Az oszmán-török hadi zenekarokról

„Mehterháne”

Az oszmán-török hadi zenekarról… 

Csörsz Rumen István és Sudár Balázs (Musica Historica) egy remek tanulmányban vizsgálták az oszmán-török hadizenét és a magyarországi hatását (is).

Csörsz Rumen István leírásában olvashatunk a török hadi zenekar szervezetéről. Tanulmányát azzal kezdi, hogy a szultáni felvonuláskor a török hadi zenekar – a „mehterháne” – több száz főnyi tagságával igen impozáns és lenyűgöző hatású lehetett. S rögtön hozzáteszi, hogy ilyen nagy hadi zenekarok ugyan a végvári török garnizonokban nem voltak, de kisebb számú zenekarok szolgáltak a végházak egységeiben.

„A zászlótartókkal közös alakulat élén a „mír-i álem” (a zászló emírje) állt, a zenészek pedig hangszerenként önálló csoportokat, bölüköket alkottak. A zenekar vezetője a mehterbasi, egyben a zurnajátékos (síposok) főnöke volt, tehát azoké, akik dallamot játszottak. További alapvető hangszerek: harsonák (nefír, boru), páros kis üstdobok (nákkáre), nagy üstdobok (kösz), kétfenekű nagydob (davul) és a cintányérok (zil). Hivatalos alkalmakkor és a harctéren tudomásunk szerint mindig klasszikus zenét, pesreveket, szemáikat játszottak; békeidőben a muzsikusok néha lakodalmakat is elvállaltak. A hódoltsági várakból már az 1540-es évektől vannak adatok (zsoldlisták, útleírások)török hadizenészekről, tehát az ilyen muzsika jelenléte folyamatosnak tűnik a következő 150 évben.”

Oly annyira, hogy bizonyosan nagy hatást gyakorolt a magyar ellenfélre is. A szerző számos példát hoz fel – elsősorban a XVII. századból. Megemlítve azt is, hogy a XVI. század folyamán a török hadizenét a nyugati források és a magyar források is egyaránt úgy írták le, mint „farkasüvöltéshez” hasonló lármát, amely idegenszerűen és ijesztően hatott. 

Megjegyezhetjük mindehhez, hogy legvalószínűbben egyik alapvető célja éppen ez is volt, a harcmezőn nem csak a saját csapatokat – a zenéjük értőit – tüzelte, fűtötte a harci kedvüket, de ugyanígy az ellenséget megrémisztette hangos „zajával” és fülsiketítő lármájával. Egy fajta „pszichológiai fegyverként” is felfogható. 

Csörsz Rumen István a korabeli forrásokból vett adatokra hivatkozva mutat rá, hogy a török hadi zene hatása elsősorban a török vazallus udvarokban volt megfigyelhető. Ez a zene ott is, továbbra is az „ellenséghez tartozott”, de egyfajta politikai gesztus volt – s ez nagyon lényeges – hogy a hangszereken keresztül beszüremkedett. A XVII. század végén a „kuruc király”-nak, Thököly Imre fejedelemnek az udvarában már saját „mehterháne” volt szolgálatban. 

„Síposokkal mennek már trombitások,

Dobosok ezután, s a csinzások,

Kik ha megszólalnak, fület tölt hangzások,

A szomszéd Echóval vagyon mulatások.”

– idézi fel Gyöngyösi István egy művének részletét.

lásd. Csörsz Rumen István: A törökök sípjától a magyar töröksípig. In: Identitás és kultúra a török hódoltság korában. szerk. Ács Pál és Székely Júlia. Bp. 2012. 338-339.