Az oszmán pénzrendszer válsága (1585-89)

Az oszmán pénzrendszer
16. századi válságáról
Megjegyzések az 1585/89. évi leértékelésrol

Az oszmán pénzrendszer a birodalom kialakulásának idoszakában az akcsének (nyugaton aszpernek, oszporának) nevezett ezüstérmén nyugodott. Ez a kisméretu fémpénz, amely egyúttal számítási pénz is volt, a túlnyomóan naturális gazdaság viszonyai között hosszú idon át igen alkalmasnak bizonyult a viszonylag korlátozott pénzforgalom lebonyolítására (egyes becslések szerint a 15. századi oszmán parasztság adóinak csupán mintegy 20%-át rótta le pénzben).1 Az akcse természetesen nem az egyedüli fizetoeszköz volt. A helyi forgalomban, bár az állam nem fogadta el oket, különféle rézvereteket is használtak, a nagyobb állami pénz- és hitelügyleteknél (például az adóbérleteknél), a nemzetközi kereskedelemben pedig foleg aranypénzeket. Az utóbbiak jórészt, de nem kizárólag Velencébol érkeztek az Oszmán Birodalomba. A köztársaság a keleti kereskedelem finanszírozására a 14. század közepe óta egyre nagyobb mennyiségben veretett aranydukátot, amely hamarosan elárasztotta a levantei piacokat, és fokozatosan háttérbe szorítva a korábbi ezüstpénzeket, jó kétszáz éven át a legfontosabb fizetési eszköz lett Jementol Londonig.2 Az oszmán piacokon szívesen fogadták még a genovai, az egyiptomi és a magyar aranyat is. Az aranypénzek sikerét foleg három tényezo segítette elo: a viszonylagos ezüsthiány, a forgalom növekedése és az, hogy a nagy aranyérmék ritkábban voltak kitéve az ezüstpénzeknél surun eloforduló manipulációknak: hamisításnak, súlycsökkentésnek, nyírásnak stb. A 15. században az oszmán állam ezért nemcsak beengedte, hanem – a magyar kivételével – alkalomadtán utánozta (verette) is a külföldi aranyakat.

Mikor Konstantinápoly bevétele után II. Mehmed szultán (1451-1481) elszánta magát Velence gazdasági és politikai hatalmának megtörésére, az oszmán pénzügyi önállóság növelését is szükségesnek vélte. Ennek érdekében 1477-78-ban (éppen a hosszú velencei háború idején) oszmán aranypénzt bocsátott ki, melyet szultáninak vagy haszenének neveztek. Az új érmének a velencei dukát szolgált mintául. Ezzel új korszak kezdodött az oszmán pénztörténetben: az eddigi monometallizmust felváltotta a bimetallizmus. Ez annyit jelent, hogy az oszmán pénzverdék folyamatosan juttatták piacra mindkét oszmán pénzérmét, a ketto között hivatalos átváltási arányt állapítottak meg, s árfolyamukat a külföldi pénzekkel szemben is rögzítették.3 A szultáni megjelenése azonban távolról sem vetett véget az akcse „uralmának”: az utóbbi még 1582-ben is 58,25%-át tette ki a kincstárba befolyt pénzeknek (szemben a különféle aranypénzek 20,51-%-os arányával).4 Ugyanígy továbbra is zavartalanul áramlott be és ki a velencei dukát, melyet az oszmán államkincstár hovatovább a sajátjával azonos pénzként kezelt: ezüstben, ill. akcsében kifejezett értékét a szultániéval egyezoen állapította meg, s a központi elszámolásokban idonként el sem választotta egymástól a kétféle aranyérmét. A 16. század közepe táján megjelentek a birodalomban a törökül (a német Groschenbol) gurusnak nevezett új, nagyméretu európai ezüstpénzek. Ezeket a kormányzat az 1560-as években kezdte hivatalos fizetoeszközként elfogadni, de csak az 1580-as évek közepétol tettek szert nagyobb jelentoségre (foleg a spanyol real [riyal] és a holland oroszlános [eszedi] gurus).5

Míg a monometallizmus korában többé-kevésbé egységes (akcse-alapú) pénzrendszerrol beszélhetünk, az 1477-tol 1690-ig tartó bimetallizmus idején a kormányzat ezt már nem akarta és nem is tudta fenntartani többé. A birodalom több kontinensre történo kiterjedésével négy nagyobb és több kisebb különálló pénzügyi zóna jött létre. A Balkán nagy részén és Kis-Ázsia középso és nyugati felében, vagyis a birodalom magterületein az akcse és a szultáni számított a legfontosabb pénzfajtának. Az 1517-ben meghódított Egyiptomban (s részben Arábiában és Jemenben) a medin vagy késobbi nevén a para lett a csereforgalom alapveto eszköze. Kelet-Anatóliában és Irakban jobbára (de nem kizárólag) a sáhi forgott, amelyet az itteni oszmán pénzverdék pontosan a „hivatalos” perzsa valuta, a dirhem mintájára vertek (magyarán szólva: a birodalom keleti fele a vetélytárs Perzsia pénzét használta). A negyedik nagyobb pénzügyi egységet a magyarországi hódoltság és a szomszédos területek alkották: itt az akcse jelenléte ellenére a magyar dénár (törökül penz) és más nyugati érmék uralkodtak.6 Innen jutottak el az elso európai gurusok is az Oszmán Birodalomba. Voltak területek, amelyek több zónába vagy éppen egyikbe sem illeszkedtek: Szíria (para és sáhi vegyesen), Észak-Afrika (különféle helyi és európai pénzek), a Krím (oszmánok ellenorizte saját pénz) és a két román fejedelemség (akcse, dénár, más nyugati pénzek és sáhi).7

A 15. század végi és a 16. századi oszmán pénzrendszer különféle elemeit a politikai és gazdasági változások eltéroen befolyásolták. A szultáni a 16. század végéig nagyrészt megorizte értékét, hiszen mindössze kétszer nyúltak hozzá: eloször 1526-ban, amikor az eredeti 3,572 g-ról 3,544 g-ra, másodszor 1564-ben, amikor 3,517 g-ra csökkentették a súlyát (0,996%-os tisztaságát megorizve).8 Ezzel szemben az akcse az elso száz évet leszámítva folyamatosan veszített értékébol. A kezdetben 1,03 g ezüstöt tartalmazó, 1,15 g súlyú érmében az 1440-es évektol kezdve újra és újra csökkentették a nemesfémtartalmat. II. Mehmed például négyszer értékelte le, s így 1481-ben csaknem 30%-kal kevesebb ezüstöt tartalmazott, mint uralma kezdetén.9 A sorozatos pénzrontások történetében is különleges helyet foglal el az, amelyet 1585 és 1589 között hajtottak végre több szakaszban: ekkor a kormányzat a pénzverés bevett alaptömegébol, azaz 100 dirhem (307,2 g) ezüstbol a korábbi 450 helyett 800 akcsét veretett, s ezzel szoros összefüggésben az aranyforint árát 60-ról 110-re, majd 120 akcséra, a gurusét pedig az átlagos 40-rol 80 akcséra emelte fel. A „reform” anyagi hátterének biztosítására rendkívüli adót vetett ki, amelybol 100 millió akcsét szedett be.10 A 100%-os leértékelés, a 44%-os pénzrontás és a súlyos adók mellett a birodalom alattvalói soha nem tapasztalt mértéku inflációtól is szenvedtek. 1586 és 1596 között az élelmiszerárak ezüstben kifejezve (tehát ténylegesen, nem nominálisan) évente 9,85%-kal emelkedtek, amit sokan egyenesen „árforradalomnak” neveznek. Ennek brutalitása akkor válik nyilvánvalóvá, ha felidézzük, hogy az 1580-as évek elott az élelmiszerek évenként csupán 1,4%-kal drágultak.11 Nem maradtak el a pénzrontást és az árak meglódulását kíséro szokásos mellékjelenségek sem: a piacot elárasztották a körbenyírt, hamisított és „vörös” színu (vagyis nagyrészt rézbol készült) akcsék és a gyenge minoségu nyugati tallérok vagy gurusok. A század végére, néhány kivételtol (mint a kairói és az isztambuli) eltekintve, az oszmán pénzverdéket bezárták, és az akcse, a pénzrendszer addigi alapja, lassanként kiszorult az oszmán gazdasági életbol, ahol egyre inkább csak számítási pénzként funkcionált.

Ezt a 16. század végi „pénzreformot” általában az oszmán gazdaságtörténet egyik legdrámaibb fordulópontjának tekintik, ám okairól és következményeirol, például az oszmán „árforradalomról”, élesen megoszlanak a vélemények. Abban azért szinte mindenki egyetért, hogy az akcse megrendülése felborította a hagyományos társadalmi egyensúlyt, és kikezdte
a hatalom legitimitását. A 14-16. században ugyanis mind a kormányzat, mind az oszmán társadalom úgy hitte, a rendezett pénz- és árviszonyok, azaz a szilárd pénz(ek) és a viszonylagos olcsóság a társadalmi béke legfontosabb feltételei közé tartozik. Az a felfogás uralkodott, hogy a gazdaság célja nem a haszonszerzés, hanem a társadalom szükségleteinek kielégítése: olcsó és jó minoségu áruk biztosítása olyan mennyiségben, hogy az alapveto cikkek mindig mindenki számára hozzáférhetok legyenek. Ezt a célt a termelékenység és a szállítás korabeli körülményei között csakis úgy lehetett elérni, ha az állam politikai ellenorzése alá vonta a gazdaságot. Mindez a termelési tényezok: a föld-, a munkaero- és a tokemozgás, valamint a piaci (kereskedelmi) tevékenység szigorú szabályozását kívánta meg.12 Erre szolgált a pénzverés monopolizálása, a pénz- és nemesfémforgalom ellenorzése, a központi árszabás intézménye, valamint a kivitel korlátozása és a behozatal bátorítása. Az 1580-as évek közepén hozott intézkedésekkel és az ezutáni pénzpolitikával viszont az állam mintha lemondott volna a pénzrendszer teljes ellenorzésérol, feladta volna a belso ellátás elsobbségét biztosító, a bérbol és fizetésbol élo rétegek védelmét szolgáló tradicionális politikáját, és – ha egyelore korlátozottan is, de – rászabadította volna a társadalomra a szabadpiac könyörtelen törvényeit.13

Az oszmán állam viselkedését vizsgálva két markánsan eltéro véleményt szoktak megfogalmazni.14 A kutatók egyik csoportja a monetáris zavarokat – foleg J. Hamilton és Fernand Braudel munkáira támaszkodva – importált jelenségnek tartja, és az európai kapitalizmus kifejlodésével, valamint a nemzetközi árviszonyok drámai átalakulásával hozza összefüggésbe.15 Ezt a „gyarmati tézist” legátfogóbban Ömer Lütfi Barkan fejtette ki, akinek az oszmán ártörténet legfontosabb adatsorait köszönhetjük.16 Szerinte az történt, hogy a „magas nyomású” atlanti gazdaság behatolt az autarchiás, államilag ellenorzött, „alacsony nyomású” oszmán gazdaságba, és új kereskedelmi szervezetével, ipari technológiájával és a mögötte álló modern állam támogatásával fokozatosan felbomlasztotta azt. Ugyanis a két terület közötti árkülönbségek miatt (magas árak nyugaton, alacsonyak keleten) megkezdodött az oszmán élelem- és nyersanyag tömeges kivitele nyugatra. Az alapanyagokért folytatott versenyben a céhes keretek között muködo oszmán ipar alulmaradt a nyugati tokés vetélytársakkal szemben, s fokozatosan leépült. A mezogazdasági termékek árának emelkedése életre hívta a csiftlikeket, a piacra termelo nagybirtokokat, amelyek a hagyományos kisparaszti gazdaságok kisajátításával jöttek létre. Mindez épp akkor következett be, amikor a népesség és a zsoldos hadsereg létszáma számottevoen megemelkedett, vagyis jelentékeny keresletnövekedés támadt az oszmán piacon. Ez és a nyugati árak szívó hatása az alapveto termékek hiányához, áremelkedéséhez, inflációhoz s végül „árforradalomhoz” vezetett. Az adóalap és a bevétel csökkenése meg a kifizetendo zsold szakadatlan növekedése összeroppantotta az állami költségvetést: a központ már csak a pénz folyamatos rontásával, leértékeléssel tudta eloteremteni a szükséges összegeket.

Míg Barkan inkább a nyugati kapitalizmus és az oszmán világ szerkezeti eltéréseire helyezte a hangsúlyt, addig Halil Ýnalcik egy korábbi írásában közvetlenül az amerikai ezüst beáramlásában jelölte meg azt az „alapveto tényezot”, amely szétzilálta az oszmán pénzrendszert, és kikényszerítette az 1585-89-es leértékelést.17 Mivel nyugaton az ezüst ára alacsonyabb volt, mint az Oszmán Birodalomban, a 16. század második felében a kereskedok a 20-30% körüli haszon reményében tömegesen kezdték behozni az ezüstöt (pénzformában is) az oszmán piacra. A viszonylagos túlkínálat lenyomta az ezüst és felemelte az arany árát, vagyis a termékek akcséban (ezüstben) kifejezett árai rohamos növekedésnek indultak, ami spekulációhoz, az akcse tönkremeneteléhez vezetett. További fontos változásokat kapcsolt össze az amerikai fémdömpinggel Halil Sahillioðlu.18 Az a tény, hogy a levantei kereskedok mindinkább ezüstpénzekkel fizették ki keleti vásárlásaikat, súlyos gondokat okozott az államháztartásnak, mivel a hagyományosan aranyban adózó tartományok (Egyiptom, Szíria, Dijárbekir) egyre nehezebben jutottak aranypénzekhez. Sahillioðlu rámutatott arra is, hogy a nyugati tallérok (gurusok) tömeges elterjedése válságba sodorta az oszmán nemesfémbányászatot és pénzverést. Az oszmán verdék ugyanis olcsóbbnak találták a gurusokat beolvasztani és abból akcsét verni, mint a bányákat üzemeltetni, ámde a gurus összetétele miatt az eloírt fémtisztaságot nem tudták tartani. Hogy a szabványtól eltéro pénzek terjedését megakadályozza, az állam sorra becsukta a verdéket. Ráadásul az exportcikkek hiánya és az árkülönbségek miatt a birodalomba érkezo európai gurus tovább folyt Keletre, ami hatalmasra növelte az ezüst iránti keresletet. Az 1585-89. évi pénzkiigazítás, amely az európai szinthez közelítette az arany és az ezüst közötti átváltási arányt, lényegében a nemesfém-kiáramlást kísérelte meg korlátok közé szorítani azzal, hogy túlértékelte az aranyat és a gurust, és alulértékelte az akcsét. Ámde a piacot csak a pénzekben található nemesfémtartalom érdekelte, ezért a szabvány méretu akcse eltunt a piacról, és nyírt és hamisított akcsék foglalták el a helyét. Ez azonban egy ido után ismét kikényszerítette az akcse állami leértékelését, mert csak így lehetett mérsékelni a hivatalos és a piaci árfolyam közötti eltéréseket. Egy késobbi írásában Ýnalcik is a fémmozgások befolyásolásának szándékát és a különféle pénznemek közötti diszparitást tette felelossé a folyamatos (és az 1585-89. évi) pénzrontásért, fenntartva, hogy az egész folyamatot a nyugati aranyéhség, az ezüstinfláció és az arany-ezüstár változékonysága váltotta ki.19

Az európai „árforradalomból” levezetett „gyarmati tézissel” szemben számos ellenvetést fogalmazott meg Holm Sundhaussen.20 Véleménye szerint nem mutatható ki közvetlen összefüggés az árak (inkább szerény, mint „forradalmi”) növekedése és a nyugattal folytatott, éppenséggel többletet termelo kereskedelem között. A birodalom válságát inkább a népességnövekedés, az állandó háborúk, a rossz termések és a pénzjövedelem ésszerutlen felhasználása (végso soron a rugalmatlan társadalmi struktúra), vagyis belso feltételek idézték elo.21 Más elemzések is arra mutatnak, hogy Barkan eltúlozta a 16. századi atlanti hatásokat. Immanuel Wallerstein és Reºat Kasaba arra a következtetésre jutott, hogy az Oszmán Birodalom az 1750 és 1815 közötti idoszakban tagolódott be a világgazdaságba, ezt megelozoen a politikai hatalom még kordában tudta tartani a gazdaságot.22 Érdekes, hogy egy késobbi munkájában Fernand Braudel is hasonlóképpen látta a kérdést: az Oszmán Birodalom a 18. században is megmaradt különálló gazdasági világnak (économie-monde), amelyet nem hódított meg és nem taszított teljes mértékben peremhelyzetbe a Nyugat (ezt majd csak az angol export viszi véghez a 19. században).23 Az ún. „csiftlik-vitát” áttekintve Gilles Veinstein úgy foglalt állást, hogy az árutermelo, „Gutsherrschaft”-típusú birtoknak tekintett csiftlikek még a 18. században is szerény helyet foglaltak el az oszmán mezogazdaságban, és elsosorban belso okokból jöttek létre, anélkül, hogy gyökeresen átalakították volna a hagyományos termelési szervezetet.24 Idoközben a gyarmati tézis kiindulópontját, az európai „árforradalom” hagyományos, mennyiségi (kvantitatív) magyarázatát is mélyreható kritikák érték. Hamilton klasszikus tétele szerint egyenes, oksági összefüggés állt fenn az árak növekedése és az Amerikából érkezo ezüst mennyisége között. Michel Morineau azonban meggyozoen bizonyította, hogy az árak a 19. század elott elsosorban a terméseredményekhez igazodtak. Kimutatta, hogy az amerikai fémbehozatal 1660 után sosem látott csúcsokat ért el, mégsem emelkedtek az árak, ami egyértelmuen cáfolja Hamilton feltevését.25 Az európai „árforradalmat” (az évi 1-1,5%-os inflációt) ma már inkább a népesség és a fizetoképes kereslet nagyarányú növekedésének tulajdonítják, annál is inkább, mivel – mint fentebb már utaltam rá – a nemesfém nagy részét a kereskedok Ázsiába hordták.26 Mivel a megnövekedett népesség a luxuscikkek helyett elsosorban a közfogyasztási cikkeket, azon belül is a mezogazdasági termékeket kereste, az utóbbiak (valamint a nyersanyagok) ára „elhúzott” az ipari termékekétol. Így hát végso soron inkább agrár-árforradalomról és az árstruktúra forradalmi átalakulásáról lehet beszélni, amely a nemzetközi kereskedelem csatornáin keresztül „begyuruzött” az európai világgazdasággal kapcsolatba került országokba is.27

Részint ezeket a szempontokat figyelembe véve, részint ezektol függetlenül más kutatók azt a véleményt fogalmazták meg, hogy az oszmán pénzek és árak zavarai mögött az államot kell keresnünk. Mustafa Akdað szerint az oszmán állam még politikai hatalmának tetopontján sem volt képes úrrá lenni a krónikus nemesfémhiányon, amit a szukös fémkészlet és a keleti kereskedelemben folyamatosan termelodo deficit okozott. A gazdaság állandó pénzszukével, az államháztartás pedig visszatéro fizetési nehézségekkel küszködött. A kormányzat intézkedései (kiviteli tilalmak, fémfelhasználás korlátozása, magánkészletek felkutatása és elkobzása stb.) csak átmeneti és tüneti javulást eredményeztek, ezért aztán az emelkedo közkiadásokhoz (zsold) szükséges készpénzkészlet növelésére nem maradt más eszköze, mint az akcse állandó rontása, a régi pénzek bevonása és új pénz kibocsátása, ami az alattvalók nemesfémvagyonának megcsapolását jelentette. Az akcse a gazdaság szereploi körében is állandó spekuláció tárgya lett, s mindez együttesen áremelkedéshez, az állami bevételek elértéktelenedéséhez, az adóprés növeléséhez, a paraszti birtokok elhagyásához, társadalmi lázadásokhoz és a régi társadalmi struktúra megbomlásához vezetett.28 Haim Gerber, aki európai összehasonlításban vizsgálta meg az oszmán pénzpolitikát, szintén úgy találta, hogy az államháztartási deficit finanszírozása áll a pénzekkel kapcsolatos manoverek hátterében. Felhívta a figyelmet arra, hogy a rontás és a devalváció szinte mindig az akcsét sújtotta, az aranyat és a gurust általában nem érintette. Ennek oka az, hogy a kormány az apparátus és a hadsereg fizetésére elsosorban az akcsét használta, tehát a rontással voltaképpen a saját költségeit csökkentette, vagy másként megfogalmazva: a pénz inflálásával fedezte a költségvetés hiányát. Pontosan ugyanúgy járt el, mint a középkori és a kora újkori európai államok, amelyek hasonló eszközökkel próbálták orvosolni a pénzgazdaság fejlodése, a népesség növekedése, a közkiadások megugrása és a nemesfémellátás ingadozása miatt eloállott pénzhiányt. Az oszmán gondokat tehát nem a nemzetközi kereskedelem okozta, hiszen a nyugatról beáramló fém tovább folytatta útját Perzsia és India felé. Ezt igazolják (és a beáramlási teóriát cáfolják) az áradatok is: 1587 és 1650 között az ezüstben kifejezett éves infláció 0,5% körül mozgott. Gerber ugyanakkor elismeri, hogy a pénzrontás kiugróan gyors üteme nem magyarázható csupán egyetlen tényezovel, és felteszi, hogy a gazdaság bovülése és készpénzigényének felfutása is hozzájárulhatott az akcse surun bekövetkezo súlyvesztéséhez.29

Az utóbbi megállapítással a legújabb elemzések is egyetértenek. Cemal Kafadar, tüzetesen megvizsgálva az oszmán keleti kereskedelmi deficit okait, óvatosan úgy fogalmazott, hogy az amerikai ezüst és a nemzetközi pénzkereskedelem mindenekelott a pénzforgás sebességének növelésével járult hozzá az oszmán inflációhoz. Hangsúlyozva, hogy egy sor változó (bérek, kamatok stb.) még alapos kutatásra szorul, véleménye szerint az áremelkedések talán a következo „forgatókönyv” szerint következtek be: „a 16. században a népesség, a városiasodás növekedésével, a bovülo kereskedelemmel és az ügyletek és a pénzügy növekvo monetizálásával az oszmán rendszer inflációs nyomásnak volt kitéve; amikor megindult az ezüst-fém be- (és ki)áramlása, parancsoló szükséggé vált a pénztömeg forgásának felgyorsulása. A rendelkezésre álló pénztömeg gyarapodása hatással volt a fémpénzek iránti növekvo keresletre, és elosegítette a készpénz szélesebb köru használatát, ami kiváltotta a pénzrontást és a magas árakat”.30 Az áremelkedések mértékét és társadalmi hatását Kafadar sokkal súlyosabbnak, rombolóbbnak ítéli, mint például Gerber vagy Sundhaussen, s aláhúzza, hogy bár az oszmán vezetés felismerte a kereskedelmi egyensúlyhiányból fakadó gondokat, nem rendelkezett hosszú távú koncepcióval ennek kezelésére.31 Kafadarhoz hasonlóan nagy jelentoséget tulajdonít a gazdaság bovülésének és az erosödo pénzkeresletnek ªevket Pamuk is, amit szerinte egyértelmuen jelez a verdék számának felfutása Szülejmán korában. Ez a folyamat (amelyben fontos szerepet tulajdonít a népesség növekedésének is) az európai árforradalommal együtt az 1580-as évekre megingatta az államháztartást, mivel annak jövedelmei a vásárló erejébol fokozatosan veszto akcsében folytak be. A lelassuló és mind drágább hódítások (foleg az iráni háború), illetve a zsoldos sereg létszámának emelkedése aztán elkerülhetetlenné tette a drasztikus pénzrontást. Nem kizárt, hogy a döntés meghozatalára az iráni valuta ekkor tájt bekövetkezett leértékelése is hatással lehetett. Mindenesetre az 1585-89. évi „reformmal” megkezdodött a „klasszikus” oszmán pénzrendszer szétesése: az akcse lassanként eltunt, a piacot a legkülönfélébb (köztük sok igen rossz minoségu nyugati és hazai) pénz lepte el, a megmaradt verdék mind nehezebben jutottak fémhez. Ráadásul az állam egyre nagyobb mértékben tért át a pénzadóztatásra, ami aztán a 17. században szunni nem akaró pénzügyi zavarokat okozott.32 Az a tény, hogy az állam pénzben, mégpedig értékálló pénznemekben kezdte követelni az adókat, Suraiya Faroqhi szerint kényszeruen a piac felé terelte az oszmán alattvalókat. Annál is inkább, mivel az oszmán pénzverés beszukülése miatt a pénzszerzés egyetlen forrása a nemzetközi kereskedelem lett. A kereslet élénkülése következtében eloállott pénzhiány aztán inflációs hatásokat váltott ki, és hasznot hajtó vállalkozássá tette a pénzhamisítást.33

Eddig a fobb álláspontok. Egyesek tehát a nemzetközi nemesfémmozgásokban (a viszonylagos ezüstboségben, vagy éppen ellenkezoleg: a nemesfémhiányban), mások az állam fizetoképességének megingásában látták az oszmán monetáris gondok legfobb okát. Abban azért egyetértés mutatkozik, hogy akármi történt is, annak árát végeredményben a „bérbol és fizetésbol” élo rétegek fizették meg. A továbbiakban néhány saját megfigyelésemet szeretném közzétenni, amelyek talán hozzásegíthetnek ahhoz, hogy világosabban lássuk a válság kibontakozásának idorendjét és némely kevesebb figyelemre méltatott összetevojét.

1. Elso lépésként vizsgáljuk meg az oszmán államháztartás helyzetét közvetlenül a nagy leértékelés elott. Erre a célra rendelkezésre áll az 1582. március 11. és 1583. március 21. közötti idoszak költségvetési beszámolója. Ennek a büdzsének a legfontosabb sarokszámai (az összes bevétel és kiadás, a tartományok befizetései, a zsoldkiadások egy része, a bevételezett és a kincstárban maradt pénzfajták megoszlása) már ismert, maga a defter azonban egyelore kiadatlan.34 Elso pillantásra az elszámolás egy kiegyensúlyozott helyzetben lévo állam képét mutatja. Az összes bevétel 313 744 645 akcsét tett ki, amivel szemben 277 578 755 akcse kiadás állt, vagyis a kincstár 36 165 890 akcse többlettel zárta a szóban forgó idoszakot. Ám ha tekintetbe vesszük, hogy ez a többlet csak azért keletkezett, mert az elozo évbol a kincstárnak megmaradt csaknem ugyanennyi (pontosan: 34 094 678) akcséja, akkor azt mondhatjuk, hogy az oszmán állam alig valamivel (2 071 212 akcséval) több pénzt teremtett elo, mint amennyire a kiadásaihoz szüksége volt. Ez önmagában nem rossz eredmény, hiszen a 16. században máskor is megtörtént, hogy csak a megelozo pénzügyi évben felhalmozott tartalék segített egyensúlyba hozni a két oldalt. Szemet szúr azonban, hogy ez a megtakarítás mennyire lecsökkent a korábbiakhoz képest. 1547-48-ban 69 839 477 akcse készpénzzel rajtolt a költségvetés, amihez még további 86 889 845 akcse felesleget tudott termelni, így az átvitel a következo évre már 156 729 322 akcsére emelkedett. A költségvetés szilárdságára és „önbizalmára” utal, hogy az 1546-47. évi maradványt nem is számolták bele a kincstári összbevételbe (az ún. asl-i malba). Pedig ezzel együtt a kincstár a feltüntetett 198 887 294 akcse helyett valójában 268 726 771 akcse elköltheto pénzzel rendelkezett. Alaposan megváltozott a helyzet 1567-68-ra. Ekkor a múlt évben megmaradt felesleget, 119 509 235 akcsét már a költségvetés egyik legfontosabb bevételi tételeként könyvelték el, amelynek így 34%-át tette ki a korábbi megtakarítás. Miután a pénzügyi év végén 127 011 728 akcse maradt a kincstárban, látnivaló, hogy ezt az összeget szerény mértékben ugyan, de ebben az évben is növelni tudták. Ám szemben az 1547-48. évi csaknem 87 millióval, a gyarapodás már csak 7 502 493 akcséra rúgott.35 A következo tizenöt év során deficites éveknek is kellett lenniük, hiszen 1582-83-ig az áthozatal 34 094 678 akcséra olvadt, a tárgyévi növekmény pedig 2 071 212 akcséra zsugorodott. Ha megvolnának a következo két-három év büdzséi, nyilvánvalóan arról tanúskodnának, hogy a nyolcvanas évtized közepére a 16. század derekán még számottevo tartalékok teljesen elolvadtak. Ez az adatsor világosan jelzi, hogy az 1582-83-at megelozo fél évszázadban, foleg az 1548 utáni idoszakban, a központi kincstár pozíciói fokról fokra romlottak (különösen a nagy hadjáratok éveiben, amit a jobb évek eredményei aztán már nem tudtak olyan mértékben ellensúlyozni, mint korábban).36

Ezt a benyomást az 1582-83. évi költségvetés tüzetesebb vizsgálata csak megerosíti. Idézzük fel még egyszer, hogy az összes bevétel 313 744 645, a kiadás pedig 277 578 755 akcséra rúgott. Ezekbol mindjárt levonhatunk 30 811 452 akcsét (522 228 aranyat), Egyiptom befizetését, mert ezt a szokások szerint teljes egészében a szultán kapta „zsebpénznek”, vagyis csupán átfolyt a kincstáron (ezt az összeget ezúttal további 7 578 766 akcséval megtoldották). Ha ugyanígy eltekintünk a tavalyi áthozataltól és az idei megtakarítástól, de az utóbbi javára mutatkozó 2 071 212 akcsét számításba vesszük, akkor marad 248 838 515 akcse bevétel és 246 767 303 kiadás. A bevételeket közelebbrol megnézve kiderül, hogy ezt a minimális többletet csak újszeru megoldásokkal sikerült elérni. Többek között 6 millió akcsét utaltak át (kölcsönként?) a belso (szultáni magán)kincstárból.

Aztán a 16. századból ismert büdzsék történetében elso ízben a dzsizje-bevételek közé beiktatták a moldvai és a havasalföldi fejedelemségek adóját is. Ennek összegét nem adták meg külön, de ha (túl jóindulatúan) feltesszük, hogy ugyanannyi volt, mint 1570-75 táján, akkor legkevesebb 8,5 millió akcsét kell számítanunk rá.37 Ezenkívül a kincstár bevételezett még 47 831 181 akcse nem tervezett vagy „nem rendszeres” (gayr-i mukarrere) jövedelmet, amelybol 40 147 623 akcséval részesedtek az ún. „rendkívüli hadiadók” (avariz, bedel-i kürekçi, nüzül).

A felsorolt tételek (54 647 623 akcse) az összes bevétel 22%-át teszik ki, vagyis az állami pénzszükséglet mintegy ötödét már csak rendkívüli vagy külso források igénybevételével tudták biztosítani. És ami a legárulkodóbb: az elszámolásból kitunik, hogy a „rendkívüli hadiadókat” 1576 óta minden évben kivetették, s azóta folyamatosan szedték be azok hátralékait. Nem túl nagy merészség ebbol arra következtetni, hogy a költségvetés csak ezen adók miatt nem fordult deficitesre már jóval korábban (ha 1582-83-ban nem sikerült volna majdnem 22 millió akcsét behajtani az elozo évi hadiadóból, nem képzodött volna maradvány, sot a korábbi is lecsökkent volna). Mindezek alapján kimondhatjuk, hogy az erosödo adóztatás dacára az államháztartás már 1583 elejére az egyensúly megbomlásának küszöbéhez érkezett.38

2. Miután a költségvetési beszámoló azt is részletezte, hogy a jövedelmek milyen pénzfajtákban folytak be, bizonyos képet alkothatunk a pénzforgalomról s arról, hogy miképpen viszonyult az állam az egyes érmékhez. Amint az várható volt, a bevételek zömét (58,25%-át) akcséban fizették be.39 Az is egyértelmu, hogy a kincstár igyekezett szabadulni az akcsétól: kerekítve 90%-át szétosztotta, 10%-át megtartotta. Ugyanez mondható el a sáhiról (aránya az összbevételben 17,11%): 98,82%-át kifizették, 1,18%-át a kincstárban hagyták. Az aranypénzekkel (arányuk a bevételben 20,51%) már megfontoltabban gazdálkodtak: 78,43%-ukon adtak túl, 21,57%-ukat visszatartották. Ha a szultánnak (mindig) aranyban átadott „egyiptomi kincstárat” (Misir hazinesit) is ide számítanánk, akkor kitunne, hogy a befolyt aranypénzek 78,43%-át nem közkiadásokra költötték. A kincstár birtokába jutott kétfajta „pénz” (penz) is: 102 778 db fél akcse értéku „kis pénz”, azaz magyar dénár (51 389 akcse összértékben), és 7830 db másfél akcse értéku „nagy pénz”, azaz magyar garas (11 745 akcse összértékben). Ezeket vagy nagyon szerették, vagy nem tudták elsózni, mert már az elozo évben is a kincstárban voltak, és továbbra is megorizték mindet. A végére hagytam a gurust, mert ennek tárgyunk szempontjából különös jelentosége van. Az adott pénzügyi évben a kincstárba 196 159 db, többségében 39-40 akcséra értékelt különbözo gurus, vagyis nagyméretu európai ezüstpénz (tallér) folyt be 7 693 180 akcse összértékben. Ezzel a gurus a bevételkor szerzett pénzfajták között (ha a magyar dénároktól eltekintünk) az utolsó helyen végzett a maga 2,45%-os részesedésével. A csaknem kétszázezer érmének 66%-át elköltötték, 34%-át visszatartották.

Ezekbol az arányokból kiolvasható, hogy az állam valamennyi pénzfajta közül a különféle aranyakat és a gurust értékelte a legtöbbre.40 Ám az is nyilvánvaló, hogy a gurus iránti vonzalmát egyelore nemigen élhette ki, hiszen ahhoz elenyészo mértékben tudott hozzájutni (lásd a 2,45%-os részesedést). Ebbol viszont az következik, hogy 1583 márciusában, tehát két és fél, három évvel a nagy leértékelés elott, a birodalom központjában semmi nyoma olyasféle ezüstdömpingnek, amely alkalmas lett volna a piac felforgatására. Egyértelmu jelek utalnak viszont az állami költségvetés megroppanására, valamint arra, hogy a pénzügyi nyomás hatására a szabadpiacon az akcse árfolyama az arannyal szemben sosem látott mélypontra süllyedt.41 Vizsgáljuk most meg e megfigyelések fényében az 1585-89. évi leértékelést.

3. A „reform”, mint láttuk, lényegét tekintve abban állt, hogy az akcsét 100 százalékkal leértékelték az oszmán és a velencei aranyhoz meg a gurushoz képest, ezüsttartalmát pedig 44%-kal csökkentették. Kétségtelen, hogy a kormányzatot részben a piac kényszerítette erre a lépésre, ahol az arany 1585 folyamán már „magától” is csaknem elérte ezt az árat. A muvelet egyik, és talán elsodleges célja mégis az lehetett, hogy minél több darab álljon rendelkezésre a létfontosságú akcséból, hiszen a katonák zömét ezzel fizették ki. A rontás és a leértékelés arányszámainak eltérései azonban azt a gyanút keltik, hogy további meggondolások is szerepet játszhattak. Miként arra már Sahillioðlu felhívta a figyelmet, az akcsét itt egyértelmuen alulértékelték. Ugyanis nem a hivatalosan megállapított 80, hanem 65-66 db akcse ezüsttartalma egyezett meg egy gurus ezüsttartalmával, ami azt jelenti, hogy a gurust felülértékelték az akcséhoz képest. Mármost a pénztörténet jól ismert jelensége, hogy az a pénz, amelyik alulértékelt, lassanként eltunik a forgalomból, és a felülértékelt kezdi átvenni a helyét (ebben fizet az adóbérlo, ez áramlik a verdékbe), hiszen ez a pénz olcsóbb. Pontosan ez történt az Oszmán Birodalomban is: a szabvány méretu és minoségu akcse olyan lett, mint a fehér holló, mert a közönség az akcse elrejtésével, körbenyírásával, hamisítással stb. igyekezett a tényleges arányokat helyreállítani. Ha ez igaz, akkor megfogalmazható egy olyan állítás, hogy 1585-89-ben az oszmán pénzügyi kormányzat az árfolyamok ilyetén alakításával arra próbálta rávenni a társadalmat, hogy a jövoben akcse helyett inkább gurusban rója le járandóságait (hogy aztán abból pénzt verethessen).42 Kissé élesebben megfogalmazva: világosan kinyilvánította, hogy mostantól fogva az akcse már nem olyan fontos számára. Ennek lehet a következménye az, hogy a havasalföldi és a moldvai vajdák, akik eddig adóik nagyobbik részét akcsében fizették be, a reform elindítása óta csak gurust és sáhit küldtek Isztambulba.43

Amikor az oszmán kormányzat igyekezett olyan feltételeket teremteni, amelyek között az alattvalóknak megérte gurusban teljesíteni a befizetéseiket, akkor elvileg bízhatott abban, hogy ezzel egyidejuleg képes lesz korlátozni a gurus keleti kivitelét is (ti. számíthatott arra, hogy az oszmán alattvalók fogják felvásárolni azt). Sahillioðlu kutatásaiból tudjuk, hogy ez
a kivitel már az 1570-es években javában folyt, mivel az indiai és a perzsa kereskedok 6-7 akcsés felárat is megadtak a gurusért, és ezzel alaposan megnehezítették a kormány számára, hogy nagy mennyiségu nyugati pénz (ezüst) birtokába jusson. Ugyanakkor, s erre szintén Sahillioðlu hívta fel a figyelmet, a gurus felül- és az akcse alulértékelése nyilvánvalóan a nyugati pénzbehozatal bátorítására is szolgált, hiszen a hivatalos árfolyamon történo átváltás tetemes hasznot biztosított a kereskedoknek (és még nagyobbat, ha a gurus nem érte el a szabványt).44

4. Mindez arra utal, hogy legalábbis a kincstár szempontjából nézve a fejleményeket, nem a fémboség, hanem a fémhiány jelentette az igazi problémát. Nyilvánvaló, hogy ezen a 15. század óta fennálló helyzeten a tallérok fokozódó beáramlása sem változtatott lényegesen.45 Úgy tunik, inkább csak a kormány magatartása módosult annyiban, hogy a hagyományos kezelési módok mellett (kiviteli tilalmak, nemesfém-felhasználás korlátozása a kézmuiparban, akcse bevonása) a pénzrontást most a forgalom szabályozásának eszközeként is bevetette. Valójában azonban ezzel a módszerrel már korábban is próbálkozott. Ilyen esetrol értesülünk abból a parancsból, amelyet a szultáni tanács Ali pasa egyiptomi beglerbégnek küldött 1552. július 28-án. Ebbol megtudjuk, hogy az egyiptomi vezetést erosen aggasztotta a helyi pénz, a para külföldre vitele (nyilván Arábián át Indiába). Már korábban azzal a javaslattal fordult Isztambulhoz, hogy ennek megakadályozására (harice gitmemek içün) „hetven dirhem ezüsthöz harminc dirhem rezet kellene keverni”, azaz minden 100 dirhem alapanyag 70% ezüstöt és 30% rezet tartalmazzon. A parával kapcsolatos ismereteink hiányosak, de ha orizte 1524-bol ismert tulajdonságait, akkor 1552-ben az 1,224 g súlyú érme 1,054 g ezüstöt tartalmazott, azaz 86%-os tisztaságú volt. Ha a javaslatot megfogadják, az egyenértéku lett volna a para 18,4%-os leértékelésével/rontásával. A központ a döntést a beglerbégre bízta, és elküldte neki a pénzveréshez kért több mint 18 kantar ezüstöt. Ekkor a beglerbég összehívta az egyiptomi kereskedoket, és megkérdezte a véleményüket. Azok egyöntetuen a pénzrontás ellen foglaltak állást, mert szerintük az a következo káros következményekkel járna: megemelkedne az arany, azt követoen pedig a ruházati cikkek és a szövetek ára (nyilván az élelmiszereké is, de hát oket elsosorban a távolsági kereskedelem árucikkei érdekelték); a kereskedok a rossz pénz miatt ezüstöt hoznának be Anatóliából; az arany áremelkedése az ezüstpénzek hamisításához vezetne, ami aztán megnehezítené a kincstári jövedelmek behajtását. A pasa az ellenvetések hatására a régi rendszer fenntartása mellett döntött, s inkább az ezüstöt árusította ki jó pénzért (dirhemét 4,5 oszmániért).46

Ez az eset világosan mutatja, milyen dilemmákkal nézett szembe a kormányzat, amikor hozzányúlt az alapveto pénzekhez. Számunkra itt az a lényeges, hogy már 1585 elott is elképzelhetonek tartotta oly módon akadályozni a pénzek kiáramlását, hogy lerontja azok minoségét, és ezzel nem kívánatos árucikké teszi a kereskedok szemében. És ami még fontosabb: bár tisztán látta, hogy a pénzrontás elkerülhetetlenül áremelkedést, csempészetet és hamisítást von maga után, a nemesfém benntartása érdekében ezt a áldozatot is hajlandó lett volna vállalni.

5. Ezek után térjünk vissza ismét az 1585-89-es leértékeléshez, és tegyük mérlegre az elmondottak fényében. Nyilvánvaló, hogy a muvelettel az oszmán irányítók több problémát kívántak egyidejuleg orvosolni. Nem lehet kétséges, hogy a legégetobb gond megoldására, az állam fizetési kötelezettségeinek teljesítésére nemigen adódott más eszköz, mint az akcse rontása, hiszen a kincstárnak leginkább ezt a pénzt állt módjában manipulálni. Úgy tunik azonban, hogy az árfolyam-politikával kissé túllott a célon. A másik nagy probléma, hogy a nemesfémáramlás befolyásolása érdekében alulértékelte az akcsét, amivel olyan ördögi körbe került, amelybol nemigen tudott kikecmeregni. Az oszmán közönség ugyanis nem vette figyelembe az állam óhaját, és a gurust valódi értékén adta-vette. Emiatt az akcsét állandóan rontották, hamisították, sot kivitték az országból, ami újabb és újabb korrekciós állami leértékeléseket kényszerített ki. A kivitelben szerepet játszott az is, hogy a devalvációval az állam az ezüst-aranyár korábbi 10-11:1-es arányát egy idore 13:1-re módosította, ami ahelyett, hogy visszafogta volna, további nagy lökést adott az ezüst keleti exportjának és csempészetének, mivel ott az ezüstnek magasabb volt az ára (Indiában például 9:1).47 Lehet, sot biztos, hogy 1585 után a korábbinál sokkal több gurus érkezett a birodalomba,48 és kevesebb arany ment nyugatra, de a Kelet javára mutatkozó árfolyamkülönbség és a jó akcse eltunése következtében végso soron nemhogy csökkent, hanem éppenséggel növekedett a fém- és pénzhiány, ami így a vártnál jóval nagyobb inflációt okozott. Ebben része volt annak is, hogy a reform elhúzódott, vontatottan haladt, majd megrekedt az akcse bevonása és kibocsátása; ráadásul sokféle pénz forgott egyidejuleg, ami rendkívül elbátortalanította a piac szereploit. Különösen a kereskedelmi utaktól távol eso területek szenvedtek sokat, mert ezek továbbra is az akcséra voltak utalva, de a csökkeno, majd csaknem teljesen leálló pénzverés mellett igen nehezen tudtak megfelelo minoségu fizeto eszközhöz jutni.49 Súlyosbította a helyzetet, hogy ez ido tájt sorozatban igen rossz terméseket takarítottak be, s hogy az állam a nem szuno pénzhiány miatt gyors ütemben tért át a pénzadók követelésére.50

Mindent összevetve: véleményem szerint az Oszmán Birodalom monetáris zavarai az 1580-as években elsosorban a túlméretezett bürokrácia és hadsereg ellátásának nehézségeibol fakadtak. A közköltségek lefaragására az adott viszonyok között nem kínálkozott más út, mint az akcse rontása. Ezt a módszert, illetve a mesterséges árfolyam kialakítását az állam ugyanakkor a fémáramlás szabályozására is felhasználta. A viszonylag olcsó amerikai ezüst (pontosabban az európai ezüstpénzek) megjelenése szintén zavarokat okozott, mivel az oszmán kormányzatot arra ösztökélte, hogy inkább a nemzetközi kereskedelemben mozgó pénztömegbol próbálja megszerezni a birodalom fémszükségletét. Ez azonban a korábbinál sokkal inkább kitette a nemzetközi árviszonyok és árumozgások változásainak. Az 1585-89-es leértékelés az elso olyan oszmán pénzügyi intézkedés volt, amely ezeket az összetett problémákat egyidejuleg kívánta kezelni. A választott módszer azonban nem volt alkalmas erre, az egymással is ütközo célok között nem sikerült összhangot teremteni, s gyanítható, hogy a kormányzat nem is látta át az intézkedés összes lehetséges következményeit. Így a gyógymódnak szánt pénzrontás/leértékelés olyan pénzügyi átrendezodést indított el, amelyet az állam egyre kevésbé volt képes ellenorzése alatt tartani. Mindenestre a bajok belül kezdodtek, amire a nemzetközi folyamatok csak rásegítettek.

Kiegészítés

Alig tettem pontot e tanulmány végére, amikor Isztambulban megjelent ªevket Pamuk oszmán pénztörténeti monográfiája, amely a téma legalaposabb és legkiegyensúlyozottabb feldolgozásának tunik. (Osmanli Ýmparatorluðu’nda paranin tarihi. Tarih Vakfi Yurt Yayinlari, 73. Ýstanbul, 1999 áprilisa). Futólag áttekintve a munkát (foleg annak az általam tárgyalt korszakra vonatkozó fejezeteit), megállapíthattam, hogy Pamuk eredményei érdemben nem módosítják a fentiekben kifejtetteket. Végezetül szeretnék köszönetet mondani Pach Zsigmond Pálnak, Engel Pálnak, Buza Jánosnak és Dávid Gézának értékes észrevételeikért.

Fodor, Pál

On the crisis of the Ottoman monetary system in the 16th century
(notes on the depreciation of 1585/1589)

Some of the scholars who have studied the main causes of the Ottoman monetary problems have found them rooting in international movements of precious metals (the abundance of silver, or, on the contrary, the scarcity of precious metals), while others have opted for the unsteady state of the solvency of the state. The author of the present paper also has surveyed the figures of the available state budgets from the 16th century, and these data clearly indicate that the positions of the central treasury were continuously deteriorating during the fifty years before 1582/83, especially after 1548. The accounts show that the “special war-taxes”, levied every year after 1576, were the only factor that had kept the budget from sliding in deficit much earlier. Despite the increasing taxes, in 1583 state finances got to a point where balance was to collapse. It was indicated by the fact that the exchange rate of akçe against gold in the free market fell to unprecedented depths as a result of financial pressure.

The Porte wished to handle the crisis within a “monetary reform”, which essentially consisted in devaluating the akçe by 100% as against the Ottoman and Venetian gold, and the guruº, a large size silver of western origin, its silver content also reduced by 44%. One of the purposes, probably the primary purpose, of the manoeuvre may have been to have as many as possible akçes at the disposal of the treasury since most of the army was paid with this money. Akçe becoming cheaper than guruº, the Ottoman financial government thus tried in 1585/89 to have society pay its debts in guruº rather than in akçe in the future. However, the laws of the market would soon establish a trading rate between the akçe and the other means of exchange, and so the “reform” slipped from the hands of the government. To sum it up, the monetary problems of the Ottoman Empire in the 1580s were caused by the difficulties of providing for a bureaucracy and an army both rather oversized. The only way to cut back public expenses in the circumstances seemed to be the debasement of the akçe. The appearance of the comparatively cheap American silver (or, more precisely, European silver coins) was another source of trouble because it moved the Ottoman government to try to meet the demand of the empire for metal from the mass of money moving in international commerce. This, however, exposed it to a larger extent to the changes in international prices and movement of goods. The depreciation of 1585/89 was the first Ottoman financial measure that attempted to handle these complex problems simultaneously. But the method was not fit for that, no harmony could be established among conflicting goals, and it is fair to say that the government itself never foresaw all the possible consequences of the operation. Thus, the debasement/devaluation, meant to be a therapeutic measure, started a series of monetary rearrangements that the state was increasingly unable to control. The problems started at home, and the international processes only deepened them.

1 Az oszmán pénzrendszer ismertetésekor foleg a következo munkákra támaszkodtam: Sahillioðlu, Halil: The Role of International Monetary and Metal Movements in Ottoman Monetary History 1300-1750. (a továbbiakban: Sahillioðlu) In. Precious Metals in the Later Medieval and Early Modern Worlds. Ed. by J. F. Richards. (a továbbiakban: Precious Metals) Durham, 1983. 269-304., foleg 269-281. Pamuk, ªevket: Money in the Ottoman Empire 1326-1914. (a továbbiakban: Pamuk) In. An Economic and Social History of the Ottoman Empire, 1300-1914. Edited by Halil Ýnalcik with Donald Quataert. Cambridge, 1994. 947-985., foleg 950 skk. (a továbbiakban: An Economic and Social History)

2 Robbert, Louis Buenger: Monetary Flows – Venice 1150 to 1400. In. Precious Metals 77.

3 Pamuk 956. Haim Gerber ezzel szemben úgy véli, a rendszer nem nevezheto bimetallizmusnak: The Monetary System of the Ottoman Empire. Journal of the Economic and Social History of the Orient, 25:3. 1982. 309. (a továbbiakban: Gerber)

4 Sahillioðlu 298. Ebben szerepet játszott az is, hogy az oszmán aranyellátás csak Egyiptom elfoglalása után lett biztonságosabb.

5 Ezek elterjedésére és árfolyamváltozásaira lásd Buza János: Der Kurs der Löwentaler in Ost-Mitteleuropa (mit besonderer Rücksicht auf Siebenbürgen und Ungarn). Acta Historica, Budapest, 27. 1981. foleg 339 skk.

6 Hegyi Klára: A török hódoltság és pénzforgalma: Numizmatikai Közlemények, 86-87. 1987-1988. 77-83. A dénár szerepére lásd Buza János: Pénzforgalom a tizenötéves háború idején: Numizmatikai Közlöny 94-95. 1995-1996. 34. Buza János: A magyar dénár kivitele Észak-Itáliába a XVI. század közepén. In. Numizmatika és társadalomtudományok, II. Debrecen, 1996. 92. A régészeti eredmények arról tanúskodnak, hogy Magyarországon az akcse elhanyagolható szerepet játszott. Lásd Dávid Géza – Gerelyes Ibolya: Ottoman Social and Economic Life Unearthed. An Assessment of Ottoman Archeological Finds in Hungary. Eloadás a heidelbergi oszmantikai gazdaságtörténeti kongresszuson. (Sajtó alatt.)

7 A két vazallus fejedelemségben forgó veretekre lásd még Murgescu, Bogdan: The Circulation of the Hungarian Denars in the Romanian Principalities in the 16th Century: Numizmatikai Közlöny, 96-97. 1997-1998. 39-44. Murgescu, Bogdan: The Shahis in Walachia. Revue des Études Sud-Est Européennes, 32:3-4. 1994. 293-300.

8 Pamuk 955. Sahillioðlu szerint (Sahillioðlu 281.) a két leértékelés 1552-ben és 1565-ben történt. Lásd még Sahillioðlu, H.: Siviº Year Crisis in the Ottoman Empire. In. Studies in the Economic History of the Middle East from the Rise of Islam to the Present Day. Ed. by M. A. Cook. London – New York – Toronto, 1970. 240. (a továbbiakban: Studies in the Economic History of the Middle East)

9 Pamuk 953. Akdað, Mustafa: Türkiye’nin iktisadî ve içtimaî tarihi. II. 1453-1559. Istanbul, 1974. 240-241. (a továbbiakban: Akdað) Aykut, Nezihi: Osmanli Ýmparatorluðunda XVII. asir ortalarina kadar yapilan „sikke tashihleri”. (a továbbiakban: Aykut „sikke tashihleri”) In. Prof. Dr. Bekir Kütükoðlu’na armaðan. Ýstanbul, 1991. 346-347.

10 Aykut „Sikke tashihleri” 351-352., Kafadar, Cemal: Les troubles monétaires de la fin du XVIe siccle et la prise de conscience ottomane de déclin. Annales. Économies, Sociétés, Civilisations, 1991/2. 386.
(a továbbiakban: Kafadar)

11 Sundhaussen, Holm: Die „Preisrevolution” im Osmanischen Reich während der zweiten Hälfte des 16. Jahrhunderts. „Importierte” oder intern verursachte Inflation? (zu einer These Ö. L. Barkans). Südost-Forschungen, 42. 1983. 180. (a továbbiakban: Sundhaussen)

12 Genç, Mehmet: Osmanli Ýmparatorluðunda devlet ve ekonomi. In. V. Milletlerarasd Türkiye sosyal ve iktisat tarihi kongresi. Tebliðler. Ankara, 1990. 13-25. Ýnalcik, Halil: The Ottoman Economic Mind and Aspects of the Ottoman Economy. In. Studies in the Economic History of the Middle East, 207-218. Ýnalcik, Halil: The Economic Mind. In. An Economic and Social History 44-54. (a továbbiakban: Ýnalcik)

13 A korabeli oszmán társadalom reakciójára lásd Kafadar foleg 381-82., 390-396.

14 Az 1988 elotti álláspontokról jó tájékoztatást nyújt Tóth Sándor László: The „Price Revolution” in the Ottoman Empire at the End of the Sixteenth Century. Acta Historica, Szeged, 87. 1988. 35-47.

15 Hamilton, Earl J.: American Treasure and the Price Revolution in Spain, 1501-1650. Cambridge, 1934. Braudel, Fernand: A Földközi-tenger és a mediterrán világ II. Fülöp korában. Budapest, 1996. II. 503-586., III. 1269-1270.

16 Barkan, Ömer Lutfi: The Price Revolution of the Sixteenth Century: a Turning Point in the Economic History of the Near East. International Journal of Middle East Studies, 6. 1975. 3-28. (a továbbiakban: Barkan) Barkan, Ömer Lutfi: Les crises économiques et sociales de la deuxicme moitié du XVIe siccle dans l’Empire ottoman. Kézirat a párizsi Maison de Science de l’Homme könyvtárában,
F. Braudel adománya, 99 oldal.

17 Ýnalcik, Halil: Osmanli Ýmparatorluðu’nun kuruluº ve inkiºafd devrinde Türkiye’nin iktisadi vaziyeti üzerinde bir tetkik münasebetiyle. Belleten, 15. 1951. 629-690. = Osmanli Ýmparatorluðu. Toplum ve ekonomi üzerinde arºiv çaliºmalari, incelemeler. Ýstanbul, 1993. 139-186., foleg 158-167., 179-186. Az idézett kifejezés (esas âmil): 185.

18 Sahillioðlu 281-288.

19 Ýnalcik, Halil: Impact of the Annales School on Ottoman Studies and New Findings. Review, 1. 1978. 90-96.

20 Sundhaussen 169-181.

21 Újabban Barkannak a népesség robbanásszeru növekedését kimutató számításait is komoly kritikák érték. Mindenekelott lásd Káldy-Nagy Gyula: A szandzsák-összeírások forrásértékérol: Keletkutatás, 1992. osz, 114-120. Vö. Faroqhi, Suraiya: Political Tensions in the Anatolian Countryside around 1600. An Attempt at Interpretation. In. Türkische Miszellen. Robert Anhegger Festschrift–Armaðan–Mélanges. Hrg. von J. L. Bacqué-Grammont–Barbara Flemming–Macit Gökber–Ýlber Ortayli. Ýstanbul, 1987. 117-130.

22 Wallerstein, Immanuel–Kasaba, Reeat: Incorporation into the World-Economy: Change in the Structure of the Ottoman Empire, 1750-1839. In. Économies et sociétés dans l’Empire Ottoman (fin du XVIIIe – début du XXe siccle). Ed. par Jean-Louis Bacqué-Grammont et Paul Dumont. Paris, 1983. 335-354.

23 Braudel, Fernand: L’Empire turc est-il une économie-monde? In. Mémorial Ömer Lütfi Barkan. Paris, 1980. 39-50., foleg 44. Ez nem zárta ki, hogy bizonyos empóriumokban és régiókban, mint például Izmir és annak hátországa, a nyugati kereskedok megvessék a lábukat, és komoly károkat okozzanak
a hagyományos oszmán iparnak és ellátási rendszernek. Lásd Goffman, Daniel: Izmir and the Levantine World, 1550-1650. Seattle–London, 1990. foleg 50 skk. A levantei kereskedelem változásairól lásd még: Hóvári János: Az Oszmán Birodalom és a Levante-kereskedelem a 15-16. században. Világtörténet, 1983. 2. 42-62.

24 Veinstein, Gilles: On the Çiftlik Debate. In. Landholding and Commercial Agriculture in the Middle East. Ed. by Çaðlar Keyder and Faruk Tabak. New York, 1991. 35-53., 200-203.

25 Morineau, Michel: Incroyables gazettes et fabuleux métaux. Les retours des trésors américains d’aprcs les gazettes hollandaises (XVIe-XVIIIe siccles). London, etc. et Paris, 1985. 30-31., 34-41., 87., 258-259., 320., 563., 578-586., 597.

26 Diederiks H. A. et alii: Nyugat-európai gazdaság- és társadalomtörténet. A rurális társadalomtól
a gondoskodó államig. Budapest, 1995. 111-113.

27 Minderrol lásd Pach Zsigmond Pál kiváló összefoglalását: Közép-Kelet-Európa és a világkereskedelem az újkor hajnalán. Századok, 1983. 3. szám, 427-458., 434-435., 458-459.

28 Szerinte a helyzetet súlyosbította, hogy fokozódott az európai ipari termékek (foleg szövetek) beáramlása a birodalom piacaira: Akdað, Mustafa: Osmanli Ýmparatorluðu’nun kuruluº ve inkiºafi devrinde Türkiye’nin iktisadî vaziyeti. Belleten, 13:51. 1949. 497-568., foleg 509-537., 14:55. 1950. 319-418. Akdað, Mustafa: Türkiye’nin, II. 230-249., 359-369., 395-443. Akdað, Mustafa: Türk halkinin dirlik ve düzenlik kavgasi. Ankara, 1975. 36-44. Ýnalcik felrótta Akdaðnak, hogy hibát követett el akkor, amikor a pénzhiányt ab ovo a gazdasági válság jelének tartotta. Az ugyanis gyakran éppen a gazdasági fellendülés mutatója.

29 Gerber 308-324.

30 Kafadar 389.

31 Kafadar 384.

32 Pamuk 958-966.

33 Faroqhi, Suraiya: Counterfeiting in Ankara. Turkish Studies Association Bulletin, 15:2. 1991. 281-292. (a továbbiakan: Faroqhi: Counterfeiting)

34 Ýstanbul, Baºbakanlik Osmanli Arºivi, Maliyeden Müdevver 893. Kiadását H. Sahillioðlu tervezi. Az eddigi részadatok: Barkan 17., 20. Sahillioðlu 298-299. Sahillioðlu, Halil 1524-1525 Osmanli bütçesi. Ýstanbul Üniversitesi Ýktisat Fakültesi Mecmuasi, 41:1-4. 1985. 423-424., 427. A központi „költségvetési beszámolókról” lásd Sahillioðlu utóbb említett cikkét, valamint Barkan úttöro tanulmányait és forrásközléseit (ezúttal csak a 16. századiakat): Osmanli Ýmparatorluðu „bütçe”lerine dair notlar: Ýstanbul Üniversitesi Ýktisat Fakültesi Mecmuasi, 15:1-4. 1953-1954. 238-250. Barkan: H. 933-934 (M. 1527-1528) malî yilina ait bir bütçe örneði. Ýstanbul Üniversitesi Ýktisat Fakültesi Mecmuasi, 15:1-4. 1953-1954. 251-329., Barkan: 954-955 (1547-1548) malî yilina âit bir Osmanli bütçesi. Ýstanbul Üniversitesi Ýktisat Fakültesi Mecmuasi, 19:1-4. 1957-1958. 219-276. Barkan: H. 974-975 (M. 1567-1568) malî yilina âit bir Osmanli bütçesi. Ýstanbul Üniversitesi Ýktisat Fakültesi Mecmuasi, 19:1-4. 1957-1958. 277-314. Lásd még Tabakoðlu, Ahmed: Türk iktisat tarihi. Geniºletilmiº 2. baski. Ýstanbul, 1994. 173-187.

35 Ennek a büdzsének a számai, amint azt Sahillioðlu jelezte (1524-25 Osmanli bütçesi, 425.), nem tunnek teljesen megbízhatónak. Egy kiegészíto jegyzék (Ö. L. Barkan, H. 974-975 [M. 1567-1568] malî yilina, 314.) ugyanerre az évre a bejtülmál, az uralkodói és a vezíri hászok jövedelmével együtt 159 800 033 akcse többletet mutatott ki. Ha ezt vesszük alapul, a megtakarítás növekménye 40 2490 798 akcse. Ez ugyan jóval több a fent említettnél, de a tendencián nem változtat. Egyébként a maradványokat az 1547-48 elottrol fennmaradt elszámolásokban meg sem említették.

36 Ez a folyamat a fobb tartományi kincstáraknál is megfigyelheto: folyamatosan csökkent Isztambulba küldött feleslegük. Ýnalcik 84-87.

37 A havasalföldi harádzs 1569-70-ben 6 millió, a moldvai 1575-76-ban 2 586 000 akcse volt. Lásd Maxim, Mihai: Considérations sur la circulation monétaire dans les pays roumains et l’Empire ottoman dans la seconde moitié du XVIe siccle. Revue des Études Sud-Est Européennes, 13. 1975. 409-410.
(a továbbiakban: Maxim)

38 Nem segítettek a kincstáron a különbözo készpénzkímélo módszerek sem: a zsold-tímárok szélesköru alkalmazása (a magyarországi gyakorlatról lásd Hegyi Klára: Török berendezkedés Magyarországon. Budapest, 1995. 90-94.), vagy az olyan közönséges pénzügyi trükkök, amelynek egyikét egy 1550. évi magyarországi zsolddefterben figyelhetjük meg: az oszmán aranyat, amelyet a kincstár 60 akcséért vett be, a várkatonáknak 75 akcséval számolták el (a normális kincstári haszon a pénzváltáskor 1-2 akcse szokott lenni). Ottoman Garrisons on the Middle Danube. (Based on Austrian National Library MS MXT 562 of 956/1549–1550). Transcribed into Regular Arabic Script and Translated by Asparuch Velkov and Evgeniy Radushev. With an Introduction by Strashimir Dimitrov. Budapest, 1996. 11v, 20r, 24r stb.

39 MM 893, 6-7, 28. Vö. Sahillioðlu 298-299. 5. táblázat.

40 Az arannyal mindig is így volt, lásd Sahillioðlu 281.

41 1585 oszén 110 akcsét is elkértek egy aranyért. Aykut „Sikke tashihleri” 349. Vö. Beldiceanu, Nicoarã: La crise monétaire ottoman au XVIcme siccle et son influence sur les principautés roumaines. Südost-Forschungen, 15. 1957. 75. Kafadar 385.

42 Ehhez hasonló megoldásokkal másutt is kísérleteztek, ha egy pénzfajtából nagyobb készleteket kívántak begyujteni. Egy magyar példa a 14. század közepérol: Engel Pál: A 14. századi magyar pénztörténet néhány kérdése. Századok, 1990/1. 50.

43 Maxim 409-410. Igaz, a Porta korábban is elsosorban jó magyar aranyban szerette volna megkapni
a vazallusi adót, de – mint egy 1552 júniusi rendeletben írták – ha nem sikerült elegendo aranyat szerezni, akcséban is elfogadta azt. Lásd Ýstanbul, Topkapi Sarayi Müzesi Kütüphanesi, Koðuºlar, 888. 262b. (Ezt a deftert Dávid Gézával közösen dolgoztuk fel OTKA pályázat keretében.) 1590-91-ben az akcse aránya 28%-ról 6%-ra csökkent Moldva belso forgalmában: Maxim 414.

44 A különféle pénzek közötti diszparitás másutt is szívó hatást fejtett ki. Így például a 16. század végén és a 17. század elején a lengyel Düttchen (garas) tömeges megjelenése a német piacokon oda vezetett, hogy az értékesebb birodalmi tallérok Lengyelországba áramlottak. Lásd Buza János: Báthori Gábor dutkája a délnémet pénzforgalomban. Numizmatikai Közlöny, 88-89. 1989-1990. 96.

45 A nemesfém kivitelének és hiányának problémáját folyamatosan jelzik az oszmán források; lásd Akdað 245:1. jegyz., 367., 399:1. jegyz. (1525-1557); Kafadar 384., 398:13. jegyz. (1566-1595); Gerber 318. (1592-1640).

46 Ýstanbul, Topkapi Sarayi Müzesi Kütüphanesi, Koðuºlar, 888, 320b. A parára vonatkozó adatok: Sahillioðlu 303. 9. táblázat és Pamuk 958. Nem sokkal késobb aztán mégiscsak végrehajtották a tervet (vagy valami hasonlót), mert 1564-re a para összsúlya 1,054 g-ra, ezüsttartalma pedig 0,731 g-ra (70%-os tisztaságúra) csökkent.

47 Kafadar 383. Vannak, akik összefüggést látnak az oszmán reform és ama talányos perzsa leértékelés között, amely egyesek szerint az oszmán elott, mások szerint azzal egyidejuleg zajlott le. Velencei forrás alapján Johann Wilhelm Zinkeisen (és ot követve Braudel) azt írta, hogy az oszmánok a sahot utánozták: Geschichte des osmanischen Reiches in Europa. III. Gotha, 1855. 802-803. Niels Steensgaard (Carracks, Caravans and Companies. The Structural Crisis in the European-Asian Trade in the Early 17th Century. Kobenhavn, 1972. 419-20.) azonban csak 1593-94-ben találta nyomát ilyen muveletnek.

48 Mégpedig azért, mert az Amszterdamba befutó amerikai ezüst egy része Lengyelországon át szintén az Oszmán Birodalomban kötött ki. A lengyel kereskedoknek ugyanis nem volt más csereárujuk, amit felkínálhattak volna. A lengyel pénzkivitel kezdeteire lásd Kolodziejczyk, Dariusz: The Export of Silver Coin through the Polish-Ottoman Border and the Problem of the Balance of Trade. Turcica, 28. 1996. 105-116.

49 Faroqhi, Suraiy: Town Officials, Timar-Holders, and Taxation: The Late Sixteenth Century Ottoman Crisis as Seen from Çorum. Turcica, 18. 1986. 82. Faroqhi: Counterfeiting 285.

50 Az 1590-es évek legelején a pénzügyigazgatás alapveto módszerével, a szandzsákösszeírásokkal is felhagyott (erre egy másik tanulmányban szeretnék kitérni). Az akcse zavaros helyzete arra ösztönözte az embereket, hogy pénzügyi muveleteiket inkább a nagyobb, megbízhatóbb pénzekhez kössék (ún. linkage-elv, lásd Gerber 321.), ami egyébként már a 16. század elején is megfigyelheto volt (lásd Akdað II. 243., 396-397.). Ez végül is egybeesett a kormányzati szándékokkal, de értelemszeruen csak siettette az akcse bukását, és növelte az inflációt.

forrás