2014: Nagy Kálmán megemlékező beszéde

Tisztelt Résztvevők, Kedves Emlékezők!

Augusztus 29-e van és mi az 1526-ban lezajlott szomorú emlékű mohácsi csatára emlékezünk.

A csatára amely közel 500 év távlatában is tele van fehér foltokkal, hisz a szemtanúk visszaemlékezései, a történetírók olykor ellentétes írásai és régészeti kutatások ellenére is csak egyes részletében lehetünk igazán biztosak.

De továbbra is kérdés, hogy hol volt a csata központi helyszíne, centruma.
Hogyan zajlott le a csata.
Hol vannak a csata halottai.

Arra a csatára emlékezünk amelyet történelmünk különböző korszakában különböző képpen ítélték meg vezetőink, költőink, politikusaink.

Volt Isten büntetése bűneinkért.
Volt reménytelen és tragikus küzdelmünk szimbóluma és volt egy ma is aktuális tanúlsága, amit talán legvilágosabban először Turcsankai Turcsányi Soma egykori 1848-as honvédtiszt Lajos királyunk csele pataki emlékművének első építttetője fogalmazott meg az emlékmű kapcsán.

Azt akarom, hogy a késői unokák sem feledjék soha, hogy csak egy az egész nemzet összetartozásával kerülhetjük el népünk tragédiáit, mert Mohács de a szabadságharcunk is a széthúzás miatt bukott el – és itt a SZÉTHÚZÁS szót szeretném aláhúzni.

Arra a csatára emlékezünk, mely Mohácsot Kisfaludytól évszázadokig hős vértől pirosult gyásztérré, nemzeti nagylétünk temetőjévé avanzsálta.
Méltatlanul megfeledkezve arról, hogy a tragédia s vele a város az újrakezdés, egy több sebből vérző nép töretlen élni akarásának és szabadságvágyának szimbólumává vált.

Gondoljuk csak végig. Egy ilyen sokk és tragédia után ez a nép volt az aki a legjobbjait a csatatéren hagyva, de  a kereszténység védelmében végre összefogva – omladozó váraival, óriási véráldozattal, neves és névtelen hősei önfeláldozásával (Szondi György, Bornemissza Gergely, Zrínyi Miklós és még sokan mások)

Európa keleti bástyájaként újra és újra megállította és 150 éves szívós harcával felőrölte a Nyugatot megtámadni akaró török világbirodalom erejét.

Gondoltak-e arra, hogy van valami megfoghatatlan transzcendesztális abban, hogy 1566-ban Mária országában Szigetvár ostroma közben hal meg a török birodalom legnagyobb és legtehetségesebb uralkodója a Törvényalkotó és Győzedelmes Szulejmán. És ezek után talán az sem véletlen, hogy a 150 éves megszállást és harcokat követően 1687. augusztus 12-n – igaz európai segítséggel – de ugyan azokba a mohácsi mocsarakba pusztulnak és szorulnak ki az országból a török birodalom legyőzhetetlennek tartott katonái, ahol 1526 magyar hősei haltak vértanú halált.

Mint ahogy az is igen érdekes tény, hogy a katasztrofális vereséget szenvedő török fővezért Szári Szulejmánnak hívják.

És végül arra a csatára emlékezünk, amelyet a tragédia és a megbélyegzés ellenére is mindig magáénak érzett a város és népe. Ezt mutatja, hogy már a 18. század közepétől mindent megtett, hogy az itt élőkben legyen az magyar, vagy betelepült ébren tartsa emlékét és tisztelegjen az elesett hősök emléke előtt és elősegítse a csata kutatását részleteinek megismerését.

Ezt jelzik az emlékműveink a Csele pataknál, a Szepesi parkban, szobrain itt a Széchenyi téren, ezt jelzi a Király József által felépített Dorfmeister István csataképeit őrző Kálvária, vagy Csatatéri emlékkápolna, vagy itt a mellettünk álló – városunk jelképévé vált – csodálatos értékeket hordozó Fogadalmi, vagy csatatéri emléktemplom, mely ugyancsak mohácsi kezdeményezése az egész nemzet összefogásával közadakozásból épült fel.
De ezt a kötődést és tiszteletet jelzi az 1823-ban Brand Ede által alapított múzeumegylet, melynek célja a mohácsi csata sírjainak felkutatása és tárgyi leleteinek összegyűjtése volt.

Mint ahogy az 1976-ban átadott Történelmi Emlékhely sem létezne Ete János, Kis Béla, Szolga István, vagy a ma is élő Szűcs Józsi bácsi áldozatos kutatómunkája nélkül.

Tisztelt Emlékezők!

Ma ismét augusztus 29-e van – számunkra, mohácsiak számára az emlékezés és a hősök napja.
Emlékezzünk hát rájuk kegyelettel, példájuk, hitük és áldozat vállalásuk – hazaszeretetük adjon erőt valamennyiünknek. 

A megemlékezés sorait Nagy Kálmán, mohácsi nyugdíjas történelemtanár írta és olvasta fel 2014. augusztus 29-n Mohácson, a Széchenyi téren álló II. Lajos szobornál.