közül már igen sokan meghaltak az éhezés miatt.) Sepsi Laczkó azt is leírta, hogy az elbizakodott német kapitány a rabokkal kiküldte Tokaj várának kicsinyített mását – mondhatjuk így: makettjét – melyen ágyúk és bástyák mind meg voltak formázva. Négy magyar rab vitte be a bodrogkeresztúri táborba, mondván, hogy Simoni György pataki kapitánynak, ezt üzeni, Ruber György tokaji kapitány:

„Ihon kis Tokaj, vagy Tokajnak fia, lássa ha lakhatik benne! Én az anyában lakom és azt senkinek nem adom.” A magyar kapitány sem késett a válasszal: „Igen jó néven veszem Tokajnak kis fiát, mert valahova a fiú megyen, az jó anya is nem sokára megkeresi a fiát, és utána megyen.”

A tokaji parancsnok elsősorban a felhalmozott készletekben bízott, s abban, hogy Basta segítsége hamarosan megérkezik. Mindkét dologban csalatkozás érte: Basta messze a nyugati határnál, Pozsony környékén állomásozott, s nem hogy Tokajba nem vihetett segítséget, hanem örülhetett, ha a „magáét” – a morva és osztrák területeket – oltalmazhatta. Tokajban erről nem sokat tudtak. Más részt Rubernek a felhalmozott készletekbe való bizodalmában is csalódnia kellett, mert azok nagy része – főként a gabona – mind elrohadt a tárolásban és ehetetlen volt. Ez igen kellemetlenül érintette a tokaji őrséget, akik annyira bíztak erejükben – és a felmentésben, olyan „uraságra jutottak”, hogy vendégségeket és menyegzőket tartottak, egyszóval addig azt hitték, hogy mindenben bővelkednek. És itt adjuk át a szót a krónikás leírásának:

„De az emberben való bizodalom és a maguk reménysége igen megcsalá őket. Mert elfogyván a közönséges rendtartás szerént való húsféle eleség, úgy mint szalonna, tehénhús, juhhús, tyúk, lúd stb. először a lóhúsra szorulnak, és két lónál több nem marada a várban, mind megevék. Másodszor elfogyván a lóhús, az eb húsra szorulának, és valamennyi ebek leve, a húsát mind megevék.”

Aztán megették a macskákat, patkányokat és egereket. Mikor már a rágcsálókat is – „macskamódra” felélték, kijöttek a megégetett külvárosba és az udvarokban, a házhelyeken keresgéltek valami ehető után:

„régi hitvány megrohadott törkölt találhatnak vala nagy rettegéssel lopva a várba béviszik vala, megmossák, szárasztják, vagdalják, őrlik vala és pogácsát sütnek vala belőle, korpával elegyítve eszik vala. Hatodszor valamely ökörbőr, lóbőr, juh é kecskebőr volt a várban, megfőzvén mind megették – a lenyírott szőrrel rakva volt a vár az megadáskor. Hetedszer, midőn az is elfogya, azután valamely hitvány sarujuk és cipelőjük volt megfőzték és megették. Nyolcadszor, a szemetekből és rakás ganéjokból a hitvány sarutalpat és egyéb dirib-darab régi hitvány rothadt falat bőröcskéket felkeresgették, megmosták és megfőzték és megették. Mert hogy megadták a várat, sehol az egész várban a szemetekben csak egy ujjnyi hitvány bőrt sem találtak volna. Kilencedszer, az ökör, tehén, kecske és juh szarvát, lókörmöt, ökörkörmöt és egyéb oktalan állatok körmeit a tűzbe hányták, meglágyították a tűzön és valamíg meglágyult, mind elrágták – még a fogok helye is ott maradt a harapás után a meglágyult szarvakon és lókörmökön – amint a vár feladásakor a külső várpiacon minden ember látta és egymásnak mutogatták. Tizedszer, gyermekeket sütöttek meg. Tizenegyedszer, a harmadnapi eltemetett holttestet a földből kiásták és megették… Emberi állat soha az ég alatt vajuttabb és elkampadotabb népet azoknál nem láthat e világon. Mert mindannyian mintha esztendeig a phtysisben feküdtek volna, oly igen elapadtanak testükben. Ha a fejedelem kegyetlenséget akart volna űzni, kevés ideig mind éhel megölethette volna őket a várban, mert egy jó félmaréknyi lenmagot három ezüst talléron adtanak. De kegyelmesen cselekedék a fejedelem vélek…”

Végül is 1606. március elején Ruber György tokaji német kapitány kiüzent a várból, hogy tisztes feltételekkel hajlandó megadni magát és Tokaj várát. Rövid tanácskozás után – és ezt Bocskai István erdélyi fejedelem is jóváhagyta – a felek abban állapodtak meg, hogy a császáriak átadják Tokajt a fejedelemnek, azonban:
1. semmi jogtalanság – rablás és fogolyszedés etc. – ne érje őket;
2. minden vagyonukat és értéküket megtarthatják;
3. „Hogy békével elbocsáttatnak haza Németországba.”

Végül az ünnepélyes várátadásra – ez persze a kiéhezett védőknek kevésbé volt ünnep – március 17-én került csak sor. Sepsi Laczkó Máté krónikája ezt is részletesen leírta. Az erdélyi fejedelem „commissariusa” Czobor Mihály és a (sáros)pataki kapitány, Simoni György mentek legelsőként be, s velük a magyar had, a fejedelem zászlajával dobszó és tárogató szava mellett: „a belső vár kapuja eleibe állának két renddel, a tárogató sípot örömmel fújják vala és dobolnak vala.” Ruber György is felállíttatta katonaságát – már aki állni tudott – így tisztelgett, majd a vár kulcsait Czobor Mihálynak – a fejedelem megbízottjának – átadta. Amikor a magyar had bement a várba, „Te Deum Laudamus”-sal és imádsággal adtak hálát a győzelemért.

Mindezek mellett a legyengült német őrség – a hazatéréshez – erőt kellett gyűjtenie. Feltételezem – mert erről nem szól a fáma – csekély élelemmel, valamicske ellátmánnyal indulhattak csak útnak, amit Bocskai haditól vételezhettek vagy kaphattak. Annyi biztos, amikor öt nap múlva (délelőtt 11 órakor) az egykori tokaji császári kapitány is átkelt a Bodrogon és a „pázsitra kihága, ottan a magyarok a várban az ágyúkkal örömet lövének.”

Képen Tokaj vára – korabeli színes metszeten; 

nyugati zsoldosok.

lásd. Sepsi Laczkó Máté krónikájából. In: Erdély öröksége III. Tűzpróba 1603-1613. Bp. én. (reprint, 1993) 107-111.