Az oszmán-török identitásról

Türk örökség, római – „rumi” (bizánci) örökség, iszlám örökség…

Az oszmán-török identitás kérdéseiről…

Nem is oly régen bejegyzésben világítottunk rá az „oszmánli” fogalmára. Ezen oldal Kiváló oszmanista-történészünk, Fodor Pál egy remek tanulmányban vizsgálja az oszmán-török identitás változásait. Ebben körültekintően taglalja azt a folyamatot, amely az egész kérdéskört jellemzi. Mindjárt az elején: „A török identitást mind a mai napig súlyos tisztázatlanságok, ellentmondások és viták terhelik.” Nem ismeretlen ez nekünk magyaroknak sem – jegyzi meg a szerző, Bozkurt Güvenç monográfiáját idézve: „Keletiek, anatóliaiak vagy nyugatiak vagyunk? Kik vagyunk mi?”

Fodor Pál vizsgálata és elemzése szerint az oszmán-török identitás számtalan változáson ment keresztül a történelem folyamán: „Mindjárt az elején le kell szögeznem, hogy az oszmán világban az identitások tömkelege létezett egymás mellett, amelyek mind hatottak egymásra…”

Maga a dinasztiát alapító törökök a hatalmas török nyelvcsalád oguz ágából származik, amelyet az arab források már a X. század óta említenek, türkménekként. A oguz-türk tudat – Szűcs Jenő klasszikus meghatározásával – az oszmán-török „gentilis tudat”-nak nevezhető (ismérvei: a közös eredet hite – jelen estben a birodalmat létrehozó oguzok, türkmének valamennyien a legendás Oguz kántól származtatták magukat; közös szokásjog – jelen esetben „törü”; és a közös vallás – amely ez esetben az iszlám hit, sámánisztikus őshit elemeivel keveredve). Ennek a „gentilis tudat”-nak a jelenléte még a XV. században nagyon eleven volt, és az akkor megszülető török történetírásban is fellelhetők a nyomai. Lényeges azonban, hogy „a korai oszmán korban a politikai lojalitás nem csupán valamiféle török őshöz vagy törzshöz fűzte a fejedelemség török etnikumú tagjait, hanem a birodalmat megalapító és azt sikeresen növelő dinasztiához is. Ebben a vonatkozásban a kor embere nemcsak töröknek, hanem oszmánlinak, az Oszmán-ház követőjének vagy hívének is vallotta magát.” Ez nem külön török sajátosság, hanem az egész iszlám világban ismert jellegzetesség. Az éles szétválás a török történelemben már a XIV. század végén megtörtént, amikor a katonai irányító réteg (askeri) és az alávetett termelő népesség (reayá) oszlott a társadalom, így a XV. században folyamatosan a vezető réteg teljesen „kisajátította” magának az oszmánli-identitást. És ez a folyamat a későbbiekben még annyival elkülönült, hogy a vezetőrétegben is kialakult egyfajta „palota elit” vagy Fodor Pál meghatározásával „palota-rend”, amolyan csúcselit, amely „számára az oszmánli szó mindenek előtt a következő három dolgot jelentette: a dinasztiát, az általa vezetett birodalmat és magát a csúcselitet.

A tudati jellemzőit három ponton lehet összefoglalni:

1. korlátlan hűség a dinasztiához;

2. korlátlan hűség az iszlámhoz;

3. az úgynevezett oszmán út /szokások (edeb-i osmani) követése.

Az utolsó pont volt az, amely a palota rendet a társadalom összes többi rétegétől élesen elválasztotta. A palota rendhez tartozni azt jelentette, hogy az illető birtokában volt egy speciális műveltségnek és viselkedés kultúrának (ezt fejezte ki az oszmán út fogalma).” A nyelvben is változások voltak: a törököt háttérbe szorította az arab és perzsa, amelyet azonban nem csupán a parasztok, de a katonáskodó askeri réteg tagjai sem értettek…

Honnan eredt ez a páratlan elkötelezettség és lojalitás? – teszi fel a kérdést Fodor Pál. Véleménye szerint a választ ott leljük meg, hogy a palota rend tagjai – zömükben – nem szabad származásúak voltak, tehát a „katonai rabszolgaság” intézményében van a kérdés nyitja. Az oszmán állam elitjében már a XIV. század végére kiszorult a törzsi arisztokrácia és helyükre olyan „katonák és állami alkalmazottak kerültek, akik vagy rabjai voltak, vagy pedig olyan keresztény alattvalók, akiket még gyermekként adóban hurcoltak el szüleiktől, és akiket speciális módszerekkel neveltek a szultánok szolgálatára.” Ezt az intézményt – amely a XVI. század elején – már teljesen uralta az oszmán-török államot és hadsereget egyaránt – olyan tökélyre fejlesztették, hogy az állami hivatalok szinte minden pontján ilyen „kéderek” (török szóval „kul”-ok) ültek.  Fodor Pál hangsúlyozza, hogy ehhez még az is kapcsolódott, hogy a szultánok – a XV. század második felétől – semmilyen dinasztikus házasságot nem létesítettek, semmilyen házasságot nem kötöttek, csak rabnőikkel nemzettek utódot; „A háremben nevelt rabnőket és a szultáni család nő tagjait az uralkodók kuljaihoz adták feleségül, és így olyan ’családi’ elitet hoztak létre, amelynek tagjait nemcsak a rabszolgaállapot, a közös világnézet, képzettség, kultúra, hanem a rokoni kapcsolatok is eltéphetetlenül fűztek a dinasztiához.” A nagyvezír ekkorra már csak nem minden esetben a szultán veje is egyben.

„Könnyű belátni, hogy az ilyen módon a dinasztiához kötődő, rab eredetű, önálló egzisztenciával és jogokkal nem rendelkező, ráadásul etnikailag igen tarka és kozmopolita elit mindent megtett a török etnikai tudat háttérbe szorítása érdekében. Ehhez óriási segítséget kapott az iszlám vallásjog képviselőitől, az ulemáktól, hiszen azok is egyfajta egyetemességet, azt a nézetet képviselték, hogy az iszlámban nem számít, ki honnan jött, milyen etnikai hátterű, hanem csak az, hogy jámbor muszlim-e vagy sem.” A folyamatok hatására az etnikai törökség elveszítette minden pozitív megítélését – a birodalomban. A törököket egyszerűen alkalmatlannak tartották arra, hogy az állam működtetésében részt vegyenek, „ostoba és buta töröknek” (türk-i bi-idrák) vagy „faragatlan töröknek” (türk-i bi-edeb) nevezték őket. Ez persze nem jelenti azt, hogy az oszmán-török oguz eredetet az Oszmán-dinasztia és hivatalos történetírói tagadták volna, sőt nagyon is hangsúlyozták, hol Timur Lenk ellensúlyozása, hol más keleti fejedelmek és népek – iráni és türkmén fejedelmek ellentéteként. Valóságos genealógiai verseny folyt – s Kásgári Mahmud (1077 körül) összeállított török-arab szótára, valamint Rasideddin (1310 körül) egybeszerkesztett „Oguznámé”-ja nyomán büszkén hangoztatták „származásúk és nemzetségük nemességét” (şeref-i haseb ü neseb): némelyek az arab Abbászidáktól, mások a mongol Dzsingiszidáktól nyerték legitimitásukat – azonban csak az oszmánok tudják visszavezetni családjukat Oguz kánig; „egyedül ők képesek saját jogon uralkodni, a kánságot, a szultánságot immár ezer éve kezükben tartani.” Ehhez a hagyományhoz csatlakozott az is, hogy a világhódító Nagy Sándor (III. Alexandrosz makedón király) ugyancsak bekerült az iszlám – s azon keresztül az oszmán-török – hagyományba is, alakja gyakran összemosódik Oguz kánéval; Zülkarnejn – „Kétszarvú”, vagy másként a „Kétszarvú Iszkander.”

Más kérdés, hogy az 1480-as években egy bibliai hagyomány – arab hatásra – is megjelent az oszmán-török identitásban. Nevezetesen az ún. Ézsau-genealógia. „Eszerint Izsák fia, Ézsau, akit különben az arab hagyomány a Banu Aszfarnak (sárgásfakó, rózsaszín, piros népnek) nevezett „rúmok” (görögök) ősének tartottak – a családi viszályok után Turkesztánba vándorolt, ott a törökök őse lett, az ő házából ered Oszmán is.” A történetíró Musztafa Áli (1544-1600) az Oszmán-dinasztiát Ézsautól, de a török köznépet – akárcsak a mongolokat – Jáfettől eredeztette. Amikor az oguz és a muszlim tradíciók emígy összevegyültek, a régi problematika, Konstantinápoly meghódításának kérdése is „megoldódott.” A prófétának tulajdonított mondásokban (hadíszok) előre megíratott, hogy e várost az igaz hit harcosai elfoglalják: Banu Iszák – „Izsák népe” (itt az arabok) – 70-ezernyi harcosa „Alláh akbár!” kiáltására – akárcsak Jerikó falai a kürtök szavára – leomlanak majd…
Az araboknak – bár többször ostromolták – nem sikerült elfoglalniuk Konstantinápolyt. Ezt a törökök hajtották végre, 1453-ban. Izsák – Ézsau leszármazottaiként így teljesítették be a próféciát. Így az Oszmán-ház, mint „második Róma” (Rum-i saniye) örököse a bizánciakkal is „rokonságba” lépett. Éppen az említett Musztafa Áli a XVI. században az oszmán elitre, nyelvére – sőt magára az oszmán társadalom egészére is – szívesen használta a „rumi” (avagy római, helyesebben azonban kelet-római, bizánci) elnevezést.

Természetesen tudnunk kell, hogy a korabeli oszmán társadalom – a nomád részét kivéve – nem volt tiszta török társadalom. Kisázsiában már nem, de a Balkánon még mindig a keresztény alattvalók alkották a többséget. Sok vegyes házasság és a janicsárság intézménye révén haladt az iszlamizáció – amely egy etnikai keveredést és kulturális, vallási szinkretizmust eredményezett. Ez megfogható a keresztény-muszlim néphit rendszerében, a családi élet mindennapjaiban (pl. a borivás elterjedt szokásában Ruméliában), a konyhaművészetben stb.

"Az elbukott Bizánc továbbélését mindenekelőtt az ortodox egyház és az oszmán állam kiegyezése biztosította. (…) A 15-16. században görög adóbérlők és gazdasági szakemberek sokasága állt az oszmánok szolgálatába, hozzásegítve őket annak megtanulásához, hogyan kell Konstantinápoly központú, nagy birodalmat működtetni.”

A bizánci hatás jól kimutatató az adórendszeren keresztül az udvar- és hadseregszervezésen keresztül egészen az úgynevezett „ilmiye-rendszer”-ig, amely a vallástudók, tanárok, muftik, kádik államilag ellenőrzött vallási hierarchiáját képezte, s amely teljesen egyedülálló az iszlám világban.

A bizánci gyökerek tudatos vállalása már a szeldzsuk-törököknél is megfigyelhető, akiknek uralkodói, magukat „Rúmország szultánjainak” nevezték. Az oszmánok elsősorban „devlet-i Osmaniyé”-nek (Oszmán Birodalomnak) vagy egyszerűen csak így: „memalik-i mahrusé”-nek (jól védett országnak) nevezték államukat. Később a Rúm-ország – „Rum eli” azaz Rumélia egyértelműen a balkáni területekre vonatkozó földrajzi, igazgatási és politikai egységet takart. „Az oszmán történeti és irodalmi művek, továbbá az államelmélet hivatalos dokumentumainak aprólékos vizsgálata azt mutatja, hogy a 16-17. századi oszmánok számára Rúm fogalma többféle jelentést hordozott. Először is földrajzilag a bizánci és azzal azonos oszmán törzsterületek (Kis-Ázsia és Rumélia nagy része) megjelölésére szolgált. Másodszor magába foglalta a központi (dinasztikus) hatalmat (…) Isztambul központi szellemi életével és alkotásaival együtt. Ebben az értelemben a „rúmi” az oszmánli szinonimája.” Összegezve, ami a bizánci császárok hagyatéka, az a szultánt illeti. Magyarországot – és az egész Habsburg Birodalmat is – „rúmi örökségnek” tartották. Ez Nagy Sándor-öröksége, Bizánc öröksége – az univerzális római imperium eszme oszmán átvétele és interpretációja volt.

Ennek ellenére az Oszmán Birodalom nem volt Bizánc „második kiadása”, hiszen a birodalom építésben – nagyon fontos szerepet játszott az iszlám világ kulturális kisugárzójának – az iszlám perzsa hagyománynak is a szerepe. A perzsa nyelv – a műveltség nyelve – amolyan lingua franca szerepét töltötte be.

„Ezek után arra a kérdésre kell választ adnunk, hogy miképpen írható le az oszmán identitás vallási összetevője.” Mindezt – meglehetősen új fogalommal jelöli a kutatás – népi iszlám. Ez a szunnita ortodoxián és szunnita misztikán kívül az oguz-török hiedelmek összességében fogható meg.  Nagyon hangsúlyos – ezt Fodor Pál hangsúlyozza – a XV. században a Balkán, de Anatólia is „tele volt az iszlám és a kereszténység között félúton álló vallási csoportokkal.” Ezek az oszmán hittudósok szerinti „tévelygők” az eretnekség bűnébe estek. Ez egyfajta szúfi-népi iszlamizmust eredményezett, amely ellen az államhatalom fellépett. „II. Mehmed korától kezdve keményen üldözték az eretnekgyanús derviseket és dervisrendeket, és helyükbe olyanokat támogattak vagy alapítottak, amelyek a kormányzat ortodoxabb irányvonalát követték. Így kerületek előtérbe a halvetik, a mevlevik, a nakşibendik és a 15-16. század fordulóján renddé szervezett bektasik.”

Az Oszmán-ház saját küldetésének tudta be a „szent háború”, a „dzsihád” viselését, így tudták magukat az iszlám megújítóinak és terjesztőinek, a két szent város, „Mekka és Medina szolgáinak.” A szunnita iszlám vezető erejeként pedig vállalták az ortodoxia védelmét éppenúgy a keresztény ellenséggel (pl. a Habsburg Birodalommal), mint a sííta – „kizilbas” Szafavida Iránnal szemben.

Nagyon fontos azonban: „A rabokként felemelkedett ’igazi oszmánlik’ természetesen igyekeztek jó muszlimmá válni, de azért az ő hitük mégis más volt, mint a muszlim-török származású vallási elité. Miután döntő többségük keresztény környezetből érkezett, eredeti (lényegében apja-anyja) vallásával szemben meglehetősen elnézően viselkedett, miközben a birodalmi politikában természetesen megingás nélkül támogatta a keresztény világ elleni harcot. Ennek a rétegnek a tagjai általában tisztában voltak származásukkal, számon tartották, sőt támogatták rokonaikat. (…) Az identitásra nézve mindebből az következik, , hogy az oszmánok világába történő integráció és az oszmán identitásba való feloldódás első eszközének (a nyelven kívül) a vallás, annak sajátos oszmán formája számított.” Mindezért a keleti muszlimok (perzsák, egyiptomiak stb.) az oszmánokat ténylegesen a „rúmik” – a bizánciak – örökösének tartották, „elfajzott és rossz muszlimok”-nak.

Szimbolikus és az elmondottakra rávilágít Hajreddin Barbarossa kalózvezér fennmaradt zászlaja – az isztambuli Tengerészeti Múzeumban őrzik –, amelyen felső részében Korán-idézet olvasható, négy sarkában az első négy kalifa neve, középen a híres kétpengéjű kard, „Zülfikár meglehetősen antropomorf ábrázolása”, alatta Dávid-csillag (Zülfikár mint szimbólum a 15. században jutott nagyobb jelentősségre, az oszmánoknál különösen a janicsároknál és a bektasik körében népszerű). „A török ábrázolásokon a Zülfikár nem véletlenül hasonlít keresztre: a vegyes, jobbára keresztény származású janicsárok beleláthatták saját otthoni hagyományaikat, szinkretikus volt és ökumenikus, és összhangot teremtett közöttük.”

Summa: „Ennek muszlim-török, perzsa és bizánci kulturális szinkretizmusa és kisugárzása a társadalom nagy tömegeire sem maradt hatás nélkül. Miközben az elit és a ’köznép’ (az alattvalók) közötti politikai és társadalmi különbségek egyre nagyobbak lettek, a felülről érkező kulturális-vallási minták és a tudatos dinasztikus politika hatására az egykori oguzok/türkmének nagy tömegeinél a korábbi török identitást a 17. századra egyértelműen muszlim önazonosság váltotta fel, amelyet még két további identitáselem egészített ki. Az egyik a (nagyobb) családhoz, nomád vidékeken pedig különösen a nemzetséghez és törzshöz való tartozás erős érzése. Ehhez járult a szűkebb pátriához (törökül a memletekhez) való hihetetlenül szilárd kötödés, ami  a mai napig rendkívül fontos a török társadalomban. (…) Ha némileg túlzónak tűnik is, nem véletlenül írta Bernard Lewis, az iszlám kultúra egyik legismertebb kutatója, hogy az iszlám világban aligha volt más nép, amelyik oly kevés jelentőséget tulajdonított volna az etnikumnak, és amelyik annyira feloldotta magát a vallásban, mint a török.”