1973: Bende Lajos

Bende Lajos: A mohácsi csatavesztés

(elhangzott Mohácson, 1973. augusztus 31-én)

 

Abban az esztendőben, amikor a csata lezajlott, nagyon sok eső esett nyáron. (Ezt jó lesz megjegyezni) Az augusztus is rengeteg esővel járt. Éjjel-nappal szakadt az eső. Úgy, hogy a folyók, a patakok kiáradtak, elöntötték az utakat. Több helyen a hidakat is elsodorták. Még az ütközet előtt is három nappal folyton esett az eső. Szulejmán szultán naplót vezetett ezekről a dolgokról, és ezekben pontosan megvan, hogy mikor esett és milyen esők voltak. Azonban az ütközet napján gyönyörű reggelre virradt a tábor népe. A nap aranyos fénye bearanyozta az egész mohácsi síkságot. A mohácsi síkon levő kis magyar falvak, Lajos király tábora fürödtek a napfény sugaraiban. A vitézek is jó hangulatban fogtak hozzá a napi foglalatosságukhoz, hiszen a jó idő a kedélyállapotra is hat. A lovasok rendbetették korán reggel a lovaikat, megetettek, utána levitték megitatni a Borza-patak megdagasztott vizébe, majd visszajöttek, megreggeliztek és hamar fölszereltek. Majd siettek le az alakuló helyre, ami a Borzán túl volt, mert a kémek jelentették, hogy a török császár elindult Baranyavárról reggel. És minthogy Baranyavár és a tábor között cca. 2 mérföld (az 17 km-nek feel meg)  távolságra volt, tehát előre látható volt, hogy az ütközet hamarosan meg fog történni.

 

A vitézek nagy kedvvel és bizakodással foglalták el a helyüket a sorokban. Mindenki győzelemben bízott. Olyan lelkesedés vett erőt a táboron, hogy az szinte már végzetszerű volt. Úgy látszik a vesztüket érezték. Arra nem gondolt jóformán senki, hogy másképpen is fordulhat a dolog. Ezzel szemben délután 6 óra téjban a nap már lenyugodni készül. Utolsó sugarai fáradtan értek a Földvár előtti mezőségre. De ott már semmi jókedvet, semmi bizakodást, semmi örömet nem találtak. Az egész mező tele volt véres halottakkal, lóhullákkal, döglődő lovakkal meg nyögő sebesültekkel. Voltak olyanok is, akik hörögtek és már kezdtek kinyujtózkodni. Hát biz ez nem volt valami gyönyörű látvány! Aki látott már ehhez hasonlót, (nem tudom, vannak-e itt az öregek közt olyanok) az el tudja képzelni, milyen látvány lehetett ez.

 

Még az ég is elszörnyűlködött rajta. Haragos mennydörgés rázta meg a levegőt. Villámok cikáztak az égből. Sűrű jéggel vegyes záporeső hullott alá a véres mezőre. Mintha az ég is megsiratta volna a sok drága magyar életnek az elvesztését. Az eső lemosta a szegény halottak, haldoklók, sebesültek arcáról a vért, verejtéket. Azoknak, akik még eztután is valamire becsülték az életüket, elősegítette a menekülést az eső, a vihar.

 

Szomorú nap volt ez nagyon, de ezzel az ütközet már nagyjából be is fejeződött. Csak még középen állta meg a helyét a király gyalogsága: a pápai gyalogosok, a lengyelek. Köztük magyar íjászok is voltak. Lehettek úgy húszezren, de hát azok már akkorra elfogyhattak kb. úgy tízeuer főre. Ezek még ellenálltak a töröknek. Körül voltak már véve török lovasságtól, meg janicsárok is körülvették őket. Ám hiába hívták fel őket, hogy adják meg magukat, ők inkább akartak a fegyverrel a kezükben meghalni, mintsem a török rabjai lenni.Tudták, hogy akkor a török, mint rabokat barommódjára fogja lenyakaztatni. Nem is adták meg magukat. Utolsó emberig hadnagyaikkal együtt mind elvesztek, kivéve az egyik hadnagyot. A pápai gyalogságnak volt a parancsnoka: Kárthágói Hanibald. Ennek sikerült valahogy a lóháton a viharban megmenekülni.

 

Rajtuk kívül itt-ott lehetett egy-egy lovascsapatot harcolni látni. A lovascsapatok mellett egy-két lovát vesztett vitéz küzdött még. Nem azért, hogy győzzenek! Hol volt már akkor a győzelem reménysége is? ! Meg akartak halni! Ezek nem akarták a hazájuk pusztulását látni!

 

Ők is elérték azt hamarosan, ami után kívánkoztak.

 

Drága nap volt ez! Keresztelő János fővételének a napja. Az utolsó szerda a hónapban. A törökök hite szerint szerencsétlen nap. De nem a törökökre volt szerencsétlen, hanem ránk szegény magyarokra. A nemzet színe-java feküdt ott a földvári mezőn és csak kisebb részét vontatták be nyakuknál fogva megkötözve mint foglyokat a török tábor közepére. (Földvár elpusztult középkori falu a domb alján az eszéki úttól nyugatra. szerk)

 

Sok szegény édesanya, szerető hitves és boldogságra vágyó menyaszony öltött magára emiatt a nap miatt sírva-zokogva fekete gyászruhát. Ám de a keserű phár ezzel még nem ürült meg. Az eső egész éjjel zuhogott. Szulejmán nem akarta elhinni, hogy itt két óra alatt végezhetett volna a magyar hadsereggel. A törk hadsereg egész éjjel ott abban a szakadó esőben készültségi állásban volt. Rendes hadrendben, mert attól tartott Szulejmán, hogy valahonnan nagy meglepetés fogja érni. Maga Szulejmán is éjfélig fönnvolt, csak éjfél után mert lefeküdni a sártában.

 

Ahogy reggel kivilágosodott, Szulejmánnak az volt az első dolga, hogy körülnézzen, lássa, hogy tulajdonképpen hogy is állnak. Kíséretével lőra ült és belovagolta a csatateret és úgy látszik, meg volt elégedve a látotakkal. Látta azt a rengeteg sok halottat mindenfelé.

 

Büszkén nézett körül:

- Ki az, aki nekem ellent mer állni? Én vagyok az oszmánok padisahja! Nincs olyan erő, amely nekem ellen tudna állni!

Megfordította a lovát, és elrendelte, hogy győzelme ünnepét meg kell tartani.

 

A szultán sátrát a mezőnek egy olyan helyén állították fel, ahol nem voltak halottak, se sebesültek, tiszta volt minden. A sátortól jobbra állt a török tábori zenekar. Győzelmi dalokat játszottak. A török sereg, az egész török hadsereg meg a sátorral szemben egy nagy félkaréjban sorakozott föl.

 

Mikor a szultán odaért a sátra elé, a nagyvezíz odavezette őt. A sátor előtt hegyes dárdákra szúrva ott volt Tomori, az esztergomi érsek, Sárkány Ambrus meg több magyar vezetőnek a feje, véres feje. Odavezette először Tomori fejéhez. Összeráncolta homlokát Szulejmán, azt mondja:

- Ha papnak mentél, minek fogtál hozzá olyan dologhoz, amihez nem értettél? Látod mit csináltál te? Veszedelembe vitted nemzetedet! Ez a te munkád gyümölcse! Megérdemelted a sorsodat.

 

Akkor továbment. A szomszéd fej Sárkány Ambrus volt országbíróé volt. Azt mondja:

- Te merész! Merész vakmerő! Te voltál, aki annyira forszíroztad a csatát. Most hova jutottál? Íme, itt van a te véres fejed. Most láthatod a munkádat!

 

Azután a következő fő az esztergomi érseké volt. (Szalkai László) Megint összeráncolta a homlokát:

- Hitvány, alávaló ember voltál. Csak gyűjtötted a pénzt, ültél a pénzeszsákok tetejében. És amikor az urad megszorult a nagy veszedelemben, még kölcsönt sem akartál adni neki. Íme itt van. Mi hasznát veszed a sok kincsnek, pénznek, amit összeharácsoltál?

 

Az utolsó fej, amit megtekintett, (valamennyit nem tudta megtekinteni) Perényi Ferenc nagyváradi püspöknek a feje volt. Megállt itt, kisikult az arca.

- Sajnállak, (azt mondja) mert te voltál az egyedüli, aki jót akart. Nem hallgattak terád. Hiába figyelmeztetted a vakmerőket a veszedelemre, nem hallgattak rád. Sajnállak téged, mert neked élned kellett volna tovább!

 

Azután bement a sártába és fölült a még Konstantinápolyból hozott aranyos trónszékére, és akkor eléje járultak a nagyvezír vezetésével a pasák mind alázatos kézcsókra, és együtt szerencsekívánataikat fejezték ki  a fényes padisahnak a kivívott nagy győzelemért. A nagyvezír sisakjához gyémánt diadémes kócsagtollat tűzött. Elvonultak ezek. Akkor parancsot adott, hogy a csatában foglyul esett vitézeket vezessék elő. Először azokat, akiknek még nincs szakálluk, és azután vezessék csak a szakállasokat.

 

Először a szakálltalanok jöttek, hát persze fiatalok voltak. Kihirdette előttük Szulejmán, hogy valamennyinek megkegyelmez, és elvárja, hogy minél többen áttérjenek a muzulmán hitre. Akkor szolgálhatnak akár az ő hadseregében, akár pedig ha deákos műveltségük van, valahol hivatalt kaphatnak a török birodalomban. Egyben figyelmeztette őket, akik nem hajlandók török hitre térni, azoknak nincs kegyelem. Azok számathatnak arra, hogy tengeri gályákon evezőket hajtva fogják befejezni szomorú életüket.

 

Elvezették a fiatalokat. Sor került a szakállasokra. Ezek kb. 2.000-en voltak. Számos nagyúr, főispán, udvari tisztviselő, ítélőmester, mindenféle nagyúr. Papok is voltak, prelátusok. Ezeket körbeállította Szulejmán ott a sátor előtt és három magyar és két (hét?) lengyel úr kivéteével az egész török hadsereg üdvrivalgása között, miközben a zene szólt, valamennyit lefejeztette. Nem volt kegyelem. Ez is megtörtént.

 

Ezek után hivatta az akindzsiknek a kapitányát. Ezekről az akindzsikről tudni kell, hogy ezek nem voltak a török hadsereg tagjai. Ez olyan rabló népség volt a Balkánon. Az utakat elállták, kifosztották a népet, meg aztán mindenütt volt olyan semmirekellő csarargó népség, akik zsákmányért mindenre vállalkoztak. Ezeket csak úgy háború esetére toborozták össze a szandzsákbégek, hogy a hadsereg előtt menjenek, égessenek pusztítsanak és rémületet keltsenek a nép között. Ezzel is elősegítsék a török hadseregnek a munkáját.

 

Szulejmán engedélyt adott nekik a rablásra. Az volt az övék, amit összeraboltak. Nem kaptak semmit a török kincstártól. Ezek az emberbőrbe bújt fenevadak ellepték a Dunántúlt a Balaton tövéig, egész Győrig, Magyaróvárig. Égettek és pusztítottak.

 

A lakosság egy része már időben elmenekült, de mindig voltak, akik ottmaradtak, késedelmeskedtek, esetleg elbújtak valahol a házak körül. Bíztak benne, de az akindzsik akit csak megtaláltak, irgalom nélkül legyilkolták.  Nemre, korra semmi tekintettel nem voltak.

 

Sok szegény édesanya, akiknek két esetleg három kis kis apró gyermeke volt, nem tudott már elmenekülni. Mit csinált? Abban az időben a terményeket nem raktárakban meg padláson tartották, hanem olyan földbe ásott lyukakban, gödrükben, vermekben. Énmagam is láttam ilyet, amit kiégettek tűzzelés ott tárolták. Ilyen verembe rejtette az a szegény édesanya a kisgyermekeit. Adott nekik a kezükbe valami kenyeret, valami mást. Rájuk parancsolt, hogy ne sírjanak, ne is pisszegjenek, míg ő értük nem jön.

 

De ha a török rátalált a szegény édesanyára és az fiatal és szép volt! (A fiatal nőket és az erős férfiakat elhajtották. Azokat rabszolga vásáron jó áron lehetett eladni) Akkor a szegény kicsinyek sírtak az anyjukért. És ha esetleg az akindzsik még ott mulattak, szórakoztak, esetleg ittak is. Rátaláltak a kicsinyekre, bizony kegyetlenül legyilkolták őket.

 

Szulejmán még aznap fölszedte táborát Földvár mellől, és Mohács fölé a Csele-patakig ért. De a Csele-patakon csak egy keskeny híd vezetett. (Hisz Lajos király is ezért pusztult bele, mert a medet teli volt és a patakon akart átgázolni. Olyan kiszélesedett medre volt a Csele-pataknak akkor. Ma már nincs meg, a Duna elmosta.) Ezért aztán Szulejmán a táborát ott ütötte fel a patak mellett. De a hadsereg az vonult át, ahogy lehetett, a hídon. Szulejmán ott töltötte az éjszakát.

 

Mohács akkor már ki lett rabolva, lángokban állt. Másnap reggel már hozták az akindzsik a szegény rabokat: fiatal anyákat, férfiakat. Szulejmán is lóra ült, megtekintette őket. És akkor parancsot adott: a nőket mind szabadonbocsátotta, a férfiakat lefejeztette.

 

(Azt hiszem, nem tévedek - talán vannak itt még olyanok, - mikor a 20-as években volt egy Brand Ede nevü iskolaigazgató, az itt ásatásokat végzett a régi Csele falu környékén és egy nagy tömegsírt talált. Azt hiszem, még Pap László is megtalálta. Talánnem tévedek: ezeket a szegény lefejezett magyaroknak a csontjait találta meg ez a Brand Ede.)

 

A szegény édesanyák persze örömmel siettek a falujukba. Gyermekeiket keresték. Többször csak hideg véres holttestekre találtak. El lehet képzelni, zokogva-sírva borultak a hideg testekre és Ráchelként siratták a szegény ártatlanokat.És nem volt senki, aki őket megvígasztalja, mert jóformán az egész falu üres volt.

 

Szulejmán pedig öt vagy hat ilyen szálláshellyel Buda felé indult. Szeptember 8-án ért Kelenföldre. Előzőleg Buda város kulcsait egészen Földvárig hozták eléje. Kelenföldön a budai zsidók küldöttsége fogadta ajándékkal Szulejmánt. És ő szívesen fogadta őket. Tudomásukra adta, el fogja őket helyezni  Konstantinápolyban, ezért igyekezzenek a Dunán lévő hajókra átszállítani minden ingóságukat, mert rl kell innen menniük.

 

Buda akkor már üres volt. A budai német polgárok, a polgárság gazdagabb része, az még a királyné menekülésével egyidejűleg 31-én elmenekült Budáról. A magyarok ottmaradtak. Nyugodtabb természetű nép volt, meg aztán híre járt, hogy SzapolyaiBuda felé tart, és meg fogja védeni a fővárost a török ellen. Amikor aztán egyre teltek a napok, kb. egy hét is eltelt, semmi hír sem jött. Ellenben a menekülők hírül hozták, hogy szó sincs róla, hogy Szapolyai jönne. Akkor a magyarok is vándorbotot vettek a kezükbe, és elmenekültek Budáról. Úgy, hogy amikor Budavár kapuján belovagolt Szulejmán, csak a budai koldusok álltak ott. Ezek tudták, hogy a török nem bántja őket, mert a török hit szerint sántákat, vakokat, púposokat nem volt szabad bántani. Belovagolt Szulejmán a kapun. Körültekintett és a mellette lovagló töröknek egy marék aranyat adott, hogy ossza szét köztük. Majd tovább ment a királyi vár felé.

 

A királyi várat ötven vitéz őrizte, akiket a várnagy a királyné menekülésekor azért hagyott vissza, hogy az ottani értékeket ne szedje szét a nép, ne pusztuljon el, ne vesszen el. Amikor Szulejmán a kapu elé ért, kitárták előtte a kaput, és Szulejmán szépen bement, és ott elhelyezkedett a palotában. Tetszett neki. Végigjárta a szobákat.

 

Még aznap lóháton megtekintette Buda városát. A palotát csak másnap reggel nézte körül. Kívül-belül nagyon meg volt elégedve vele. Azt jegyezte meg, hogy kár, hogy ez a palota nincsen Sztambulban. Más megjegyzése nem volt.

 

Egyúttal elrendelte, hogy a Dunán hajóhidat kell építeni a pesti oldalra. Addig míg ez a hajóhíd elkészült, Szulejmán nap mint nap Mátyás király vadaskertjében töltötte az idejét vadászattal.

 

16-án nagy lakomát adott a palotában, melyre hivatalosak voltak az összes pasák. Szólt a zene, folyt a sörbet. (mézből erjeszett ital) Jól érezték magukat. A pasák megint a fényes arcú padisah elé járultak kézcsőkra, aki egy-egy kaftánnal jutalmazta meg őket.

 

A híd 19-én délután készült el, és másnap kora hajnaltól késő estig tartott, amíg a Buda alá terelt sok szegény rabot áthajtották a pesti oldalra. El lehet képzelni, hogy mennyien lehettek: férfiak, nők és fiúgyermekek! Leánygyermekek nemigen. A fiúgyermekeknek ők hasznát vették, mert janicsárokat neveltek belőlük. Pest városa akkor már ki volt rabolva, lángokban állt. Ezért Szulejmán sátrát a pesti oldalon a város elé a mezőségen ütötték fel.

 

Másnap vonult át Ibrahim pasa, a török előhaddal. Szulejmán csak harmadnap ment keresztül a hídon. De mielőtt átvonult volna, előzőleg parancsot adott Buda városának felgyújtására. 8 vagy 10 helyen gyújtották föl a várost, úgy hogy leégett az egész Buda. A tornyok lángjait még napok múlva is lehetett a nagy messzeségbe ellátni.  Azért, hogy emlékezzen a magyar főváros, amikor ő benne járt. A királyi palotát nem engedte fölgyújtani, mert abban ő szerinte az ő felséges személye lakott. Ahhoz nem volt szabad hozzányúlni. (Csupán kirabolta. szerk.)

 

Áttérve a túlsó oldalra ott megint engedélyt adott az akindzsik kapitányainak, hogy menjenek erre is minden felé égetni, pusztítani. Azok széjelmentek a vidékre. Föl egész Miskolcig, Egerig, Szolnokig le a Duna-Tisza közén ahol lehetett, mindenütt égettek, pusztítottak. Csak a fiatal nőknek és a fiatal erőteljes férfiaknak fiúgyermekeknek kegyelmeztek. És persze amit lehetett, elraboltak.

 

Szulejmán pedig a pesti táborból délnek vette útját a Duna és a Tisza közén.

 

Csak három férfi akadt az országban, aki szembe mert szállni a török hadsereggel. Az első volt Perényi Péter, aki a mohácsi csatában a magyar balszárnyat vezényelte. Perényi Péter a csatából sietett vissza Temesvárra (valahol itt kelt át talán Bátánál vagy Tolnánál a Dunán) mert ő temesvári ispán is volt. Az az ő gondjaira volt bízva. (Később erdélyi vajda. Szerk.)

 

Amikor hallotta, hogy a török már visszavonulóban van, akkor valahol ott Zenta Titel között átkelt a Tiszán. Lehetett vele talán egy ezer főnyi katona, több nem igen lehetett, a többi elveszett Mohácsnál. Megtámadta a török utóhadat. Akiket csak lehetett, levágott belőlük, és ha voltak rabok, azokat természetesen kiszabadította.

 

A másik férfi Frangepán Kristóf volt, aki a csata napján még Zágrábban gyűjtötte a seregét, miuatán megüzente Lajos királynak, hogy várja meg őt. Addig ne ütközzön meg. Amikor meghallotta, hogy az ütközetnek vége van, akkor átkelt a Dráván és valaholSomogyon keresztül sietett Fehérvár felé. Persze a szegény nép az erdőkből (Somogy még ma is tele van erdőkkel, Baranyánaka nyugati része is nagyonerdős volt) előbújt a szegénynép a mocsarakból. Kérték őt, hogy maradjon velük, de megnyugtatta őket, hogy mot már nincs rá szükség, hiszen a török már elment innen, már fönt pusztít.

 

Ő már csak Székesfehérvár körül érte utol a fosztogató, rabló akindzsikat, és hát akiket elkapott, azokat levágta és a foglyokat kiaszabadította.

 

A harmadik egy Radics nevű szerb vajda volt, (Radics Bosity, a szerb dunai naszádosok parancsnoka. Szerk.) aki részt vett szintén a mohácsi csatában. Ez tíz évvel a mohácsi csata előtt szökött át a töröktől Lajos királyhoz. Lajos királytól Kunszentmártont kapta donációba. Ez is mikor hallotta, hogy a török már kifelé megy, valahol Csongrád tájékán átkelt a Tiszán. Négyszáz ember volt csak vele. Meg-megcsipdeste a törököket. Amennyit lehetett, levágott belőlük. (300-400 foglyot ejtett és 500 törököt vágott le a Bácskában. Szerk.)

 

Csak ez a három volt.

 

Szapolyai János pedig Szegednél ott állt a Tisza túlsó partján több mint 20.000 kitűnő erdélyi katonával. Valószínű ágyúi is voltak. Meg se mozdult, pedig megtámadhatta volna a török baloldalvédjét, mert az sokkal gyengébb volt nálánál. De nem támadta meg. Nemcsak, hogy az oldalvédet nem támadta meg, de még akindzsikat is hagyta nyugodtan pusztítani. Azt is elnézte, hogy legyilkolták a szegény magyar jobbágyokat és elhajtották. Meg se mozdult. Ő előtte már a magyar korona megszerzésének lehetősége lebegett.

 

Szulejmán pedig több mint százezer magyar rabbal hagyta el október 12-én Magyarországot. A török sereg nyomát mindenütt füstös falvak, romok, városoknak maradványai jelezték. Legyilkolt emberek hullái feküdtek mindenütt, és nag yvarjúseregek meg talán keselyűk is lakmároztak a holttesteken.

 

Így végződött a mohácsi katasztrófa.

 

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

 

A csatavesztés katonai okai.

 

Rátérek, hogy mi volt az okozója ennek a szörnyű katasztrófának. A történettudománynak nem csak az a feladata, hogy az eseményeket a maguk igazi, hiteles valóságában felderítse, hanem az is, hogy az okait kikutassa. Mert a történelemtudomány csak akkor lehet az élet tanítómestere, ha az igazat mondja. Itt nem lehet kertelni. Elfogultság itt nem válik semminek a javára. Történész előtt nincs elfogultság.

 

Eszéken fölül nagy tavak, mocsarak, a mocsarak között őserdős szigetek voltak, a Duna felől pedig kiöntések. Kopács, Laskó, Várdaróc udvarai végében ki voltak kötve a ladikok. Víz alatt volt minden. Csak ez az egy út vezetett keresztül Eszékről Mohács felé.Délen a Dráva zárta el a Háromszöget (Baranya Háromszög: a Duna és a Dráva közötti rész) és Szulejmán elkövette azt a hibát, mert az hiba volt a részéről, hogy lebontatta maga mögött a hidat. Eszék felől pedig a Háromszöget a Krassó zárta el, amit ma Karasicának is mondanak. De az nem volt folyó akkor, azóta szabályozták. Brodarics, II. Lajos kancellárja, direkt mocsárnak nevezi: "Krassó mocsara". Legalább egy vagy két kilóméter széles mocsár volt, amibe veszélyes volt belemenni, mert el lehetett készülve, hogy aki oda bemegy, nem ismeri a járást, el fog tűnni lovastól együtt.

 

Tomori kelt át iiten Bezdánnál, Kiskőszeg táján, és neki lett volna kötelessége, hogy szembeszálljon a törökkel. Az ő serege kb. Perényi Péter temesi ispán seregével együtt kitett úgy 6.000 embert. Ezek régi katonák voltak, nem úgy mint a többi. Ezek igazi katonák voltak. A hadnagyaik tapasztalt tisztek voltak. Kérték Tomorit, hogy szálljon szembe a törökkel. Bizonyosan győzni fognak.

 

Augusztus 24-én ezek a hadnagyok pár ezer, talán kétezer emberrel tízezer törököt zavartak be a vizekbe, semmisítettek meg. Még ez se volt elég Tomorinak. Ő sokkal nagyobb előnyt adott a síkon való megütközésnek. Még a síkságnak is a legroszabb helyét választotta ki.

 

Ha valaki járt ott, ahol a csata volt, ott van egy szakadék, amelynek mind a két végén egy-egy magasabb domb áll ki. Aki oda fölmegy, onnan beláthatja az egész mohácsi síkságot.

 

Van egy török történetíró. Azt írta, hogy oda fölment a nagyvazír meg ez a Bali bég, aki az előhadnak volt a parancsnoka. Onnan belátták a magyar sereget szépen. Le tudták olvasni, hogy hány ágyúja van a magyar királynak. Milyen hibákat követett el Tomori a felállításban. Látta minden gyöngéjét. Látta hol van nehézlovasság, hol van gyalogság. Mindent láttak. Ilyen körülmények között ez a kiválóan képzett, jól fölszerelt, begyakorolt török hadsereg jó vezetés mellett nem csoda, ha győzött.

 

Ha Tomori Mohács fölött vette volna föl a harcot, még azzal is sokkal többet ért volna, mert itt, ahol a dombok kezdődnek a török nem tudta volna nagyszámú lovasságát fölfejleszteni. Akkor még a király naszádjai is támogatni tudták volna a harcot a Duna felől. Az ilyesmi bosszút áll. Sokszor nem a hadvezérek a jók! Az teszi ügyessé az ellenség hadvezetését, hogy észreveszi az ellenségnek a hibáit és ki tudja használni ügyesen. Ez volt Mohácsnál a magyar hadseregnek a hibája.

 

Milyen hibákat követett el a magyar hadvezetés?

 

1. Hiba volt elsősorban, hogy nem használták ki ezt a vizes Háromszöget, annál inkább, mert sok eső folyt abban az időben. Elöntötték a vizek az utakat. Szulejmán maga írja naplójában, hogy a sereg kötelékeit felbomolva folytatta rendületlenül útját az úton Mohács felé. (Akik katonák voltak, és részt vettek valamilyen háborúban, azok tudják, hogy mi az, ha egy sereg kötelékei felbomlanak. Így ütközetbe nem lehet menni, mert valamelyik ezred batalionja itt és itt foglaljon állást. Mert hol van az a batalion? Előbb össze kell szedni. Egy fél nap kell hozzá, míg összeszedik.)

 

Nagy hiba volt, hogy Tomori nem hallgatott az ő tapasztalt hadnagyaira.

 

2. Hiba volt, hogy Lajos király is, meg ahogy Perényi Ferenc váradi püspök meg a kancellár meg több józanabb a magyarok között meg Frangepán Kristóf is üzent, hogy vonjákhátrább a magyar tábort. Közel van már az ellenség. Várják meg míg az útban lévő segélycsapatok mind bejönnek. Útban volt Szapolyai több mint húszezer emberrel. Frangepán Kristóf is legalább tízzel. Ez harmincezer. Akkor jöttek a csehek, osztrákok, legalább húszezer emberrel. Ez negyven-ötvenezer emberrel szaporodott volna. Brodarics adatait nem lehet elfogadni. 80-90 ezerre szaporodott volna. Mégis csak, ha nem is lett volna jó vezetés alatt, de a katasztrófát el lehetett volna hárítani. (valójában nem is a mohácsi ütköze, hanem az ezt követő évek széthúzó politikája veszejtette el az országot. Szerk.) Nem várták meg a segélycsapatokat. Hogy ennek mi volt az oka? A velencei követ szerint az volt, hogy nem akarták fizetni szeptember hóra a zsoldosokat. Én azonban ezt nem hiszem. Inkább elhiszem, amit az engi püspök mint Szapolyai János követe elmondott Velencében. Azt mondta: A magyar urak gyűlölték szapolyait is (nem volt valami megnyerő tulajdonságú ember) és gyűlölték Frangepán Kristófot. Különösen az esztergomi érsek, akivel össze is verekedettegyszer Frangepán. Egymás haját tépték egy országgyűlésen. Ezek attól fáztak, hogyha megvárják ezeknek a csatlakozását (Frangepán az igazi katona volt, ha őrá bízták volna a fővezérséget, talán győzhettek volna is) attól tartottak, ha ezek jönnek és győznek a török fölött, akkor maguknak fogják tulajdonítani a győzelmet. Ezt pedig nem akarták. Ez is a katasztrófa egyik oka volt.

 

3. De ha minden áron meg akartak itt a mohácsi síkságon ütközni (ahogy említettem) miért nem választották itt a Mohács fölötti részt, ahol már a dombok kezdődnek, A törökök főereje támadásra a lovasság volt. A janicsárok inkább védelemre voltek alkalmasak. A török nem tudta volna kifejleszteni nagyszámú lovasságát. Ott könnyebben tudtak volna ellenállni. Ha nem is győztek volna, de nem is vesztettek volna. Nem lett volna az a nagy katasztrófa.

 

4. Nagy hiba volt, hogy a földerítést vagy elmulasztották vagy hanyagul végezték. Tomori délután 3 óra tájban még abban a hitben volt, hogy a török még útban van. Vele szemben csak az a két hadosztály áll, amelyik biztosításul előre lett küldve. Holott akkor, már az erdők mögött fölvonult az egész török hadsereg. Az ágyúk is a helyükön voltak. Mégis csak meg kellett volna tudni, hogy mi van itt Földvár körül. Hogy halad a török fölfejlődése, előnyomulása? Ezt Tomori elmulasztotta, és ebből lett aztán a katasztrófa.

 

5. Amellett Tomori más hibát is elkövetett. (Ő nem volt hadvezér. Igaz, hogy előtte katona volt, de ő csak arra volt jó, hogyolyan kis csapatokat vezessen.) Végig fölálította az egész hadsereget. Sehol egy öklöt nem szervezett, amelyik elég erős lett volna ütni, hogy áttörje a török frontot, és hátulról támadja meg a török arcvonalát. Erre pedig legalkalmasabb lett volna a török jobbszárny, mert a törököknél megvolt állapítva, hogy a bal szárny az mindig rumiuai hadtest volt és a jobb szárny az anatóliai hadtesté volt. Az anatóliai hadtest pedig sokkal gyengébb volt a rumilinál. A rumili egyszer olyan erős volt A rumili egyszer olyan erős voltés jobb katonákból is állt. Tomori ha jól értett volna a dolgokhoz, akkor mindjárt azt csinálta volna, (az ütközet végén megpróbált, de akkor már le volt gyengülve a sereg, fáradtak voltak a katonák) áttörte volna az anatóliai seregnek az arcvonalát, és így került volna a török hadsereg hátába. Így még esetleg győzhetett volna.

 

6. Aztaánnagy hibája volt, hogy a hadsereg egy nagy része tapasztalatlan újoncokból állt csak. Igaz, hogy ezek igyekeztek megállni a helyüket, és hősiesen viselkedtek.

 

Ezek voltak azok a hibák, amik aztán a katasztrófát előidézték.

 

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

 

Most még néhány szóval szeretnék megemlékezni a mohácsi csatában elesett hősökről.

 

Mély megilletődéssel és hazafiúi kegyelettel emlékezünk meg a mohácsi csatában elesett hősi halottakról. Ezek igazi hősök voltak. Ők valószínűleg látták  a reménytelen helyzetet. Ennek ellenére kötelességüket igazi hűséggel utolsó percig teljesítették, ami ritkaság egy katonától. Hiszen legdrágább kincsüket, az életüket adták a magyar hazáért. Ez bizonyítja legjobban: igazi hősök voltak.

 

Nekünk ma gyászolnunk és könnyeznünk kellene a hőseink fölött. Azonban a könnyek nem illenek a magyar ember szemébe. A nagy költőnk, Vörösmarty is azt írja:

"Honfi, ne ejts könnyet gyászos elestünk miatt,

mert a könnyek bántják a hősök álmait."

 

Ne zavarjuk meg tehát mi sem a hősök álmait! Pihenjenek ők békességben édes hazai földben, amelyért életüket áldozták.

 

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

 

Előszó

 

Bende Lajos 80 éves kora ellenére vállalta, hogy a mohácsi csata évfordulóján előadást tartson Mohácson. 1969-ben magáról a csatáról beszélt. Akkori fejtegetéseit majd 1976-ban szeretné közzé közreadni. Magnetofonnal rögzített beszédének azt a részét teszük itt közzé, ami a török 1526-os hadjáratára vonatkozik. Eltekintettünk viszont a magyar történelem törökkel kapcsolatos eseményeinek közlésétől.

 

Kiadványunk magán viseli az élőszavas előadás közvetlenségét, szónoki fogásait. Stílusa is fordulatos, nagy megejelenítő erővel bír. Néhány helyen már-már irodalmi is, bár ez a történelmi hűség nem betű szerinti szellemét nem érinti. A szerkesztő alig néhány helyen alkalmaz csak értelmező betoldást, stílus- vagy adatkorrekciót. 

 

Bizonyára szívesen olvassák e sorokat azok is, akik annak idején meghallgatták az előadást. Hasznosnak hisszük az iskolai munkában, a honismereti mozgalom területén a szakkörökben, ifjúsági és peremterületi klubbokban, sőt a Mohács környéki falvak művelődésében is.

 

Mohács, 1973. október