A csata török szemmel 1.

Részletek Dselálzáde Musztafa török történetíró művéből

(Thury József 1896-ban megjelent fordítása nyomán közzéteszi Molnár Imre.)

Dselálzáde Musztafa a legnagyobb szultánnak legnagyobb történetírója. Az 1400-as évek utolsó évtizedében született előkelő családból. Atyja híres kádi, aki igen nagy gondot fordított gyermekeinek neveléseire. I. Szelim uralkodása alatt (1512-1520) már felvették a díván jegyzői közé. I. Szulejmán trónra lépése után, 1523-tól Ibrahim nagyvezér titkára volt, 1525-ben kinevezték rejsz efendivé (az állami kancellária vezetőjévé). 1534-ben pedig nisandsivá (államtitkárrá) lépett elő. Az összes hivatalos irat az ő kezén ment keresztül. Mikor Rusztem pasával, a szultán vejével összeütközött, 1557-ben lemondott a hivataláról. I. Szulejmán szultán érdemeinek elismeréseképpen tovább is folyósította magas fizetését. A nagy szultánt utolsó, 1566. évi szigetvári hadjáratára is elkísérte. Ezt a hivatalt 1567. október havában bekövetkezett haláláig viselte.

Nagytehetségű, sokoldalúan képzett, a görög-római klasszikus, sőt a keresztény irodalomban is járatos író volt. Emellett kiváló államférfi, törvénytudós, jeles költő és stílusművész, aki munkásságával valóságos iskolát teremtett a török irodalomban. Mindig saját tapasztalatai alapján dolgozott, egyéni meglátásait hagyta ránk történeti művében is, amelynek ezt a címet adta: Az országok osztályai és a hadjáratok felsorolása. I. Szulejmán szultán valamennyi hadjáratában részt vett. A mohácsi csata eseményeinek is szemtanúja volt. Történetírói módszerét így foglalta össze: „Mikor még díváni jegyző voltam, nyugtalanította elmémet, hogy ámbár minden időben voltak olyan emberek, akik megírták a világbíró tetteit, de közülük egy sem méltatta figyelemre ama fejedelmek kormányzása alatt levő országok állapotát, s így valami új és meglepő volna megírni az oszmán birodalom története mellett lakosainak különböző osztályait, hadi erejét, politikai felosztását, vilajeteit, városait, továbbá közgazdasági viszonyait. Végre elhatároztam magamat ezeknek a megírására…”

A mohácsi csata török szemmel…
Részletek Dselalzade Musztafa történetíró művéből.

Reggel, amikor a világot megvilágító nap kitűzte aranyos zászlaját kelet ormára, a világot bíró őfelsége, a magas méltóságú, szerencsés padisah, a vallásvédő és világhódító szultán, az iszlám és a muzulmánok oltalmazója, Allah árnyéka a földön, a hitetlenség és a tévelygés kiirtója, a hatalom és szerencse zászlajának kitűzője, miután elvégezte reggeli imádságát, széllábú és villámként vágtató harci paripájára ült, aztán kibontotta a győzelem és a diadal zászlóit, s dobog pörgése és trombiták harsogása mellett megindult a vezérek, szipeszalárok környezetében.

A nevezetes hónap 20. napján /augusztus 29-én/, mely szerda volt az a legfelsőbb parancsot adatott, hogy a hadvezető, gyaurzúzó jeles nagyvezér, az ellenségrabló vezér, Ibrahim pasa menjen előre a ruméliai vitézekkel és szálljon szembe az alávaló gyaurokkal. Az Aszáf bölcsességű pasa, az oroszlánszívű vezér eme legfelsőbb parancs értelmében előre ment a győzedelmes ruméliai lovassággal, s dél felé Mohácshoz közel egy térre s mezőn rendezte az ezredeket, felállította csapatait. A pasa szandzsákjától jobbra és balra megállapított szokás szerint a ruméliai bégeket saját helyükre állítva fel, igen kitűnő és dicséretre méltó hadrendet csinált. A széllábú arab, rumi, sámi, bagdadi és egyiptomi lovakon ülő bégek, vitézek, hősök, ellenségvadászók, gyaurnyúzók és hadrendbontók – kezeikben lándzsát fogva, testükön páncélt és vértet, fejükön sisakot viselve, vállaikon pajzsot hordva – egymás mögött sorba állottak, mint valami várfal. A lovak nyerítése, emberek lármája, páncélok, vértek csörgése, dárdák zörgése, zászlók suhogása, csöngettyűk csöngése, dobok pörgése és trombiták harsogása összevegyült a levegőben. Amint a csatarend felállíttatott, a hadrendező nagyvezér a padisahhoz ment és lába porához dörzsölve arcát kérte emelje fel szerencsés zászlóit, s a győzedelmes hadsereget buzdítsa és áldja meg. A vallásvédő padisah őfelsége e napon harci ruhába lévén öltözve egy Barakhoz hasonló, szélgyorsaságú és villámlábú lóra ült. Olyan páncélinget öltött, melynek karikái vasból, kötője és gallérja aranyból volt. Turbánján kócsagforgó díszlett, övén pedig íj. A ruméliai hadtesthez menvén minden szandzsák előtt megállt, fölemelte áldó kezeit, s így imádkozott a felséges Istenhez: ’Adj győzelmet az iszlám összes népének, a te szolgáidnak, mert tiéd a győzelem, tiéd a segítség!’ A földi emberek és a mennyei angyalok hangosan rámondták: ’Ámen’. Az összes harcosok sírtak a jeleneten és bőven öntötték könnyeiket. Kétségtelen, hogy ez az imádság meghallgatásra talált a fenséges Istennél.

Így a szultáni áldástól követve, a padisah oltalma és védelme alatt haladtak előre. Mikor fölmentek egy magas dombra, meglátszott Mohács mezeje, a Duna vize mint egy tenger terült el a partján, a föld színét szélesen borítva, egy szerencsétlen hadsereg állott csatarendben, mely sötét és fekete volt, mint a büntetés felhője: óriási tábora a sátrakkal félelemgerjesztő volt, mint a hegy: az ágyúk dörgése és puskák ropogása felhallatszott az égig. Miután a csatatért ellepték a szent harc bajnokai, az alávaló hitetlenek részéről a gyehennára való, a pokol tüzét szító átkozottak, a tetőtől talpig vasba és acélba burkolózott, ördögökhöz hasonló tévelygők, a disznók, piszkosak, makacsok, tisztátalanok, kutyák, hitetlenek, feslett erkölcsűek, romlottak, képmutatók, a minden kínzásra méltók és érdemesek, a hitetlenségben és ellenkezésben megcsökönyösödöttek, aljasok, eszeveszettek, div-jelleműek, szintén nyilatkozott: ’A szerencsétlen magyar nemzetnek az a szokása a csatában, hogy 30- 40.000 szörnyeteg tetőtől talpig vasba és acélba öltözik s lovait is abba burkolja. Minden piszkos, a mellette levő feslett erkölcsű nyakas lóháton ülve magához csatolja és úgy támadnak s támadásukat ágyú és puska föl nem tartóztathatja, előrenyomulásuknak semmi fegyver gátat nem vet, dög testüket lándzsa nem járja, kard nem fogja, nyíl nem sebzi. Így csak egy mód lehetséges ez ellen, t.i. hadrendjük előtt jobbra és balra szétválni és hátba fogni őket, ekkor lesz nekünk ünnep. De a győzelmes erre nem képes, mert a háta el van foglalva a poggyásszal és állatokkal s így nem lehet hátrálva szétbontakozni.’

Mi volna hát a leghelyesebb terv ebben a dologban?’ kérdé a pasa, aki egészen ámulatba esett. Egy ideig gondolkoztak. Végre isteni sugallat segélyével abban a tervben állapodtak meg, hogy az alávaló hitetlenekkel való találkozás ikindi idejére halasztatik, amikor a győzedelmes hadsereg megállapodik, a hadi szolganépnek és a poggyásznak engedély adatik hátra maradni s mihelyt így a felállított hadsereg háta szabad lesz, a hit harcosai szokás szerint két részre válva hátba fogják az alávaló hitetleneket.

Ennélfogva mikor megindult a hadsereg, nem sietett, hanem lassan menetelt. Elmúlt a dél és bekövetkezett az ikindi ideje. Amint az ezredek csatarendben a gyaurok csoportja elé értek, a tűzre való feslett erkölcsűek jobb szárnyán egy mennydörgés hangú ágyút sütöttek el s a golyó éppen a hadrendnél a lovak előtt esett le, de hála Istennek senkinek semmi baja nem történt. Így a hadrend az ágyúk lőtávolába érve a ruméliai hadtestnek 150 ágyú adatott s melléje 4000 puskás janicsár rendeltetett. Miután eme zarbuzánok egymáshoz köttettek láncokkal, a janicsárok a harci szokás szerint kilenc sorban állíttattak fel, a fönt említett Bali bég pedig egy csapat oroszlánszívű katonasággal a balszárnyon kivált a hadrendből és távolabb állapodott meg. A megállapodás szerint engedélyt adatott a tábori poggyász lerakására.

Ekkor az alávaló gyaurok csoportja megindult, a csatatéren levő csarkhsik /előőrsök/ pedig erre felé a hadrendhez húzódtak vissza és így a csatatér nyílt és szabad volt. A pokolra való feslett erkölcsűek mint sötét felhő vagy villamos fellegek rohantak és a térség közepéig jöttek előre. Három csoportban valának. Az alávaló hitetlenek jobb szárnyán a Baírata /a barát, Tomori Pál/ néven ismeretes és vitézségről híres nyomorult pap, a beglerbég állott, s egy hadosztály ezzel a Báli bég állomása felé tartott. A bal szárnyon, a Duna partján levő csapat a helyén maradt, a hadsereg centruma, kb. 60.000 vas testű s lovastól együtt acélba bújt átkozott – kik a csatasorban úgy voltak elrendezve, hogy minden lovas mellett jobbról és balról két puskás gyalog állott – az iszlámnak győzedelmes hadseregére rohant. Minden feslett erkölcsű gyaur lándzsáját egyenesen magasra tartotta volt, mikor azonban felénk rohantak, lebocsátották s a ló nyakára hajolva vágtattak.

Most az iszlám hívei elsütötték a zarbuzánokat, a puskások pedig soronként kilőtték puskáikat, mitől a levegő megtelt füsttel, a föld pedig megrendült a dörgéstől. A müszülmánok részéről az ’Allah akbar’ és az ’Allah, Allah’ kiáltás az égboltig felhatolt, a pokoltüzére való gyaurok pedig csodálatos kiabálással tették zajossá a világot. Amint a gyaurok ideértek látták, hogy az ágyúszekerek és tüfencsik mint valamely várfal állnak előttük, melyen nem lehet áthatolni, ennél fogva az ágyúszekerek elől kénytelenségből kitértek, és pasa szandzsákjától balra lévő hatodik szandzsák – amely mellett a szekerek sora elvégződött -, a katonaság pedig két oldalra húzodva utat adott az alávaló gyauroknak. Amint a hadrend és a tábori poggyász közt levő térre behatoltak a hitharcosai az alávaló gyaurokat két oldalról hátba fogták és igen kemény tusa keletkezett.

Mikor a ruméliai hadtestet bekeríteni szándékoztak, azt vették észre, hogy a világbiró padisah kibontott zászlókkal csatarendben közeledik, mire rémület szállta meg a gyaurokat. Ezt látván és életüket a halál tükrében megpillantva abban a percben megfordultak és a Duna partján maradt csapattal egyesültek. Eközben a hatalmas és győzelmes padisah a császári sereggel nyomult előre a rumélia hadtestet balra elhagyva, s mivel a nyomorult király összes tévelygő hadával szembe állott a győzelmes harcosok, mint vakító villám rohantak a gyaurokra. Ekkor a harc tüze mindenütt lángot vetett. Az igaz hitnek vitéz és serény bajnokai az ’Allah akbar’ és ’Allah, Allah’ kiáltást az égi karok füleibe juttatták, az ágyúk borzalmas dörgése eme vers értelmét magyarázza: ’Mikor a föld megindult borzasztó rengéssel’, az ellenség mészárló kardok és lélekrabló lándzsák, mint égő tűz csillogtak a csatatéren. Az ágyúk és puskák kínzó és büntető eszközök valának a pokolravalók számára. A páncélt átjáró villogó kardok aprították a hűtlen csoportot. A meteorhoz hasonló lándzsák a porba ejtették a feslett erkölcsű csapatot. Az elefántvadászó és hadbontó hősök az aljas gyaurok életének gabonáját a megsemmisülés tüzébe szórták. A negyedik pokolba valókat a gyehenna tűzébe küldték. Síkság és hegy, és a csatatér a tévelygő ellenség holttestével volt elborítva. A vallásvédő győzelmes padisah egy percre sem állapodva meg, szüntelenül szerencsésen buzgolkodott a gyaurok megsemmisítésén. A szerencsétlen király nem bírt ellenállni a világbíró támadásának s mivel a bálványimádás fészkéül szolgáló teste egy puskagolyótól sebet kapott: tévelygő seregével a futást választotta. A vereséget szenvedett had hadrendje előtt lévő páncélos csoport az ágyúk elől kitérve a jobb szárnyon álló anatóliai vitézek soraiba hatolt be. Ámde ezek vallásvédő bajnokok voltak és semmit sem tágítva a kardok martalékává tették az utálatos csoportot. A karddal, mint éles borotvával, levagdosták testükről a fejüket, dögtestüket a porba ejtve a kígyók és a hangyák étkeivel tették. A hitharcosai azt a gyalázatos csapatot is, amely az ördögtől megszállt pappal Bali szemendirei szandzsákbégre támadt, szétszórták a testet átjáró csillogó lándzsákkal, és a pogányvadászó, vérontó kardokkal, és így ezen a részen is patakokban folyt a vér, s a föld felületét elborították a feslett erkölcsűek hullái.

A naplenyugvásának ideje vala. Ama szerencsétlenek és a győzelem elvesztése miatt kétségbeesettek szerencsecsillaga is letűnt, ellenben a győzelem szellője ezt suttogta: ’Az Isten megsegített benneteket több helyen’, s a padisah őfelsége, a Magyarországot meghódító sah, győzteslőn az iszlám győzelmes zászlói a csillagos égig felmagasztaltattak. E győzelmes percben beállt az éj. Mivel a felséges Isten végzése szerint úgy szokott történi, hogy minden győzelem után eső esik: ezen éjjel is megtelvén az isteni kegyelem felhője, eső esett, mely elverte a föld porát. Amint besötétedett, a kikiáltok kihirdették a szultáni parancsot, hogy mindenki a saját álló helyén szálljon meg, s ott töltse az éjet. A hitharcosai megtelepedtek, több helyen fáklyákat gyújtottak, s az összes igazhívő harcosok rendkívül örültek a győzelemnek.

Mikor a fényszóró nap sugarai megvilágították a világot és nappal lőn, az ellenségvadászó padisah, győzedelmes uralkodó lovára ülvén elindult a csatatérről és a paradicsomhoz hasonló mezőn szállott meg, ahol császári sátora és égigérő szajbánok /balldachinok/ voltak felállítva. Itt egy aranyos és drágakövekkel ékesített trónt emeltek a kalifa számára, hol dívánt tartott és megmutatta szépségét a hadseregnek. A magas méltóságú vezérek, a birodalom oszlopai, az emírek, és az égigérő udvar összes előkelőségei jöttek és a trónzsámolyához dörzsölvén arcukat, szerencsét kivántak a győzelemhez, miért rangjuk különbségének megfelelően császári ajándékkal örvendeztetének meg. Általános díván lévén, az összes csapatok (puskások, lövészek) részt vettek benne, mialatt a császári zenekar folytonosan játszott. A szerencsétlen és nyomorult király zászlói megfordíttattak és megaláztattak, fegyvertára, dobjai, összes ágyú, zarbuzánjai, fegyverei, kincstára, összes szerei és luxustárgyai lefoglaltattak. Az acéltestű dívekhez hasonló szörnyetegek, akik élve lefogattak, csapatonként bégjeikkel, elöljáróikkal, papjaikkal, bánjaikkal, porkolábjaival együtt rabláncra verve elővezettettek. A kivégzési helyen az oroszlándühösségű katonaság számtalan pokolravaló átkozottat hányt kard élre. Ám a gonosz átkozottak közül, kik a diadal színhelyéül szolgáló csatatérről éjjel megfutamodtak, egyetlen egy sem menekült meg, mert a győztes sereg nyomon követte a futó csoportokat. A szerencsétlen magyarok házi szerei és fényűzési tárgyai szekereken voltak, ezek pedig az összes poggyásszal és málhával a hitharcosai birtokába kerültek. A hitharcosai mindenféle zsákmánnyal megrakottak és kimondhatatlan vagyon uraivá lettek. Mindenkinek volt valami zsákmánya: arany és ezüst edényekből, palackok, kupák, különös és csodálatra méltó poharak és tálcák, zacskó arany, menyét- és cobolyprémes bundák, aranyos drágakövek, és drágakövekkel kivert kardok. Magyar és német szablyák, fegyverek, különféle értékes ruhák és egyéb csinos tárgyak. Ciprus termetű, tulipánarcú, jácint fürtű enyelgő szépek, és puszpáng növésű, rózsaarcú, jázmin illatú, hurri származású leányok kerülvén kézre a szultáni tábor irigység tárgyául szolgált a paradicsomnak. Eme fényességes győzelem után a müszülmán harcosok mindenfelé portyázni indultak, és Magyarországot eltipratták lovaikkal. Minden irányba öt-tíznapi járóföldre száguldozván, a nagyvárosokat és falvakat felégették, a zárdákat és templomokat elpusztították. Ilyen nagy diadal az előbbi szultánok és régi kánok közül egynek sem jutott osztályrészül.”

Forrás: Molnár Imre válogatott írása. Szerk. Ravazdi László, Pécs. 2009. 10-17.