Az oszmán-török hódítás ideológiája 1.

Nagy Szulejmán és janicsárjainak harca a „hét király”, a Zrínyi- és Batthyány-fiak, az „orta-madzsar és kücsük-madzsar” ellen…

Az oszmán-török hódítás ideológiája…

Egy különös történet a „Janicsárok törvényei” című munkából: „A bécsi király története és Szülejmán szultán hán gázi hódítása.”

1606-ban (vagy tágabban a XVII. század elejéről) datálható egy fontos oszmán-török munka, amely a „Janicsárok törvényei” (Qavânîn-i yeniçeriyân) címet viseli, s amely a janicsár hadszervezettel, életmódjával, belső – sajátos – viszonyaival, hagyományaikkal foglalkozik. Ehhez a munkához később – legnagyobb biztonsággal állítható, hogy az 1660-as és az 1680-as évek között – csatoltak egy kisebb elbeszélést, amely Nagy Szulejmán szultán (1520-1566) hódításairól szól – meseszerűen. Éppen ez a „meseszerűség” az, amely sok érdekes információt tartalmaz. Az elbeszélés címe: „A bécsi király története és Szülejmán szultán hán gázi hódítása” (Târîh-i Beç qrâli ve feth.i Sulţân Süleymân hân ģâzî).

A történetben Nagy Szulejmán szultán már hatszor indult Bécs elfoglalására (!). Itt jegyezzük is mindjárt meg, hogy a nagy török uralkodó, valóban már ifjú szultánként, 1529-ben sikertelenül ostromolta Bécset, s nagy valószínűséggel az 1532-es hadjáratának is Bécs volt a célpontja, de ez a támadása, Kőszeg alatt – Jurisics Miklós kapitány és maroknyi hősies védelmén – elakadt. Vannak olyan vélemények, melyek szerint a nagy 1543-as és 1566-os magyarországi hadjáratok célja is Bécs lett volna. Az elbeszélés szerint ekkor a szultán immár hetedszer is Bécs ellen támadt, de hét király fogott össze ellene és csaknem győzelmet arattak felette. Megjegyezhetjük, hogy a 7-es szám és többszörösei mágikus és csodás erővel bírnak, különösen Evli Cselebi – a török históriai tradíciókat követve él vele

(pl. így írt Kanizsa védelmezése (1601) kapcsán:„…a híres Terjáki Haszán pasát e várban ostrom alá fogták, de mint a történelmek írják, az őt ostromló hét király seregétől különféle csellel és hadi fortéllyal megszabadult, sőt az ellenség leverve, eltávolította.”).

A szultán hadjáratát elbeszélő szövegben a „hét király” kifejezés valószínűleg a Német-Római Birodalom hét választófejedelmére vonatkozik – akik egyszersmind az Iszlámmal szembeni keresztény összefogást jelképezik. Szulejmán szultán a csata előtt átadja a janicsár tiszteknek a szent zászlókat és ezzel buzdítja további küzdelemre a janicsárságot. A hitharcosok – itt egyértelműen a janicsárok – hét nap és hét éjszakán keresztül viaskodnak a hitetlenekkel a gigászi csatában, amikor már a nagy szultán sem csillapíthatja el harci vágyát, és kijátszva testőreit és kísérőit álruhát öltve rohan a harcba. Saját maga is sok „gyaur”-ra végez, végül testőrei visszaviszik a táborba. A janicsárok a csatából visszatérve visszaadják a szultánnak a szent zászlókat és ígérik, továbbra is hűségesen szolgálna és helytállnak az utolsó csepp vérükig. A „szent zászló”, a „próféta zászlaja” a törökök hadjárataiban a 15-éves háborútól (1591-1606) rendszeresen a hadakkal ment, nem sokkal később általánossá vált más „vallási ereklyék” – mint a „próféta köpenye”, vagy „Kába kulcsai”-nak – hadba vitele is (pl. az 1638-39-es bagdadi hadjáratban).

Ugyancsak fontos, hogy a „próféta zászlaja” mellett a török források „egyenrangúan” említik meg a „nagy imám zászlaját” is, ez mint a janicsárság leghatalmasabb és legértékesebb lobogója szerepel fehér selyemből készült és a „nagy imámtól”, Abu Hanifa vallástudóstól eredeztették- egyszersmind ez jelképezte a janicsárok elkötelezett szunnita hitét.

A meseszerű elbeszélésben az egyik janicsár aga Dobra Venedik (Dubrovnik vagyis Raguza) királyát öli meg: ez a momentum egyértelműen az egyik nagy oszmán ellenfélre a Velencei Köztársaságra utal, amely ellen a törökök ádáz harcot folytattak az adriai és égei vizeken, szigeteken és a mediterrán partokon. Míg másik janicsár főtisztek a „Zrínyi- és Batthyány-fiakkal” (Zerîn-oģullari, Pâlîkân-oģullari) csapnak össze. Két napig harcolnak velük majd mind foglyul ejtik őket és a szultán elé hurcolják őket. Ez is nagyon beszédes és izgalmas momentum: a Zrínyiek, a Batthyányak, a Nádasdyak (ez utóbbiakat a XVII. században már nem emlegetik fel) nevének említése – a XVI. századi folyamatos harcok idejére megy vissza. A Zrínyiek, Batthyányak (és Nádasdyak) legyőzése előfeltétele annak, hogy a szultán Bécs ellen forduljon (ez nagyon valós tapasztalás volt).

Az egész török ármádia csak most kapcsolódik a küzdelembe – mindeddig a janicsárok vívták a harcot – és szétverve az ellenséget, tömérdek fogollyal és számtalan levágott fejjel, mint győzelmi trófeával térnek vissza. Ekkor azonban feltűnik a harcmezőn „orta-macar” – azaz „közép-magyar” (ezt a terminust a török politikában csak az 1630-as évektől kezdték el használni, általában Felső-Magyarországot, tehát a ún. Kassai Főkapitányság területét, és az Erdélyi Fejedelemséghez csatolt hét vármegyét értve rajta, később egyértelműen Thököly Imre „kuruc királyságát” jelentette), és aztán „küçük-macar” – azaz „kis-magyar” (nem be azonosítható; talán az Erdélyi Fejedelemség…?) A janicsárokat már elhagyja minden remény, de ekkor mégis a keresztényekre rontanak, és az isteni kegyelem megsegíti őket. A győzelem teljes. A magyar királyokkal az uralkodóhoz járulnak, aki Istennek hálát adva a földre borul, és vér könnyezve sír, a harcosoknak áldását és jutalmát osztja. És ezzel zárul az elbeszélés:

„a hitharc jutalmaként a szultán megígéri a janicsároknak, hogy kérésükre megjavíttatja az isztambuli vízellátásukat, s miután hazatérnek 40 nap és 40 éjjel tartó díszkivilágítás köszönti a diadalt. A padisah lakomát rendez katonáinak, majd pénzt és díszruha bőkezű adományozásával teszi teljessé a hitharcban kifejtett szolgálatuk elismerését.”

A magyar-török viszony szempontjából nagyon fontos hangsúlyozni, hogy a török forrásban nem csupán a Habsburg-párti „Zrínyi- és Batthyány-fiak” számítanak ellenségnek (tágabb értelemben a királyi Magyarország), de éppen a törökök által támogatott és potenciális szövetségesnek számító „orta-madzsar” is, akinek osztályrésze az igazhitűektől elszenvedett vereség és leigázás. Vagyis: arra a kérdésre, hogy „beszélhetünk-e egyáltalán török szövetségről a behódolás mozzanata nélkül?” a válasz: egyértelműen „nem”.

„Nos, történetünk egyik motívuma, nevezetesen az „orta-madzsar” királyának sorsa egyértelműen azt mutatja meg, hogy a válasz török szempontból is nem, legalábbis az ideológia szintjén. Ha politikai és katonai kényszerűségek rászorították is az oszmán vezetést a magyarországi szövetségesek keresésére, az ideológia nem tett ilyen engedményt. S nem kétséges, hogy azonnal érvényre juttatja kizáró elveit, ha a katonai eredmények ezt lehetővé tették volna. Mindennek bekövetkezte, ami ránk nézve végzetes lett volna, csak azon bukott meg, hogy 1683-ban nem a törökök győztek Bécsnél.”

Az ábrázolás egy vágyálom (amely akár azonban megvalósulhatott volna - lévén a hadi szerencse is forgandó): itt egy XVI. századi török miniatúrán II. Murád szultán (1421-1451) látható, aki - s mindez csak fikció volt a török mester részéről - az "ördögi" (sejtán) Hunyadi Jánossal végzett volna... Az ábrázoláson újfent megfigyelhető a szultán kíséretének a főtiszteknek és vitézeknek elhelyezkedése.

Lásd bővebben: Fodor Pál: Magyarország és Bécs az oszmán hódító ideológiában (egy 17. századi elbeszélő forrás tükrében). In: Keletkutatás 1987. tavasz. 20-38.