Dr. Papp László: A mohácsi csata halottai

A MOHÁCSI CSATAHALOTTAI

írta: DR . PAPP LÁSZLÓ (Pécs)

 

A Magyar Orvosok és Természetvizsgálók 1846 nyarán Pécsett tartott hatodik nagygyűlésének 500 résztvevője augusztus 8-án reggel, kocsikon és szekereken kivonult a „mohácsi vérmező" meglátogatására.

A síkság északi peremén húzódó szőlősdombokról „néztek alá a régi magyar dicsőség sírjára" - írja a nagygyűlés eseményeiről Hölbling Miksa „sebész-orvostudor, Baranya vármegye t. főorvosa, a kir. magyar természettudományi társulat és a budapesti orvosegylet rendes tagja, a magyar orvosok és természetvizsgálók 6. nagygyűlésének egyik titoknoka".

A csatatér szélen Kiss Károly „ny. kapitány s tudós társasági r. tag jeles értekezést olvasott föl" az egybegyűltek előtt a mohácsi ütközetről. Kis Károly kapitány úr lelkes beszédében elmondta azt, amit a mohácsi csatáról azidőben tudni lehetett. Nem többet, vagy annyit sem, mint amennyit Brodarics István püspökkancellár, a csata egyetlen olyan magyar szemtanúja, aki arról írásos emléket hagyott, egy évvel utóbb „Descriptio"-jában megörökített. A beszéd végén „az egybegyűlt hazafiak arcai elkomorodni látszottak, mert kebleikben a véres csata fájdalmas emlékezete vetett újra lobbot, szabad tért engedve a gondolatok keserves fonalának, szíveik hangosabban dobogtak . . . "

Az egybegyűlt sokaság elgondolkodott azon is, hogy az előttük táruló hatalmas mezőnek melyik részén zajlott le a csata s hol temethették el az elesett harcosokat. A magyar orvosok és természetvizsgálók csatatéri látogatása óta (3 Orvostört. közi. 33) 125 esztendő telt el. Azóta a történetkutatás sok mindent felfedett, török, olasz, német kútfők kerültek elő, amelyek segítségével a csata leírását jelentősen kitudjuk egészíteni, részben át is formálni.

Közel másfél évszázad óta a történészek és hadtörténészek serege foglalkozott a csata lefolyásával s tanulmányaikban mindinkább előtérbe került a kérdés: az 50-60 km2-nyi mohácsi síkságnak volt a képpen melyik részén zajlott le a csata, hol volt a magyar és hol a török harcállás, hol az a belső küzdőtér, amelyen s amelynek közelében a csata halottait kereshetjük.

*

A mohácsi küzdelemben résztvett 25-26 000 főnyi magyar seregnek mintegy kétharmada veszett el. A török hadsereg létszáma, reális számításokkal, 75 ooo-re tehető, ebből vagy egyharmadrész irreguláris martalócféle v o l t . A török sereg halottainak számát nem tudjuk. Magyar kéz nem jegyezte fel, a török kútfők pedig komolytalanul csekély számot mondanak.

A halottak egyrészének eltemetésére nyilvánvalóan készen állott a k az építeni kezdett szekérsánc és az ágyúállások árkai. Egy 1573-ban a csatatéren járt német utazó, Gerlach István, a konstantinápolyi császári követ tolmácsa, feljegyezte, hogy Mohácstól délre fél mérföldnyire (kb. 3-4 km) látta azoknak az egykori ágyúállás-árkoknak besüppedt helyeit, amelyekbe a csata után a halottakat eltemették.

Tudjuk, hogy a legnagyobb küzdelem a másfél-két km hosszúságúra nyúlt török ágyúállások előtt zajlott le. Gyér történeti adatokból arra lehet következtetni, hogy a törökök is árkokban helyezték el ágyúikat. Ha ez megfelel a valóságnak, bizonyos az is, hogy az elhagyott török ágyúsáncolások árkait is felhasználták a halottak eltemetésére.

Eleve valószínűnek látszik, hogy az ágyúállások árkai nem voltak elegendők a nagy temetéshez. Az északnyugat-délkeleti irányban jó 2 km hosszúságúra húzódó, 5-600 m szélességűre tehető belső küzdőtérben szerteszét heverő holttesteket, az elpusztult állatok nagyrészét nyilvánvalóan a készen kínálkozó árkokba hordták, kézzel, hevenyészett hordágyakon, vagy szekérrel. A csata végső epizódjaként távolabb, s messze fel Mohács városáig, Lajmér faluig tartott utócsatározások és az üldözés térségein elesetteket azonban az erre a célra ásott, kisebb-nagyobb árkokban temethették el.

Kik végezték el a temetést? Erre nézve közvetlen kútfőszámba menő adatokkal csak török oldalról bírunk. A szultán naplója, amelyet az egész hadjáratról kiváló török történetírók vezettek, a csata idejét követő szeptember 1. napjával feljegyezte, hogy a ruméliai deftertár (afféle gh. főnök), parancsot kapott, hogy az elesett gyaurok holttesteit szedesse össze és egy helyen temettesse el.

Szeptember 2. napjáról pedig azt jegyzi fel a napló, hogy Ibrahim fővezér, a hadsegéde és a deftertár „elmentek összeszedni a hullákat. 20.000 gyalog és 4.000 páncélos magyart temettek el".

Erre nézve az 1663. évben a csatatéren járt Evlija Cselebi szolgáltat, ezúttal sem mindenben megbízható, adatokat. Cselebi a csatatér nyugati szélén húzódó alacsony, közelebbről ugyan ki nem mutatott halmok egyikét jelöli meg, mint amely körül Szulejmán szultán a győzelmes csata török halottait eltemettette. Ugyanezen a halmon állt meg és imádkozott a csata előtt a szultán. Nincsen okunk kételkedni abban, hogy az emlékezetes hely köré, ahol Allah Szulejmán imáját meghallgatta, temették el az elesett igazhitűeket.

A dombvonulat déli részén, a buziglicai erdőktől északra, a Mersei magaslaton könnyen kijelölhető a legmagasabb, a csatatéren széttekintésre legalkalmasabb pont, ahol a szultán megállapodhatott, s ha hihetünk Cselebinek, azon a tájon egyszer a napvilágra kerülhetnek a török sírok is. Ma ennek a környéknek nagy része szőlővel van beültetve. (Messze vinne s ide nem tartozik annak, a Hasszán budai pasától emelt „kioszknak", ásatott kútnak problémája, amelyeket Cselebi ugyanezen magaslatra helyez, szemben más kútfőkkel.)

A magyar sereg főúri halottai közül egynek állítólagos nyugvóhelyéről tudunk. Palóczi Edgár, Jászai Pál után, a mohácsi csata 400 éves évfordulója alkalmából hírt ad arról,* (* Hadimúzeumi Lapok. 1126. II. k. 5-7, sz.) hogy a sárospataki vártemplom északi oldalán elhelyezett vörösmárvány sírkő alatt nyugszik, - 8 évvel korábban elhunyt fivérével, - Pálóczy Antal, nemzetének utolsó sarja, aki a csatában esett el, ahol tetemét hitvese, Ráskai Magdolna felkerestette, onnan elvitetvén, Sárospatakon eltemettette.

Geríach István 1573-ban, a konstantinápolyi császári szerájban látott egy pézsmaszagú faládikót, amelyben a törökök egy levágott fejet, hiedelmük szerint II. Lajos király koponyáját, őriztek. Valószínű, hogy a fej valamelyik mohácsi vezéré, talán Tomori Pálé volt.

Palóczi Edgár említi azt is, hogy a hódoltság idején, 1587-ben, a csatatéren járt Reinhold Lubenau, egy Konstantinápolyba tartó csácsári követség tagja, naplójában leírta, hogy mohácsi török vendéglátóik elvitték őket ahhoz a helyhez, egy malomhoz, amely bizonyára a Csele mellett volt, ahol Lajos király az iszapba fulladt. A helytől nem messze egy öreg tölgyfa állott, amely körül ,,sok ezer" (?), állítólag a csatában elesett kereszténynek csontja és koponyája volt felhalmozva. Lubenau a koponyákról egy marékra való moszatot (mohát) is gyűjtött, amely „alkalmas a vérzés elállítására".

Palóczi úgy véli , hogy a csontok jóval a csata után kerültek a tölgyfa köré, mivel azokat 1573-ban az erre járt német utazó, a már említett Gerlach István nem látta.

Az eleve bizonyosnak gondolható, hogy a magyar sereg halottait a török csarkadzsik teljesen kifosztották. Lehet, hogy néhány száz, számukra „piszkos gyaur" holttestét el is temették, de ennek nem sok a valószínűsége. Inkább hihetünk a kortárs Kemálpasazádé hírneves történetírójuknak, aki nyilván szemtanúk előadása nyomán jegyezte fel, hogy „kicsinynek és nagynak hulláit farkasok és ragadozó madarak étkéül hagyták, meghíván őket a borzalmas lakomára" . 1

A szemtanú és kortárs török történetírók megörökítették azt is, hogy a csata harmadnapján a csatatéren tartott fényes díván elé vezetett, rabláncra vert kétezer magyar foglyot, miközben a győzelem dobjait verték, s a magyar zászlókat megfordítva tűzték le, néhány kivételével, a vesztőhelyre vezették, s „a fénylő kardok és szikrázó handzsárok martalékává tették", azaz lefejezték. A diván elé vitték Tomorinak és a többi elesett magyar vezérnek lándzsára tűzött fejét is, azokat a táborban körülhordták, végül a diván előtt letűzték. A leölt gyaurok fejeit összegyűjtötték s azokból, a szultán parancsára, „három nagy kupolát raktak".

Valószínűleg erről emlékezik a kortárs magyar történetíró, Verancsics Antal is, amikor azt írja, hogy „Terek császár az hót testekben három halmot rakottata".2

A magyar köztudat azt tartja, az iskolákban is úgy tanítják, hogy a nagy temetés munkáját Kanizsai Dorottya, Siklós várának úrnője szervezte meg és végeztette el, 400 jobbágyával. Egykorú adat erről nem beszél. Egy évszázaddal később Istvánffi Miklósnál olvassuk, hogy:

„ a halottak száma igen nagy volt , úgy, hogy a sok holttesttől a levegő is megromlott és az ellenség elvonulása után azok felfalására nagy sereg kutya gyűlt össze, annyira, hogy az arra járó-kelő utasok biztonsága is veszélyeztetve volt ; a buzgó nő, Kanizsai Dorottya, Perényi Imre nádor özvegye, a keresztényeket, kik a haza védelmében estek el, megszánván, saját pénzén 500 embert fogadott, k i k az elszórva fekvő testeket, nehogy azok a vadak s ebek által tépessenek szét s falassanak föl, roppant nagy gödröket ásatván, eltemetteté".3

Kanizsai Dorottya a csata idején valószínűleg Siklós várában tartózkodott. A csatát követő napokban szétrajzó török csarkadzsik egy csapata megkísérelte a vár ostromát, de végül eredménytelenül továbbvonult. Hitelt adhatunk Istvánffinak azért is, mert a szánalom és kegyelet követelményein kívül Kanizsai Dorottyát a családi érzelmek is az elhagyottt csatatérre szólították. Ugyanis ott küzdött Perényi nádor két fia is, s az özvegyet kétségtelenül nyugtalanította mostohafiainak sorsa.

De - nem utolsósorban, amint ezt Istvánffi is mondja - gondoskodni kellett a rengeteg halott eltemetéséről azért is, mert az augusztusi forróságban a holttestek gyorsan oszlásnak indultak, s ennek folyamatát csak fokozták a meg-meginduló záporok, a levegő dögletessé vált, járvány kitörése fenyegetett.

Arról, hogy Kanizsai Dorottya a mohácsi holtak eltemettetése körül részletesebben mi szerepet játszott, semmit sem tudunk; tény, hogy a halottakat eltemették.

Hol voltak az erre a célra, a mondottak szerint felhasználásra kész árkok, hol ásták a többi, kisebb-nagyobb árkokat, sírgödröket?

Az eddigiekből is kitűnik, hogy ez a kérdés elválaszthatatlanul összefügg azzal, hogy pontosabban hol zajlott le a minden magyar ember előtt részleteiben is többé-kevésbé jól ismert ütközet. Erre a kérdésre sok-sok évtized óta keresi a feleletet a történetírás, a hadtörténet, s - néhány évtized óta, éppen emezek sürgetésére - a régészet is.

A történetírás kimerítette kútfőit. A múlt század húszas évei óta szép számú tanulmány látott napvilágot, amelyek a csata előzményeivel és lefolyásával foglalkoztak. Eközben elkerülhetetlen volt annak felvetése és megoldása, hogy közelebbről merre csaptak össze a küzdő felek.

Minden történész Brodarics István 1527. évben írt művéből, mint egyetlen, szoros értelemben vehető magyar kútfőből indult ki. Brodarics eléggé bő részletességgel leírja, hogy a csata napjának hajnalán a Mohácstól délre, mai mértékkel mérve 3-4 km-re levő táborból indult el a királyi sereg s haladt dél felé, az Eszék irányába vivő út mentén. Menetelés közben, további 3 km távolságra, vagyis a mai Fekete-kapu táján indult meg a seregnek egymás mögött két harcrendre sorakozó felfejlődése, körülbelül onnan, ahol ma a Sátorhely gazdasági központ felé vezető, kelet-nyugati irányú, vadgesztenyés közút húzódik. E vonaltól délebbre ment végbe a felállás, valószínűleg északnyugat-délkelet felé szélesedő, délnyugatra néző arcéllel.

A reggeltől délután 3 óráig tartó várakozás közben Brodaricsnak bőséges ideje volt ahhoz, hogy a környéken széttekintsen s egy év múlva, amikor visszaemlékezéseit rögzíti, a maga előtt látott tájról is leírást adjon.

Így említi meg azt, hogy tőlük balra terült el egy mocsaras, iszapos víz, sűrű náddal és sással telve, „melyben később" - tudni illik menekülés közben - „sokan lelték halálukat". Ez a hely a mai Vizslaki rét, ennek is a nyugati irányban a mai Törökdomb fölött kiöblösödő tája, ahonnan a század elején valóban előkerültek Brodarics állítását igazoló tárgyi bizonyítékok is.

A Vizslaki rét szélétől nem messze kezdődő, délnyugati irányban húzódó harcrendek állásától indult meg a magyar támadás. A támadás irányát Brodaricsnak egy másik adaléka adná meg. Brodarics ugyanis elmondja, hogy a várakozásuk helyétől jobbra, de tőlük messze, hosszú félkörben húzódó domb lejtőjének aljában egy kis templomos falu állott, amelynek Földvár volt a neve. A magyar támadás a falu irányába indult, ütközet közben Brodarics látta a faluházai közt előtűnedező janicsárokat is.

A falu előtt - ma még pontosan nem ismert távolságban - állott, illetve húzódott szét a török tüzérség arcvonala.

A Földvárnak nevezett falu helye tehát a leglényegesebb kiindulási pont a csata küzdőterének keresésénél. Természetes, hogy ennek a falunak helyét kívánták meghatározni mindazok a történészek, akik a mohácsi csatával foglalkoztak.

A csata lefolyásának kérdésében a történészek nagyjából egyetértettek. Színterének meghatározásánál azonban a legkülönbözőbb álláspontokat foglalták el.

Egy teljes évszázadon át, 1924-ig tartotta magát az az állítás, hogy a csata idején elpusztult, majd néhány évtizedre még romjai közt újraéledt Földvár helye azonos a mai Sátorhely gazdasági központ épületcsoportjának helyével. Ekkor - a mohácsi csata 400. évfordulójának előkészületei közben - Gergely Endre hivatásos és Halmay Barna műkedvelő hadtörténész egyidőben jöttek rá, hogy ez a hely semmiképpen sem vág Brodarics leírásával, mert Sátorhely nincsen a dombvonulat szélén, hanem bent fekszik a síkság közepén.

Egymásról mitsem tudva, de álláspontjaikat lényegileg egyformán indokolva keresték a síkság nyugati peremén, a mai Majs községtől délre, délnyugatra a bizonytalanul megjelölt helyen, Brodarics faluját.

Megállapításukat, a lényeg tekintetében, magáévá tette a jubileumi esztendő hadtörténésze, Gyalókay Jenő is. A csata lefolyását részletező kitűnő munkájában, Brodaricsból kiindulva, de középkori birtokperek adalékaira is hivatkozva, nagyjából Gergellyel azonos helyen kívánta kijelölni a csata helyének meghatározásánál kulcspontossággal bíró, nyomtalanul elpusztultnak hitt Földvár fekvését, s ehhez viszonyítva a hadak felállásának, magának a csatának helyét.

*

Már a múlt századvégi, majd a későbbi történészek és hadtörténészek megírták, hogy végleges megállapításokat tenni a régészet segítsége nélkül nem lehet. Ezen a téren azonban sokáig semmiféle próbálkozás nem történt.

1923-ban a helyi felbuzdulás lelkes műkedvelő kutatásba kezd a Csele patak torkolata környékén, ahol Lajos király halálát lelte. Jóval később, más indítékkal, a Nemzeti Múzeum is végez itt jelentősebb, leletmentő jellegű ásatást. Eközben Csele községnek Árpádkori és XVI. sz.-i település maradványaira és temetőire akadtak.

Az említett Gergely Endre 1914. és 1925. években a Törökdombon és környékén, azaz a síkság keleti szélén keresi a csata tömegsírjait, eredménytelenül.

Az 1926. évi mohácsi országos ünnepségekre megépült a városban a katolikus fogadalmi templom, ebben kriptát képeztek ki , amelyben a mohácsi hősök hamvait kívánták elhelyezni. A kripta azonban üresen maradt.

Hosszas szünet után, 1959. évben, a pécsi Janus Pannonius Múzeum kezdett munkába. Az itt reánk váró feladat megoldásánál abból, az elmondottakból is bizonyára világosan kitűnő álláspontból indultunk ki, hogy a csata küzdőterének helyét megállapítani a Brodaricstól megnevezett falu rejtélyének tisztázása, ezen belül, vagy ezen túlmenően, a tömegsírok legalább egy részének megtalálása nélkül nem lehet.

A kérdésnek másik oldalát tekintve: hazafias kötelesség a tömegsírok néhányának felkutatása, megállapítása annak, hogy a nagykiterjedésű síkségnak mely részein nyugszanak azok a hősök, akik - bármi vitte is sorsunkat Mohácshoz - életüket adták hazájukért.

Sok-sok terep bejárásának, számtalan itt dolgozó, földmunkát végző személy kikérdezésének első, határozott eredménye volt az 1960, szeptember 19-én, Nagynyárád község Sátorhely pusztarészén kezdett ásatás, amely felszínre hozta a csata első két tömegsírját.5

Az egyik, még április hónapban tartott terepbejárás gyümölcseként, a Sátorhelyi Állami Gazdaság fogatosának, Koller Mártonnak útmutatásával jelöltük ki az ásatás színhelyét, az ott nyolc évvel korábban végzett földmunka során felszínen fehérlő csontmaradványok alapján.

Ez a hely a már említett Fekete-kapu és Sátorhely gazdasági központ közt húzódó Gesztenyés közútnak csaknem közepe táján az úttól délre kereken 150 m távolságban van.

Az ásatás első napján húzott hosszú kutatóárok közepén egy méternyi mélységig, összetört, összezúzott emberi csontok teljes összevisszasága tárult elénk. A csontok közül nyolc darab egybepatinásodott ezüst pénzérem került elő. Alaposabb megtisztítás nélkül is felismerhető volt rajtuk az 1506., 1516., 1517., 1518., 1519., 1520., 1522., 1523. évszám.

A következő napon, az elsőtől nyugatra 9 méter távolságban, vele párhuzamosan húzott kutatóárokban, a talajfelszíntől mindössze 40 cm-re mért mélységben ép emberi koponyára bukkantunk, majd a hozzátartozó vázrészekre, egészen szokatlan helyzetben.

Ugyanis a testének baloldalán fekvő csontváz jobb karja a mélybe nyúlt, alsó végtagjai is a törzs szintmagasságánál jóval mélyebbre süllyedtek. Még aznapon, az első két kutatóárokra merőlegesen húzott harmadik árok 80-90 cm mélységében, egymás után kerültek elő az eredeti fekvésű, „ép" csontvázak. Durvább megtisztításuk nyomán is észlelhettük, hogy egymásra dobált holttestek maradványai vannak előttünk. Nem lehetett kétséges, hogy megtaláltuk a mohácsi halottak első tömegsírjait.

Az ásatás első hetében kialakult előttünk a tompaszögű, ék alakú tömegsír körvonala. Hosszúságát tengelyében 14,50 m-nek, szélességét váltakozva 2,20-2,50 m-nek, mélységét utóbb 1,5 m körül mértük.

Szeptember 28-án - miközben az első tömegsír feltárási és tisztítási munkáját is végeztük - közvetlenül az első szomszédságában, tőle keletre mintegy másfél méter távolságra, ráakadtunk a második tömegsírra.

Ez, durva megközelítéssel, ellipszis alakúnak mondható, tengelyének iránya azonos volt az első tömegsír kelet felé húzódó szárnyával.

Kisebb, mint az első, hossza 8,5 m, átlagos szélessége 2,5 m. Az első tömegsír nagyjából érintetlennek volt mondható. A másodikat hosszában kettészelte az egykor itt méternyi szélességgel dolgozó árokásó gép, amely a csontok tekintélyes tömegét szétzúzta, egy részét a felszínre szórta.

A sírok csontfelületének megtisztítása után látható volt, hogy a csata itt eltemetett halottjait csaknem teljes összevisszaságban hordták, fektették, dobták a sírárkokba. Különösen áll ez a megállapítás a második, kisebb tömegsírra. De az elsőnél sem fedezhettünk fel semmiféle szabályosságot.

A csontvázak egy része többé-kevésbé nyújtott helyzetű volt, a hátán feküdt, egyesek nyugati, mások keleti, de más irányokban is igazodó fejvéggel. Voltak a hasukon, a jobb, a baloldalukon fekvők, olyan, amelynek lába térdben felhúzódott, amelyet csaknem orrára buktattak. Egyeseknek a feje, másoknak a lába emelkedett, vagy süllyedt feltűnően a törzs szintjéhez képest. Számos esetben a hátán fekvő, nyújtott helyzetű csontváz két karja széttárva, vagy csaknem a feje köré volt kulcsolva.

 

ábra A tömegsírok

 

A kisebbik tömegsírban csaknem valamennyi csontváz keresztülkasul feküdt egymáson, a nagyobbikban enyhébb rendetlenségben feküdtek egymás fölött, egymás mellett (1. sz. kép). A tömegsírok szélein a csontvázak jóval magasabban feküdtek, mint a belső részeken. A peremen váltakozva 35-60 cm, kivételesen ennél nagyobb mélységben tűntek elő az első vázrészek, a sír közepe táján 65-115 cm mélységekben. A peremen és a középütt fekvő csontvázak felső szintjei közt tehát 30-80 cm különbség mutatkozott, a legszabálytalanabb egymásutánságban. A sírperemeken 3-6, középütt 2-3 csontváz rétegeződött egymás fölé. A csontvázak összessége, illetve a megtisztított tömegsírok felszíne, a mondottak következtében, teknő alakot mutatott.

A sírfenekek mélységét csak egy-egy helyen, úgy tapogattuk ki, hogy a csontmezők szélein kicsiny, függőleges aknákat ástunk, ezekből hatoltunk a csontok alá. Megállapítottuk, hogy sírárkok földfala a mai járószinttől kb. i m mélységig függőleges, ettől kezdve befelé, a csontok alá ívelődik.

 

3. ábra Halált okozó sérülés

 

Az első tömegsírban eltemetettek számát 140-150-re, a második halottait mintegy 80-ra, az összes halottakat tehát 230-240-re becsültük, figyelembe véve az itt működött árokásó gép romboló munkájának „eredményét" is.

Különösen feltűnő volt a fejnélküli törzsek, a törzsnélküli koponyák nagy száma. Az első tömegsírban megszámlálható csontvázak közül 6 volt ép, rajtuk kívül megszámláltunk 47 törzsnélküli koponyát.

A másodikban 40 volt a megszámlálható, többé-kevésbé teljes csontvázak száma, s 14 a törzsnélküli koponya.

A többi csontváz, mint említettük, ez alkalommal részben hozzáférhetetlen volt, az árokásó gép pedig sokat teljesen elpusztított.

A levágott fejek, alsó állkapoccsal és 1-2 nyakcsigolyacsonttal, a legkülönbözőbb helyeken és helyzetekben feküdtek. Az első tömegsírnak északi és keleti, legjobban felmagasodó peremén egymást követték a magányos koponyák. Volt amelyik az égnek nézett, amelyik arcán, jobb-, baloldalán vagy nyakrészén feküdt. A sír nyugati részén, egy itt szigetszerűen kiemelkedő földtömegen nyugvó magányos csontváz lábánál, 50-60 cm-rel mélyebben, 9 koponya volt gúlaszerűen összerakva. Lehetséges, hogy mellettük, a földtömb alatt még néhány koponya rejtőzik, ennek valóságát azonban ez alkalommal nem állapíthattuk meg.

Számos teljes csontvázon magán a koponyán láthattuk a halált okozó sérülés helyét. A valósággal kettéhasított koponyákon kívül akadt olyan is, amelynek homlokát buzogánnyal, fokosszerű fegyverrel verték be, továbbá, amelynek koponyatetejéről hasítottak le egy szelet csontot.

A 3. számú ábrán egy olyan koponyát láttunk, amelynek állát hasította ketté az éles handzsár. Ugyanezen koponyának jobb homloki részén korábbi, talán a Dózsa parasztháborúban kapott kardvágás gyógyult nyomát fedezhetjük fel.

Más halálnemet a sírok feltárása alkalmával nem tudtunk megállapítani. Ezt arra az időre kellett halasztanunk, amikor a tömegsírok sorsa véglegesen eldől, azok újabb feltárásra, a lehetőleg alapos antropológiai, továbbá kórbonctani vizsgálatra is kerülnek.

Az ásatás alkalmával Bartucz Lajos professzor vette a tömegsírok csontvázait futólagos antropológiai vizsgálat alá. Megállapítása szerint mindkét sírban zömmel 20-40 év közötti, nagyobbára erős termetű férfiak fekszenek, kivételesen néhány idősebb is akad köztük.

A fej nélküli halottak, illetve a törzs nélkül való koponyák jelentős száma azt a gyanút keltheti, hogy a két tömegsírban a csata után lefejezettek holttestei nyugszanak.

Ez a gyanú azonban szertefoszlik már annak következtében is,hogy a csata után tartott diván helye a megtalált tömegsíroktól délre, tőlük jó 2 km, a tömeges kivégzések színhelye ettől nem nagytávolságra lehetett.

 

5. ábra. Egyéb, halált okozó okozó sérülések

 

 A 2.000 fejetlen csontvázat, illetve törzs nélküli koponyát tehát a tömegsíroktól meglehetősen nagy távolságban kell keresnünk, s valószínű, hogy ezek a holttestmaradványok egyformán megcsonkítottak.

 

6. ábra. Egyéb, halált okozó sérülések

 

 

A magyarázatot megtalálhatjuk a török harcmodorban, amely szerint az éles, görbe karddal küzdő célja az volt, hogy az ellenfél fejét lecsapja. Erre nézve a török kútfők bőséges bizonyítékokat szolgáltatnak.

Olvashatjuk Kemálpasazádenál: „A harc hevében a hadbontók minden irányban megeresztvén lovaikat, éles hardjaikkal egymás után vagdalták le a fejeket, ontották a vért... hány makacsnak feje gördült le, mint a golyó s hánynak fürtjei kerültek díszül a lándzsákra... "

Az ütközet után tartott szemléről, amikor a szultán az emírekkel lóra ülvén, végigjárta a csatateret, így ír Kemálpasazáde : „annyi fej gördült a lovak lába alá, hogy a patkók nem földet, hanem csak szemet és szemöldököt érthettek".

Dselálzáde versben örvendezik:

„ A gyaurok levágott fejei lehullottak

a koponyazúzó buzogány sok kézben az ellenség fejét összetörte

az éles kard jól működött

Mohács mezejét piros vér öntötte el

a fejek legördültek a mezőn, az emberi testek porban,

és vérben, fej nélkül rendetlenül hevertek".

 

Ezt a harcmodort egyébként utóbb elsajátították a végvári magyar vitézek is.

*

A feltárt két tömegsírban a holttestmaradványokon kívül más, hozzájuk tartozó tárgyat alig találtunk.

A második tömegsír közepe táján, a sír alján, a csontok közül előkerült egy második, egybetapadt pénzcsomó is, 1516., 1520., 1522., 1523. évekből származó 7 db ezüst garas. További bizonyítékai ezek a sírok korának, amihez ugyan megtalálásuk helyén, a csontvázak helyzete, állapota mellett, egyébként is aligha férhet kétség.

Számos csontváz nyaktáján, valamint a csontok közé behullva kicsiny, páros, a modern kapcsokhoz hasonló, kampós kapcsokat találtunk, az ingszerű felső ruhadarab tartozékait. Némely esetben egy-egy cérnadarabka is megmaradt, a kapcsokra varrva.

A holttestmaradványok teljes összevisszasága, mindössze két katonának talán a halálukat megelőző napon felvett zsoldja, a ruhadarabok kapcsai is arra engednek következtetni, hogy a holttestek eltemetésükkor már teljesen oszlásnak indult állapotban voltak. Kifosztásuk azonban már előzőleg végbement. Csak a testükhöz tapadt gyolcsingféle maradhatott legtöbbjükön, ezek hírmondói az apró rézkapcsok. A szörnyű látványt nyújtó halottakhoz elföldelőik alig nyúltak, így maradhatott meg kettőnek a pénze a késői kutatás számára.

Felmerül bennünk a kérdés, hogy mit árul el a két tömegsír. Kétségtelenül azt, hogy mindkettőben a magyar sereg katonái nyugszanak. Bizonyos, hogy vannak közöttük külföldiek is, hiszein a magyarok oldalán szép számmal küzdöttek csehek, lengyelek, németek és más nemzetbeliek is. Erre mutat a halottak kifosztottsága, elhelyezésük rendetlensége. Nem az első napon eltemetettek, hanem már erősen oszlásnak indult holttestek fekszenek a sírokban, amelyeknek összehordása, elhantolása gyors ütemben mehetett végbe, a kegyelet messzebbmenő követelményeit nem lehetett betartani.

Az árkok alakja, egymáshoz való helyzetük pedig arra enged következtetni, hogy ezeknek a tömegsíroknak halottait eredetileg más célra, talán tüzérségi lőállás kiképzésére ásott árokba temették. De lehetséges az is, hogy a csata előestéjén megkezdett szekértábor sáncolás két árka szolgált a megtalált halottak eltemetésére.

Egyelőre csak a feltevéseknél tartunk.

*

Levéltári és kútfőkutatások eredményének összevetésével, az 1961. ásatások során véglegesen tisztáztuk Brodarics „Földvár" falujának kérdését. Megállapítottuk, hogy a Földvár nevű falu nem a történészek, hadtörténészektől eddig vitatott helyen, azaz a csatatér nyugati szélén, hanem éppen az ellenkező oldalon, a Törökdomb szomszédságában, a Sátorhelyi Állami Gazdaság Újistálló nevű majorja táján állott.

A falu temetőjét és néhány házának szegényes omladékát sikerült megtalálnunk.

Brodaricstól Földvárnak nevezett falu neve helyesen: Merse. Ennek helyét is megtaláltuk. Ez a falu a csata idején végleg elpusztult.

Merse falu helyének a további kutatások szempontjából való fontossága az elmondottakból bizonyára kiviláglik. Megtalálásával a jövő évek kutatásait alapoztuk meg: a faluhelytől északkeletre végzendő ásatások remélhetőleg a csata belső küzdőterének feltárásához vezetnek.

4Orvostört. közi. 49

 

 

J E G Y Z E T E K

 

1. Thury József: Török-Magyarkori Történeti Emlékek. - Török történetírók. I . 18. o. Bp. 1893. (A török kútfőidézetek Thury fordításai.)

2. Verancsics Antal: Memoria rerum que in Hungária nato rege Ludovico ultimo acciderunt, qui fuit ultimi Ladislai filius. - Összes munkái között: Monumenta Hungáriáé Historica Scriptores III. - Közli: Szalay László. Pest. 1857.

3. Istvánffi Miklós: Magyarország története 5490-1606. - Ford. Vidovich György. Debrecen. 1867.

4. Gyalókay Jenő: A mohácsi csata. - Mohácsi Emlékkönyv. Bp. 1926.

5. Papp László: A mohácsi csatahely kutatása. - Janus Pannonius Múzeum Évkönyve - 1960. - Pécs. 1961.

6. Itt kell megjegyeznünk, hogy a csontvázak helyzetén semmit sem változtattunk, azok részeit el nem mozdítottuk. A sírokat, az ásatás befejeztével, a Magyar Tudományos Akadémia Régészeti Bizottságával történt megállapodás szerint, megfelelő homok- és földtakaróval láttuk el. így a felső szintekben fekvő csontvázak alatt rejtözőkről csak annyit tudunk, amennyit emezekről itt-ott kitetsző vázrészeik elárultak.