Az oszmánok lőfegyverei

Puskák

 

A puskákat az oszmánok az 1440-1443. években Hunyadi Jánossal vívott háborúikban kezdték használni, de csak II. Mehmed (1451-1481) alatt terjedtek el. 1500 táján a janicsárok már mesterien bántak a puskákkal. A tűzfegyverek terjedésében bizonyára szerepe lehetett mindazon kudarcoknak, amelyet az oszmánok 1485-1491 között az egyiptomi mamelukokkal folytatott harcokban voltak kénytelenek elviselni. Ezt követően II. Bajezid (1481-1512) jelentősen emelte a janicsárok létszámát s ellátta őket a korábbinál jóval hatásosabb fegyverekkel.

Tűzerő tekintetében azonban a keresztény seregek már a 16. század első felében is felülmúlták a törököket. Az 1529. évi bécsi hadjáratban a német gyalogos puskások és tüzérek súlyos veszteséget okoztak az oszmán katonáknak. Vélhetőleg a magyarországi tapasztalatok győzték meg Szulejmán szultánt arról, hogy növelnie kell a puskákkal felszerelt janicsárok számát.

Az oszmán kormányzat arra is kísérletet tett, hogy a janicsárokon kívül egyéb egységeket is ellásson lőfegyverekkel. Rusztem pasa nagyvezír az 1548. évi Perzsia elleni hadjárat idején – európai mintára – megpróbálkozott azzal is, hogy 200 udvari lovas szpáhit pisztollyal szereljen föl, de kudarcot vallott, mivel terve megbukott a hagyományokhoz ragaszkodó szpáhik ellenállásán. Hasonlóképpen elutasították a tűzfegyverek használatát az oszmán sereg derékhadát képező tímáros szpáhik is. Felfogásuk szerint az igazi harcosok nem folyamodnak tűzfegyverhez, hiszen az igazi vitézség csak akkor mutatkozik meg, ha a harcos hagyományos fegyverekkel küzd. Következésképpen nem is tartották szégyennek azt, amikor 2.500 szpáhit 500 keresztény puskás lovas megfutamított. Amikor Rusztem pasa az eset hallatán füstölgött, a hírt hozó katona visszautasította a nagyvezér haragját. Azzal érvelt, hogy a keresztények csak oly módon győzedelmeskedtek a török lovasok fölött, hogy a puskák erejéhez folyamodtak. Az informátor nem kevés büszkeséggel tette hozzá, hogy a ’puskák tüze volt az, ami megfutamított bennünket, s nem az ellenség vitézsége.’ A kormányzatnak a reguláris tartományi csapatok közül csupán a végeken szolgáló, s eredetileg rája-származású lovas ’tüfencsiket’, valamint a gyalogos ’müsztahfizokat’ és ’azabokat’ sikerült lőfegyverekkel felszerelnie. Történt mindez akkor, amikor az európai hadügy forradalmi változásokon ment keresztül, s amikor a kézi lőfegyverekkel felszerelt gyalogosok egyre meghatározóbb tényezőivé váltak az európai hadseregeknek, és bizton számíthattak a lőfegyverekkel is rendelkező lovasok támogatására.

 

 

Tegyünk azért – Ágoston Gábor cikke után – néhány észrevétel az oszmán lövészekről…

 

Az egyik forrás 1664-ből származik, Evlia Cselebi – mint szemtanú – számol be Zrínyi-Újvár elfoglalásáról (a mondott év nyarán), s arról, hogy a menekülő várvédőket az oszmán puskások is tizedelték, akik azokra ontották tüzüket, amikor azok a Mura folyón át próbáltak megmenekülni:

„A mi határszéli harcosaink azonban az innenső oldalról hosszú csövű dálián puskákkal néhány ezer lövést tettek, s a vízben úszva menekülni iparkodó ellenségre annyi golyót lőttek ki, hogy a Mura folyó a golyók ütésétől úgy forrott mintha üstben vizet forraltak volna (…).”

 

A másik forrásunk – melyet idézni kívánunk arra, hogy a török katonák között is akadtak (nem is kis számmal) kiváló, mondhatni mesterlövészek – Buda 1686-os ostromáról szól, ahol az egyik keresztény roham július végi roham azon omlott össze, hogy a török védők a rohamoszlopokat vezető tiszteket mind kilőtték:

„Míg a magyarok a középső rondellától minden kedvező előkészület nélkül ereszkedtek az árokba, a másik két rohamoszlop a két kényelmes árkot használta erre a célra. De lent az árokban a vezető tiszteket majd mind leszedte a lábáról a török jól célzott golyója, s a csapatok vezető nélkül tétovázva tekintettek föl a magas falakra.”

 

A tisztek kilövése tulajdonképpen eldöntötte a roham sorsát. Jóllehet háromszor megismételték a támadást, de az eredmény nem változott. A kudarcról ezeket olvashatjuk Francesco Grimani, objektív forrásnak tekinthető levelében:

 

„Megtörténő véletlenségek és elmulasztott intézkedések megváltoztatják a dolgok várható állását és olyan eredményt idéznek elő, amely ellentmond az ésszerűségnek, az óhajoknak és a várakozásoknak. A kudarc nyomán ’itt nem bizonyosak az emberek abban, hogy e város be fog vétetni’, sőt félnek is, és úgy látják, hogy a császáriak veresége be fog következni.”

 

Evlia Cselebi. 588-590. Evlia Cselebi török világutazó magyarországi utazásai 1660-1664. ford. Karácson Imre. Bp. 1985. 588-590.
Nagy László: A török világ végnapjai Magyarországon. Bp. 1986. 196.