1621 - Két pogány közt

„az hadra oly nehezen veszi magát, mint az tűzbe hogy nem léphetnek.”

Bethlen Gábor fejedelem és a magyarországi arisztokrácia ingadozása.

A „két pogány közt” - állapot keserű realitása.

Beszéltünk már arról, hogy Bethlen Gábor első hadjárata után – 1619-ben mikor seregei Bécs alá is elértek – már meglehetősen nagy és széles támogatásra talált a királyi Magyarországon, a főrendektől egészen a városi közösségekig, és a végvárakig. Igaz az is, hogy a következő évben már Magyarország királyának kiáltották ki, noha a koronázásra nem készült. Mégis az átpártoló magyarországi arisztokrácia hűsége megkérdőjelezhető volt.

Ezzel pontosan szembesült maga a fejedelem, hiszen 1621 áprilisában a császáriak (vagy mondhatjuk így is a király-pártiak, vagy Habsburg-pártiak) ellentámadásra indultak, a nevezetes Buquoi generális (nagy sikerrel küzdött előtte Csehországban) vezetésével, s előle Bethlen Gábor hadai nyugat felől visszahúzódtak Felső-Magyarországra. Abban a pillanatban visszapártoltak a magyar főurak a koronás király oldalára. Elsőnek éppen a nádor, Forgách Zsigmond – akit a fejedelem követként küldött Bécsbe, a királyhoz – állt át, jobban mondva nem tért vissza Bethlen Gábor táborába.

Bethlen maga mondta: „Nem tud az ember hova fordulni az sok áruló között!” Thurzó Imre – Bethlen egyik fővezére (szintén felvidéki főúr) – úgy nyilatkozott – valójában nagyon találóan minderről –, hogy az átpártolás oka az erdélyi fejedelem seregének visszavonulása, Buquoi hadai elől: „mind hátrább szállanak (ti. Bethlen hadai) … az ország teljesen megunakodik s el is pusztul és a státusok közül is sokak ő felségétől idegenednek.”

S ez megfelel az igazságnak, csak Érsekújvár dacolt az előrenyomuló császári sereggel, amely erősséget Thurzó Szaniszló vitézei és a hajdúk védelmeztek.

Nagy László történész véleménye szerint mindez érthető volt:

„Ezek után felmerül a kérdés: mi volt a valódi oka annak, hogy a két év előtti nagy buzgalom úgy megváltozott, hogy a birtokosok a nemzeti királyság visszaállításáról lemondva, csak a békét óhajtották? Bethlen ennek az alapvető okát a következőkben látta: az úri rend tapasztalta, hogy a hadakozás nem fejeződik be egy-két hét alatt, s hogy nem 'az német idejében szokott forma szerint kell hadakozniok a zsoldosok által, hogy magok honn nyughassanak, hanem személyekben való praesentiájokat kívánják a hadban.' A hadi élet fáradalmaitól és az azzal járó életveszély vállalásától való húzódozás minden bizonnyal szerepet kapott nem egy főúr állásfoglalásának megváltozásában. Ám a fő ok legtöbbjüknél mégis annak a történelmi igazságnak a felismerése volt, hogy a cseh-morva szövetségesek fehérhegyi veresége után megszűnt a reális lehetősége a Habsburgoktól való független és a török hódító törekvéseivel szemben hatékonyan védekezni tudó magyar nemzeti monarchia visszaállításának.”

Bethlen hadjáratainak sikerei, s a kompromisszummal kötött békék a királlyal mind-mind ennek a status quo állapotnak a helyzetét igazolták volt. Később is szembesült a fejedelem a magyar arisztokraták csökkenő lelkesedésével. 1623 nyarán írta Károlyi Mihálynak, sógorának: „Igen jól tudom én azt, hogy nem akarja egy is Kegyelmetek közül ezt az expeditiot (ti. az eltervezett évi hadjáratot a Habsburgok ellen), sőt ím csak a hadak gyülekezését sem szenvedné ha egyéb lehetne benne; tudom jól azt is, hogy nem favort (tetszést), hanem gyűlölséget szerzek köztetek az én mostani indulásommal, de arról nem tehetek, arra semmit nem nézhetek, hanem böcsületemet magamnak kell oltalmazni.”

Persze volt aki számításból, volt aki haszonszerzés reményében csatlakozott hol Bethlenhez, s azt újra vissza a királyhoz. Még Bethlen egyik legfontosabb és végig hűséges felső-magyarországi hívéről, a hatalmas Rákóczi Györgyről (későbbi I. Rákóczi György erdélyi fejedelem) is feljegyzik, hogy 1619-ben a Pozsonyban álló fejedelemtől kérte a városhoz közel eső gazdag Bazint és Szentgyörgyöt, igen sietve, mint mondta: „míg el nem kérik ő felségétül.”

Széchy Györgyről Murány várának hatalmas földesúráról (Gömör és Kishont vármegyék főispánja) megemlékezve pedig mondhatjuk, hogy híres harácsoló volt a korban, s még kortársai is úgy emlékeztek meg róla, hogy testében óriás volt, de jellemében törpe. Éppen ő volt az, akiről feljegyezték – mint Bethlen Gábor hadának főgenerálisáról – hogy mikor Buquoi 1621 januárjában Csehország felől megindult a magyar határok felé, Széchy Nagyszombaton állva csapataival úgy megrémült, hogy egész színében elváltozott.

Bethlen Gábor megvetéssel mondta: „hogy nem győztem eleget csodálkozni rajta és soha meg nem meré itt fenn a sárt állani.” Széchy György hamarosan el is hagyta Bethlen zászlaját és Habsburg-pártra állt. Bethlen Gábor fejedelem – aki a hadi életbe már fiatalon beleszokott, s igen kedvelte ezen fáradalmakat – maga jegyezte meg az ingadozó magyarországi főnemességről:

„Ha én ezt tudtam volna, hogy az urak és főnépek, nemesek ilyen istentelen hatalmaskodásokat cselekedjenek, bizony uram nehezen indíthattanak volna meg engemet békességes csendes állapotomból.” Hiszen ez a főnemesség – írta –, „az hadra oly nehezen veszi magát, mint az tűzbe hogy nem léphetnek.”

 Bethlen Gábor fejedelem Thurzó Imre főkapitánynak adományozott zászlaja.

 lásd. Történelmi Tár 1908. 241.
Magyar Történelmi Tár XXVII. 8.
TT 1894. 450.

vö. Nagy László: „Megint fölszánt magyar világ van” Társadalom és hadsereg a XVII. század első felének Habsburg-ellenes küzdelmeiben. Bp. 1985. 26-31