Farkas Gábor Farkas - II. Lajos rejtélyes halála

FARKAS GÁBOR FARKAS
II. Lajos rejtélyes halála[1]

 I.

A mohácsi tragédia kérdésköre napjainkig elképesztő indulatokat gerjeszt. Ennek oka lényegesen összetettebb annál, semhogy egy rövid tanulmányban választ találjunk rá, itt csak egy apró mozzanat igazságát keressük. Ez a kérdés II. Lajos magyar király rejtélyes halála. Úgy véljük: ez a probléma már az adott történelmi helyzetben is politikummal terhelt volt, s a szándékos torzítás és hazugság ennek a rovására írható. A kérdés tulajdonképpen nagyon egyszerű: megölték-e II. Lajost a magyarok menekülés közben, vagy belefulladt a kiáradt Csele-patakba?

A kérdés megválaszolásához szükséges felvázolnunk, hogy II. Lajos meggyilkolásának híréhez valójában kinek fűződött érdeke. A kettős királyválasztás következett abból az alaphelyzetből, hogy I. Ferdinánd trónigényét a dinasztikus jog alapján, az 1515-ös házassági szerződésre hivatkozva nyújtotta be.[2] Ezzel szemben állt Szapolyai János jelölése a trónra, amelynek előzménye a magyar rendek 1505-ös rákosi végzésben hozott határozata volt.[3] Az európai és a hazai közvéleménnyel tehát el kellett hitetni, hogy az erdélyi vajda méltatlan a magyar uralkodó szerepére, hiszen megsértette a dinasztikus jogrendet, amelyben a házassági szerződés révén Habsburg Ferdinánd lett a törvényes utódja II. Lajosnak. Ehhez járult hozzá az a vád, hogy a legszörnyűbb bűncselekményben, a király meggyilkolásában is ő a felbujtó, s ráadásul öccse az ítéletvégrehajtó. A 16. században ez a vád volt a legcélszerűbb eszköz a politikai vetélytárs semlegesítésére.

Végezetül: a magyar történelemben teljesen harmadrangú dolog, hogy Szapolyaiék megölték-e a magyar királyt vagy nem. A mohácsi csata utáni évtizedek menetét semmilyen mértékben nem befolyásolta ez a legenda, s a Habsburg trónigényt illetve a török előrenyomulást sem gátolhatta meg. Ugyanakkor a legenda természetrajza több vonatkozásban is hasonlít a későbbi korszakokban[444történt politikai gyilkosságokra vagy gyanús körülmények között elhunyt uralkodók és politikusok körüli híresztelésekre: gondoljunk csak Zrínyi Miklós, Széchenyi István, Tisza István vagy Teleki Pál halálára.[4]

I. A legenda keletkezése

A mohácsi csatáról a leghitelesebb egykorú beszámoló Brodarics István szerémi püspök és királyi kancellártól származott.[5] Jelen volt a csatában és saját szemével látta az egész ütközetet. Munkája Krakkóban jelent meg 1527-ben az alábbi címmel: Igaz történet a magyarok és Szulejmán török császár mohácsi ütközetéről.[6] Ez válasz volt az osztrák Cuspinianus vádjaira, miszerint Lajos haláláért környezete vagy a testőrei, a magyarok voltak a felelősek. Rögtön az előszóban megemlítette írásának a célját, hogy röviden leírja, „már csak azért is, mert látom, hogy egyrészről néhányan az eseményeket másképpen mesélik, mint megtörténtek, másrészről pedig egyesek meg nem szűnnek hol egy, hol más váddal illetni a mieinket, és a csata szerencsétlen kimenetelét nem emberi dolgokban szokásos esetlegességnek, hanem álnokul a mieink bűnének tulajdonítják.” A forrás beszámoló volt, hiszen I. Zsigmond lengyel király szólította fel, hogy írja le részletesen, hogyan halt meg unokaöccse, II. Lajos (I. Zsigmond és II. Ulászló testvérek voltak) a csatában. A rokoni szálak mellett az is motiválhatta a lengyel királyt, hogy szerette volna megkaparintani a magyar trónt, s tájékozódni kívánt a Mohács utáni magyar helyzetről. Zsigmondnak tehát több oka is volt arra, hogy pontos és hiteles beszámolót várjon a királyi kancellártól.

Brodarics említette meg először azt a tényt, amelyből később a legenda keletkezett: „már ez idő előtt is [azaz a csata előtt] heves vita folyt a király személyéről.” Akadt olyan vélemény is, amely szerint jobb volna, ha a király néhány ezer válogatott vitézzel a csatától távol maradna. Ezt azonban a katonai vezetés semmiképpen nem tűrte volna el, hogy a korabeli szokás ellenében a király ne legyen jelen az ütközetben. Szóba került az a romantikus elképzelés is, hogy valaki más öltözzék királyi fegyverzetbe, de ezt érzelmi okokból nem tartották kivitelezhetőnek. Mivel egy eléggé kétes kimenetelű csata előtt álltak, így azt a döntés hozták, hogy szükséges lesz a királyt külön őrizni: „és ha valami baj történnék, és úgy látnák, hogy mind a királyt, mind a sereget olyan veszély fenyegeti, [445aminek jóvátételére már nincs remény, a had közepéből kiragadva magukkal vigyék.” Véleményünk szerint a később keletkezett história magva ez a tény lehetett, s ebből bomlott ki majd a rémtörténet, miszerint a magyarok – első megközelítésben – a szerencsétlen királyt sorsára hagyták, illetve – második megközelítésben – saját kezükkel tették el láb alól. Ugyanis a király őrzésére rendelt három jeles férfiú, Ráskay Gáspár, Török Bálint és Kállay János alá kifejezetten gyors, a menekülésben használatos lovakat rendeltek.

Brodarics még egy fontos mozzanatról számolt be a végső roham előtt: Tomory Pál megparancsolta Ráskayéknak, hogy „menjenek kipuhatolni, ugyan mit tervelnek azok [vagyis a törökök], és, ha lehetséges, kényszerítse őket visszatérésre.” Ráskay nem feledkezett meg arról az utasításról, hogy őt a király védelmére rendelték, de Tomory követelésére, s Lajos belenyugvásával az őrzésre rendelt lovascsapattal az akkor feltűnt ellenséges hadoszlop felé vágtatott. Ez lehetett a másik fontos hír, amelyet később úgy torzítottak, hogy a király őrizetére rendelt testőrök sorsára hagyták az uralkodót, s ezzel közvetve a végzetét okozták.[7] Pedig Brodarics világosan leírta: „nem látszott kétségesnek, hogy könnyen visszaérhet arra az időre, melyben a királynak szüksége lehet az ő segítségére. Amikor ezek [mármint Ráskayék] az említett helyre elindultak, még mindig kérdéses volt, vajon ad-e ma [augusztus 29-én] alkalmat az ellenség csatára, és majdnem délután három óra volt.”

A sikeres első roham után „a király hadoszlopa pedig ugyanakkor előrevágtatott, már amennyire páncélos vitézek vágtatni képesek, a jobbszárny inogni kezdett, és erről a szárnyról többen futásnak eredtek megijedve – azt hiszem – az ágyúktól, amelyekkel az ellenség akkor kezdett lőni, és ez a futás, valamint az ágyúgolyók sűrű becsapódása – ezek immár a mi fejünk körül is röpködtek, akik a király mellett álltunk – nem kis félelemmel töltött el mindenkit. És ebben a percben a király nem látszott a mi sorunkban, vagy azért, mert előrement azokba a sorokba, amelyek, mint mondtuk, előtte voltak (mert annak előtte úgy határoztatott, hogy a király ne álljon ugyanazon a helyen), vagy mert elragadták a hadból azok, akikről mondtuk, hogy a háta mögött helyezkedtek el [tehát Czettrich, Mayláth és Horváth], hiszen mindkettő megtörténhetett.” Brodarics azt az egyet biztosan tudta, hogy sorukból és a helyéről hiányzott akkor, mikor a törökök ágyúzni kezdtek és amikor a jobbszárnyon felbomlott a rend és megkezdődött a menekülés. „A király elvesztésének bűnét nem merném azokra kenni, akik őrizetére voltak rendelve, és azokra sem akik őt – bizonyára elhamarkodottan – a csatából kiragadták (…) Tudjuk ugyanis, hogy az a kettő a [446végsőkig hű volt a királyhoz, és épségének védelmére mindenek fölött törekedett. Ami pedig ama hármat illeti, aki a királyi személy őrizetére rendeltetett [tehát Ráskayék], nyilvánvaló, hogy az ellenségtől, melynek visszaszorítására indult, nem térhetett vissza korában, mint ahogyan megfutott egész hadunk, mert egyikük fogságba esett, és még azon helyt ki is szabadult.” A tragédia beteljesedését így írta le: „A szabályos ütközet másfél órán keresztül tartott. Abban a vizenyős mélységben is jó néhányan pusztultak el, mert később ott, Mohács fölött fel mérföldnyire egy falucska alatt, melyet Cselének nevezünk, és amely környék akkor a Duna áradása miatt a szokásosnál több víz alatt állt, egy meredélyes szakadékban találtak meg a király testet, akiről némelyek azt mondtak, hogy maga is amott esett el, itt fulladt vízbe lovastul úgy, ahogy volt, fegyverben, amely helyen sokan mások is elvesztek, és a közelben megtalálták Trepka András és Aczél István testét.”[8]

Megfigyelhetjük, hogy már Brodarics beszámolójában is megfogalmazódott a később mítosszá váló Mohács tragédiája, s az okokat keresve nem csupán az egyes emberek cselekedeteinek összefüggéseit vizsgálta meg, hanem Istent jelölte ki a történelem legfőbb formálójának.[9] A középkori gondolkodásból eredeztethető történelemmagyarázat szerint egy vesztett csatában egyenes és közvetlen istenítélet valósult meg, s a félelmet, megdöbbenést gerjesztő rendkívüli vagy annak vélt természeti jelenségek, az ütközetet megelőző baljóslatokat, a csatából fakadó rejtélyes cselekményeket mind-mind a közvetlen isteni beavatkozás jeleként értelmezte.[10] Így az előszóban kifejtett kereszténység védőbástyájának toposza nem volt más, mint az Isten akaratából rendeltetett küldetés a polgárháború bűnébe esett magyaroknak.[11] Ez a történelmi közhely ismétlődött meg Lajos beszédében, amelyet a hadseregnek tartott a csatarend felállása után, miszerint „a hazáért, Krisztus Isten szent vallásáért, hitveseikért és gyermekeikért a végsőkre, a halálra is el van szánva.” Katonáit azzal biztatta, hogy „maga az Isten is alászáll a magasból azok mellé, akik az ő szent vallásáért harcolnak, az ő kezükbe van letéve – úgymond – nemcsak a hazának, melynek elfoglalására [447jött az ellenség, hanem az egész keresztény társadalomnak is az üdve.” Történeti művében a Fátumból eredeztette a mohácsi katasztrófát, amelyben végzetszerűen bontakozott ki a cselekmény a beteljesülésig.[12] A király maga válaszolta a tanácsülésen a tunyaság vádjával illetőknek: „holnap a nagy Isten segítségével személyesen megyek veletek oda, ahová mások nélkülem menni vonakodnak.” Isten, végzet és sors viszonyát a csatavesztés kapcsán Brodarics nem foglalta harmonikus rendszerbe.[13] Ezeket a közkeletű fogalmakat mindig az adott cselekményhez igazította: „ám a sors a király végzetét arra az időre tartotta fenn, amikor nagyobb dicsőséggel esik el a hazáért.” A Fátum beteljesedéséhez a Fortuna játszott szerepet, amikor Tomori érvelt a támadás mellett: „kézben van már a győzelem, csak akarjanak élni a szerencsével, amit az Isten kínál nekik, jöjjenek tehát a királlyal együtt, és táborukat Isten segítségével egyesítsék az övékkel, mely közelebb fekszik az ellenséghez, és ezért támadásra alkalmasabb, ha pedig valaki a királyt másra akarná rábeszélni, az halál fia.” A tragikai vétséget Tomori Pál követte el, amikor az Isten által felkínált szerencsével a támadást szorgalmazta, s a katonák végzetes lelkesedése sodorta bele a sereget az elhamarkodott csatába.[14]

Antonio Giovanni da Burgio pápai nuncius, aki 1523-tól Magyarországon tartózkodott, Sadoleto pápai államtitkárhoz írott jelentései hiteles képet rajzoltak a Mohács előtti Magyarországról.[15]A csatavesztés után írott beszámolója (Bécs, szeptember 5.) összecsengett Brodaricséval: „menekülés közben elértek a Duna egy kis ágacskáját, de amikor át akartak kelni, a király lova megbokrosodott, felágaskodott a vízben, őfelsége pedig, kinek nehéz volt mar a páncél, s fáradt is volt, leesett és belefulladt abba a patakba.” Ezt a változatot erősíti meg egy ismeretlen, ám a csatában részt vevő német levélíró is, aki a következőképpen számolt be az esetről: „A futásnál a király egy patak átugrásakor lováról hátrafelé lebukott s a vízbe fulladt; ez idő óta a királyt többé senki se látta.”[16]

Brodarics munkáját Johannes Cuspinianus, I. Miksa, V. Károly és I. Ferdinánd diplomatájának vádjaira válaszolva írta meg. Cuspinianus a leglelkesebb híve volt a Jagellók és a Habsburgok szövetségének, sokat fáradozott azért, hogy a kettős házasság: Lajos és Habsburg Mária illetve Ferdinánd és Jagelló Anna között létrejöjjön. Híres török- és magyarellenes buzdító beszédét Johannes Singrenius bécsi nyomdász adta ki 1526 decemberében vagy 1527 elején, amelyet nem hagyott válasz nélkül a királyi kancellár, akinek egyébként is kötelessége volt beszámolót írnia I. Zsigmondnak.[17] Cuspinianus írása egy szenvedélyes felhívás volt a német fejedelmekhez a török elleni harca. Elsőrendű forrása a Bécsbe menekült Mária királyné környezete volt. Az egyik vádpontja, hogy a [448királyt belekergették a végzetes csatába, s nem törődtek vele: „Egyesek azért hoztak fel mindenfele érvet, hogy a végzet fele hajszolják a királyt, mások most inkább önmagukkal s nem ővele törődtek”. II. Lajos halálát így írta le: „A szétbomlott hadsereg magával ragadta az övéi által rosszul őrzött királyt, aki mindenki várakozása ellenére beleugratott egy tóba, amit a Duna kiöntése alkotott. És most nem voltak, akik a szentséges királyt megszabadítsák fegyverétől, alámerült a vízbe, és a tó elnyelte (…) Aztán pedig, október havában végre megtalálták, sok honpolgár jelenlétében Székesfehérvárott adtak át a földnek, ahol ősei nyugszanak eltemetve.”

Hogy látták a magyar király halálát az egykorú török források? Kemálpasazáde sejkh-ül-iszlám volt a mohácsi csata évétől a török birodalomban. Nem vett részt a csatában, de értesüléseit megbízható szemtanúk közlése alapján szerezte, illetve felhasználta Szulejmán naplóját is „Mohácsnáme” című munkájában. A király sebesülését ő is említette, s nem kizárt, hogy a gyilkosság legendájának másik támpillérje ez lehetett. A 17. századi Szolakzáde szintén két sebről beszélt, amelyet átvehetett Kemálpasazádétól. Ez az a pont, ahol a cselekmény Szerémi György – később tárgyalandó – művében leírt történettel találkozott, de II. Lajos halálát így írta le a török történetíró: „A szégyen tüze égetvén hitvány lelkét, lovastul, fegyverestül a vízbe ugrott s azok számát szaporította, akik elestek vagy vízbe fúltak.”[18] Tomori Pál haláláról, s ezt a legenda szempontjából kulcsfontosságúnak tartjuk, a következőt jegyezte föl: „A nevezett gőgös bánnak ostoba feje üres már a királyi korona elnyerésének gondolatától és vágyától: fűvel van tele. A csatatéren legördült, mint valami golyó és hajfürtjei a lándzsa díszévé váltak.”[19]

A hódításokat folytató szultánok rendszeresen vezettek naplót, amelyek tartalmazták az egyes hadjáratok történetét és hivatalos okmányként is szolgáltak. Szulejmán 1526-os naplója így írt az eseményről: „A gonoszmívű király pedig többi nyomorult katonaságával a felséges uralkodóra és az anatoli seregre rohant”. Lajos halálát nem említette, ugyanakkor Tomory sorsáról pontos értesülése volt: „A papnak és több bégnek feje is a divánba hozatott.”[20] Ugyanakkor Szulejmán fethnáméja, amelyet a mohácsi győzelem után a birodalom kormányzóihoz küldött (1526. augusztus 29–szeptember 7.) bizonytalan volt Lajos sorsát illetően: „a gonosz király ez elvet követte: Nyertes az aki a fejét menti, azonnal megfutott a csatatértől. A müszülmán harcosok űzőbe vettek a gonosz sereget, legtöbbjét kardra hányták, más részét pedig a Dunának űzték és belefullasztottak, mint Fáraó népét. Bánjaiknak és vezéreiknek fejét levágták (…) Magáról a királyról nem lehet tudni, hogy meghalt-e vagy életben van.”[21] A budai fethnáméja (1526. szeptember 23.) megerősítette Tomory halálát, ugyanakkor Lajosról még mindig nem tudott semmit: „Ebben a csatában a papnak s a többi nemzetek [449bánjainak fejeit levágták. Azonban a király, mikor már beleesett a vereség hálójába, az esthomály védelme alatt kiszabadult belőle és elfutott.”[22]

A mohácsi csatában részt vevő Lufti pasa Lajost nyomtalanul eltűntnek nyilvánította,[23] míg Dzselálzáde Musztafa rejsz efendinek, aki hivatalánál fogva ott volt a hadjáratokban, már pontosabbnak látszó értesülése volt a királyról.[24] A történet teljes részletében a Szulejmán uralkodása alatt élt Ferdi munkájában bomlott ki: „A szerencsétlen király pedig, miután két helyen súlyosan megsebesült, sebesülten és erőtlenül, még meglévő csekély életerejével egész este futott, s mikor a Sárvíz nevű folyóhoz érkezett, nem bírván semmit sem segíteni magán, lovastul, fegyverestül a vízbe merült és így ama csoporthoz csatlakozott, amely szinten a vízbe veszett.”[25]

A későbbi korszak török történetírói körében teljes volt a zűrzavar II. Lajos halálát illetően. Akadt olyan, aki szerint egy tóban fulladt meg és a fejét levágták,[26] vagy megfulladt egy mocsárban,[27] illetve megsebesült, s menekülés közben mocsárba [450esett majd megfulladt.[28] Végezetül ismerünk olyan beszámolót is, amelyben arról olvashattuk, hogy egy hét múlva találták meg Lajos holttestét, levágott fejjel.[29] Mint láttuk, a korabeli magyar és a török források nem említették, hogy a magyarok megölték volna II. Lajost, ugyanakkor a beszámolók egyértelműen tanúsították, hogy Tomori meghalt a mohácsi csatatéren, s fejét egy lándzsára tűzték. Érdemes viszont megjegyezni azt a tényt, hogy három kortárs török történetíró szerint a menekülő Lajos megsebesült, s nem lehet kizárni, hogy ez is segíthetett a különböző híresztelésekben. Erre a legjellemzőbb példa Thurzó Elek levele, amelyet a tárnokmester szeptember 29-én írt I. Zsigmond lengyel királynak. Thurzó megemlítette, hogy Lajos sértetlenül került ki a csatából, ám lova súlyosan megsebesült. Menekülés közben át akart ugratni a Duna egyik ágán, ám lovával együtt a vízbe bukott és belefulladt.[30]

II. Európa és Mohács

Európa országai különbözőképpen élték meg a török veszély égetővé válását.[31] Magyarország a 16. században keletkezett és széles körben elterjedő különböző műfajú, török tárgyú irodalom révén vált érdekessé és fontossá a korszak Európájának. A francia közvéleményt nem különösen izgatta fel a mohácsi csatavesztés híre, de a század folyamán figyelemmel kisérték az eseményeket.[32] Visszhangja a török ellen folytatott harcoknak a francia irodalomban sokkal tompább volt, mint az olaszban vagy a németben. A távolság, s nem utolsósorban I. Ferenc török politikája miatt, a magyarok veresége nem okozott olyan mértékű rettegést számukra, mint a németeknek. Mindebből egyenesen következett, [451hogy Magyarország szerepe a francia irodalomban a törökön keresztül alakult a század folyamán. Érdekes volt viszont, hogy éppen Mohács után kapta meg Magyarország kizárólagosan a védőbástya nevet, amelyen addig Máltával vagy Rodosszal kellett osztoznia.[33] A francia beszámolók általában német vagy olasz lapok fordításai voltak, amelyeket néha aktualizáltak és jelzőkkel díszítették fel. Jó példa volt erre egy francia történetíró végzetszerű anekdotája, amelynek forrása sajnos ismeretlen. Martin Fumée történetében a mohácsi csata előtt a budai palotában megjelent egy fantom, aki Lajossal akart beszélni, s olyan dolgokat akart elmondani, amely a király és az ország sorsára vonatkoznak. A király kiküldte egyik emberét a legdíszesebb öltözékében, hogy játssza el az uralkodó szerepét. A fantom rájött a cserére, s megjósolta: mivel vonakodott őt meghallgatni, rövidesen el fog pusztulni.[34]

A Mohácsot megelőző korszakról nyújtottak hiteles képet az itt időző velencei követek jelentései.[35] Magyarország fontosságát jól mutatja, hogy a „védőbástya” szerep hangsúlyozása nem holmi üres humanista díszítőelem volt a diplomáciában, hanem a gyakorlati politika vezéreleme. Velence még akkor is ragaszkodott a magyar szövetség fenntartásához, amikor egy számára kedvezőtlen békét volt kénytelen elfogadni Konstantinápolytól.[36] Mivel a kortörténetírás a napi eseményekkel szorosan összefüggött ebben a korszakban, így a 16. század két leggyakrabban előforduló híre magyar szempontból a mohácsi csata és Buda eleste volt. Marino Sanudo velencei tanácsos például állandóan kapott értesítést Magyarországról és a török hadjáratról. A mohácsi csatáról húsz különböző jelentést gyűjtött össze, híreinek egy részét Szapolyai környezetéből vette. Ezért is érdekes, hogy a királygyilkosság legendáját olvashatjuk egy velencei kém jelentésében is (igaz Bécsből), miszerint Lajost a barátai ölték volna meg.[37] A későbbi történeti irodalom általában Paolo Giovio munkáját követte, aki Brodarics után írta le a mohácsi csatát és a király halálát.[38] Ismerjük viszont Fazio di Savoia velencei kém jelentését szeptember 17-ről, amely ettől eltérő változatban adta elő a tragédiát. Szerinte a király egy mocsáron átlovagolva süllyedt el benne és segítségért kiáltott. Kísérői lovat cseréltek alatta, de azzal is megrekedt a mocsárban. Ismét segíteni próbáltak rajta, de amikor levették róla a sisakot, meghalt. [452A kém szerint nem tudni bizonyosan, hogy a sebe ölte meg, vagy a félelem, vagy a kétségbeesés.[39]

Lengyelország leginkább Buda elestére figyelt fel a 16. században, a mohácsi csatavesztés híre nem keltett különösebb riadalmat, s visszhangot.[40] Ugyanakkor kézenfekvő volt, hogy a vereség után a lengyelek számára – a két Jagelló tragédiája nyomán – Várna és Mohács szorosan összekapcsolódott. A különböző meg nem erősített rémhírek és mendemondák miatt I. Zsigmond követet küldött a magyar rendekhez. Instrukciója szerint, amennyiben II. Lajos halála igaznak bizonyul, akkor a hiányt betöltendő – alig leplezetlenül – önmagát kínálja fel erre a szerepre. Mikołaj Nipszyc lengyel udvaronc, mint császári ügynök kiszivárogtatta az eleve kudarcra ítéltetett tervet Mária királyné környezetének.[41] 

A magyar trón iránti érdeklődés ellenére a lengyel irodalomban csak egy-két, Magyarországon hivatalosan megfordult vagy magyarokkal kapcsolatot ápoló humanista költeményeiben volt egy kevés nyoma a tragédiának.[42]

Központi szerepet kapott a 16. századi horvát irodalomban a török veszély. Költészetükben megjelentek a korszak sorsdöntő magyar eseményei, Nándorfejérvár és Buda eleste vagy a mohácsi csata, II. Lajos tragikus halála. Érdemes kiemelni ezek közül egy ismeretlen szerző által írott horvát nyelvű költeményt, amely feltehetően Mohács után közvetlenül keletkezhetett, kézirata ugyanakkor a 16. század utolsó évtizedeiből való. Lajos király panaszénekének motívumai között egyaránt megtalálhatjuk a politikai tehetetlenségből fakadó átkot és a népmesei elemekkel átszőtt csataleírást. A horvát énekben a menekülő király úgy érezte, hogy rövidesen meghal, s kérte a lovát, vigye haza. A ló vágtatott vele, s egy nagy mocsárhoz érkeztek. A török üldözte, s Lajos hiába kérte az eget és földet, sehol sem tudott elrejtőzni. Megátkozta a keresztény uralkodókat, akik segítség helyett inkább Itáliában pusztították egymást, aztán beleugratott [453egy mocsárba, ahol lova süllyedni kezdett, majd a pajzsára ülve próbált menekülni. De hamarosan elfáradt, s belefulladt a mocsárba.[43]

A mohácsi tragédiával foglalkozó cseh krónikás énekek is azt bizonyították, hogy a szeptember hónapja tele volt ellenőrizetlen, egymással ellentmondó hírekkel.[44] Prágában még a győzelem hírére kongatták meg a harangokat szeptember 9-én, s csak négy nappal később értesültek a vereségről. A királyról úgy tudták, hogy szerencsésen megmenekült, s csak a hónap második felére, szeptember 16-ra jutott a tudomásukra, hogy a magyar sereg megsemmisítő vereséget szenvedett a törököktől. A politikai felhangoktól sem mentes dalok cseh változatában még megmenekült II. Lajos király, akinek későbbi sorsáról semmit sem lehetett tudni, míg a szlovák variációban viszont már meggyilkolták a magyarok. Népszerűségüket mi sem bizonyította jobban, hogy templomi énekeskönyvek közvetlen hivatkozással még 150 év múlva is emlegették.[45]

III. A népének és a hírlapirodalom

Másik közvetlenül érintett ország a török veszélyt illetően a Német-római Birodalom volt, s a probléma, amelyet a Porta előrenyomulása jelentett, megoldásához elválaszthatatlanul kötődött: a magyar-kérdés.[46] Ez a magyarázata, hogy a 16–17. századon keresztül a magyarokat érintő hírekben a német hírlap-irodalom volt a legbőségesebb.[47] A Habsburgok rögtön a mohácsi csatavesztés és II. Lajos halálának hírére elindították a propaganda-hadjáratukat, hogy a dinasztikus jogszerződés szerinti trónkövetelésüket megfelelő módon alátámasszák. Erre legalkalmasabb[454formának az úgynevezett népének és az újságlap bizonyult.[48] Értéküket kiemelte, hogy a hírlapok állásfoglalásai a történeti műveken keresztül tudományos ténnyé váltak, s ilyen formán a művelt közönséget is befolyásolták.[49] A mohácsi csatáról eddig öt egykorú történeti népéneket és tíz újságlapot, vagyis Neue Zeitung-ot ismerünk, amelyek 33 kiadásban és megállapíthatatlan számú utánnyomatban forogtak közkézen a német birodalom legkülönbözőbb részeiben. Ez a két műfaj a 16. századi német közvéleményt leginkább befolyásoló tényezője volt, szervesen kapcsolódtak össze, egymásra óriási hatást gyakoroltak.[50]

A szubjektív álláspont mind a kettőnél elvitathatatlan volt. A népénekes állást foglalt az eseményekről, dicsért, gáncsolt és kritizált, amint ezt pártállása, s legtöbbször anyagi érdeke megkívánta. Az újságlapok egyik jellemző típusának írója az általa leírt eseménybe minél több újszerűséget, fantasztikumot, szenzációt igyekezett belevinni. Mai szemmel vizsgálva a két műfajt, a népének legjobban egy politikai napilap vezércikkéhez, az újságlapot pedig a belföldi hírek kommentárjaihoz hasonlíthatnánk.[51] Az időbeliséget vizsgálva néhány tanulságot máris leszögezhetünk. Az első népének tudósítása meglehetősen korai, szeptember 13-i, a legutolsó november közepi volt. Ez a két hónapnál tovább tartó feszült figyelem, amelyben a német közvélemény a mohácsi csatát részesítette, szinte példa nélküli volt a 16. században. Ilyen hosszantartó érdeklődésre csak Bécs ostroma (1529), vagy Don Juan d’Austria lepantói győzelmének leírása (1571) számíthatott, de az utánnyomatok számát tekintve Mohács meg ezeket a tudósításokat is messze megelőzte![52]

A csata lefolyása sem a népénekeseket, sem a Neue Zeitung szerzőit nem érdekelték. Ami viszont a tudósításokból kidomborodott, az a leplezetlen magyargyűlölet, mindenféle rágalommal színesítve.[53] Néhány osztrák Landsknecht (zsoldos) szerint a magyarok nem akarták, hogy Lajos megfelelő módon értesült legyen, mert titokban a törökkel tartottak. Növelte a csata alatti fejetlenséget, hogy a gonosz magyarok (Ungerischen bösswichten) szándékosan őrizetlenül hagyták a szekérvárat, s ezzel sok zsoldos halálát okozták.[54] A tudósításokat összehasonlítva megállapítható, hogy a valóban megtörtént és a hihetetlen dolgokat teljesen összezavarva tálalták. Frangepán Kristóf például az egyik beszámolóban [455elesett a mohácsi csatatéren, pedig ott sem volt, máshol pedig azt olvashattuk, hogy csellel vette vissza a töröktől Nándorfehérvárt.[55]

Az első tudósításban a következőket írták: „Hova lett a királyi felség, azt nem tudom.” Az időben következő újságban már azt feltételezték, hogy Lajost a magyarok megölték, s a holttestét elrejtették, mert a törökök sem tudták megtalálni.[56] Egy másik tudósítás szerint Szulejmán a mohácsi ütközet előtt hírnököket küldött Lajoshoz, tudatva vele, hogy helyzete reménytelen, mert alattvalói elárulták; egyszersmind felszólította őt, hogy ne ütközzék meg vele. Mikor Lajos ezt az üzenetet tanácsosaival közölte, a magyarok kijelentették, hogy ha a király az ütközetet elhalasztaná, őt és a németeket mind felkoncolják. Ez a Zeitung 1526. novemberében látott napvilágot, s itt még úgy szerepel Lajos halála, hogy kísérői egy mocsáron vezettek keresztül, de a nehéz lova, a király súlyos fegyverzete miatt süllyedni kezdett, majd felágaskodva a királlyal együtt a mocsárba zuhant. Majd itt találta meg egy „Ceterus” nevezetű úr.[57]

Wolfgangus Lazius bécsi humanista, aki mint tábori orvos az osztrák hadakkal Magyarországot is megjárta, kéziratos történeti munkájában Szapolyait okolta a király haláláért, sőt megemlítette, hogy testvére György fojtotta bele Lajost a mocsárba, de ehhez megjegyezte: „ezt sem megerősíteni, sem cáfolni nem áll módunkban.”[58] A mesterien keltett hisztériát legmagasabb színvonalon egy kölni kiadó által fémjelzett újság művelte, amely a következő tudósítással lepte meg az olvasókat: „Item mikor nemsokára a török Pozsony ellen indult [Mohács után vagyunk], akkor a polgárok körülbelül tizenegyszáz szüzet küldtek a törökök elé, és kegyelmet kérettek a töröktől; a török elfogadta a kérést, de a szüzeknek mind a hadseregnél kellett maradniok. Azután a török parancsot adott, hogy a hadsereghez küldjék őket; akkor a szüzeket mind meggyalázták, és akik nem akartak az akaratuknak engedni, mind leszúrták, úgy, hogy csaknem valamennyit agyonvertek.”[59] Az ismerős történetben a hunok szerepét most a törökök vették át. Így épült be a Mohácshoz kötődő legendáriumba a 11.000 szűz is.[60] A zsoldosok – [456talán önmaguk előtt is – saját gyávaságuk leplezésére természetesen azt közölték az olvasókkal egy másik tudósításban, hogy a magyarok az ütközetben nem állták meg a helyüket, s gyáván megfutamodtak, s a mohácsi csatatéren főképpen német, cseh és lengyel harcosok pusztultak el.

A mohácsi tragédia igazi hőse a fiatalon elesett magyar király lett. Az egykorú tudósítások, legyen az népének vagy újság, Lajos személyes tragédiájaként tárgyalta az eseményt, s a király halálát tette elbeszélése középpontjába.[61] Különösen a népénekek foglalkoztak ezzel, hiszen egy ember sorsán keresztül tudták átérezni egy közösség és egy történelmi helyzet tragikumát. Minél távolabb kerülünk a gyászos augusztus 29-i naptól, annál inkább a fiatal királyi pár tragikus sorsát tárgyalták „gyengéd” érzelemmel és megértő szánalommal.[62] Az egyik Landsknecht szerint Lajosról: „senki se tudja, hogy hova lett. Én azt hiszem, hogy a magyarok ütötték agyon és rejtettek el, hogy a török meg ne lelje.” Itt kezdődött a legenda a gyáva magyarokról és arról, hogyan ölték meg koronás uralkodójukat. Nem elégedtek meg a tudósítók a király halálának az elbeszélésével, hanem magyarázatot is fűztek hozzá, hiszen a közvéleményt az is erősen foglalkoztatta, hogy miért kellett Lajosnak meghalnia. Szerintük a királynak azért kellett elpusztulnia, mert a magyarok cserbenhagyták, sőt elárulták, hogy elpusztíthassák.[63] Több népének szerint a magyarok rossz szemmel nézték Lajos házasságát Máriával, mert attól tartottak, hogy a németek hatalma az udvarban erősödni fog, s megütközve a törökkel eladtak és feláldozták a királyukat. A közvetlen bűnös ekkora már a nagyravágyó és áruló Szapolyai János lett, aki maga [457hívta be a törököket az országba királya ellen.[64] A népénekesek általában tajtékzottak a magyargyűlölettől, úgy látszott az volt a népszerűbb, amelyik jobban szidta a magyarokat. Az egyes újságokban tükröződő véleményeket mindig az egész németség hangulatára vonatkoztathatjuk, amelyet kiválóan befolyásoltak, s tervszerűen vezették elő a Habsburgok trónigényét megokoló érveket. Az ügyes húzás a közvetlen fenyegetettség tudatának a meglovaglása volt, hiszen így a kétségbeesést némi színes hazugsággal tovább lehetett fokozni. Főleg akkor, amikor a németekbe azt sulykolták, hogy egyedül vannak, mert a franciák összeszűrték a levet a muzlimokkal, a törökök vadállatiasan kegyetlenek, a magyarok pedig gyávák és királygyilkosok.

A hírlapok megjelentetése az első pillanattól kezdve üzleti vállalkozás volt. A nemzetközi kereskedelem megnövelte a távoli országokról, népekről szóló hírek fontosságát és értékét. Egy kereskedő számára létfontosságú volt a messze lévő ország politikai viszonyainak az ismerete, van-e háborús helyzet, milyen gazdasági viszonyok uralkodnak, mit termelnek, mire van szükségük. A 16. századra a nagyobb kereskedő-családok, vállalatok külön hírszolgálatot szerveztek maguknak, a legismertebbek a jelentős magyar érdekeltségekkel és Habsburg-pártisággal kitüntetett Fuggerek voltak. Így az információ monopóliuma rendkívül fontos lett a hírlapok másik csoportjában és a kevesek számára kézenfekvővé vált, hogy a lehetséges vetélytársakat ily módon is meg kell téveszteni. Ennek a mintájára készült a Habsburg-propaganda is, amelynek a célja a magyarországi tartózkodás törvényesítése volt. A hírlap, drágasága miatt, az írni-olvasni tudó városi polgársághoz szólt, akik a legfontosabb adózó alanyai voltak a birodalomnak. A piac szélesedése révén (egyre többen tanultak meg olvasni, illetve egyre több embert érdekeltek a hírek) az újság jövedelmező üzletnek bizonyult. A tematika mindenképpen árulkodó volt: 1520/1530-as években mintegy az összes német újságok egyharmada magyar vonatkozású, amely természetesen a török harcokkal foglalkozott. Ez például 1566-ban, Szigetvár elestekor ötven százalékra ugrott! A hírlapok vonzereje már akkor is a szenzációjukban rejlett: ki minél hihetetlenebbet tudott elújságolni, annál nagyobb volt az üzleti sikere. Ez az oka, hogy csak a rendkívüli vagy rendkívülivé dagasztható eseményekről vannak tudósítások, s a hétköznapok egyhangúsága nem érdekelt senkit. A reklámok kezdeti fokával állunk szemben, gyakran fanyomatokon ábrázolt hátborzongató jelenetekkel tarkított, rikító színekkel lefestett, rafinált tipográfiával tördelt újságok a mai bulvárlapok ősei. A korabeli újságok csak nagyon ritkán jelezték a kiadót, a nyomdászt vagy a nyomdahelyet. Mögötte nemcsak a hanyagság húzódhatott meg, hanem maguk a kiadók sem bíztak meg mindig a hírforrásokban és az esetleges koholmányok miatt féltették az üzleti hírnevüket. Nem elhanyagolható tény az sem, hogy tartottak a világi és egyházi hatóságoktól is. A mohácsi csatáról szóló Neue Zeitungok kiadói közül nem sokat ismerünk, [458nevezetesebb közülük Sant Lupus kölni nyomdász, akinek műhelye nagy forgalmat bonyolított le röpiratok és újságok kiadásával.[65]

Az újságokban hirdetett nagy szenzáció azonban csak akkor ért valamit (s ezt a Habsburgok is tudták), s csak akkor lehetett sikere (vagyis a manipuláció sikeres), ha annak „igazságáról” az olvasók is meg voltak győződve. Ennek az egyik módszere az volt, hogy a tudósítást közismert tekintélyhez kötötték. A címlapon szereplő hadvezér, tudós vagy ismert nevű tanácsúr neve a nyomtatvány iránti érdeklődést is növelte, tehát kitűnő reklám volt. Az írók összetételére vonatkozóan nem árt megjegyeznünk, hogy magyar nincsen közöttük. Ismerünk arra is példát, ha egy várostrom nem volt eléggé véres, kevesen haltak meg, akkor egy kicsit hozzáköltöttek, hogy eladhatóbb legyen a nyomdai termék. Persze, ha politikai mesterkedés állt a háttérben, mint Lajos halála esetén, akkor szigorú szabályok szerint történt a szerkesztés, a főbb elveket az alábbiakban fogalmazták meg: a magyarok gyávák és királygyilkosok, a német zsoldosok védik a kereszténységet, szegény Habsburg Mária pedig sajnálatra méltó.[66] Egy zsoldos krónikájában (1542) azt olvashattuk, hogy éhezett, nem volt rendes szállása, mert a magyarok a töröknél is nagyobb ellenségei. Ugyanez a nézet jelenik meg Conradus Cordatus munkájában (1529) is, a magyarok inkább még a törökökkel is szövetkeznek, csakhogy a németek iránti gyűlöletüket kitölthessék.[67] A magyarok törökpártisága és árulása ettől kezdve elfogadott tényként szerepelt az egykorú leírásokban, amit már bizonyítani sem kellett (tehát toposszá vált, mint a szegény 11000 szűz), magától értetődő volt. Az általános képben megjelentek azután egyes különösen gonosz magyarok, így mindenekelőtt Szapolyai János (mint a Habsburg trónigény legfőbb gátja), ez az istentelen gonosz, a keresztény vér árulója, aki behívta a törököt Magyarországra Lajos király ellen, mert születésétől fogva gyűlölte a germánokat, s megesküdött, nem nyugszik, míg egy is él közülük. Ezek a klisék a legfontosabb újságokban és korabeli krónikákban szerepeltek, amelyek leginkább irányították a német közvéleményt, s próbálták a magyarság képét torzítani Európa felé, Habsburg megrendelésre. V. Károly részvétlevélen kívül egy jelképes temetést is rendezett II. Lajosnak, de oda egyetlen követet sem hivatott meg. Korabeli források szerint Károlyéknak nagyobb volt az örömük, mint a gyászuk, hiszen a császár és a testvére két új országot nyert ezzel a temetéssel.[68]

[459IV. A Mohács-mondakör és az irodalmi toposzok

A fent vázolt népénekekhez és újságokhoz kapcsolható a Mohács köré viszonylag gyorsan kiépülő mondakör és a magyar irodalomban fellelhető toposzok.[69] Egészen a múlt századig követhető nyomon a mítosz egyes elemeinek az előbukkanása, amelyben a legkitartóbb történet II. Lajos rejtélyes halála volt.[70] Egy baranyai népdal a Brodarics-féle változatban siratta el a magyar királyt, míg egy másik feljegyzett népmonda Szerémi György rémtörténetét adta elő kis változtatással. Volt olyan mese, amelyben Lajosnak sikerült elmenekülnie a csatából. Levetette királyi ruháját, éjszakáig a holttestek közé feküdt, s hű szakácsa segítségével egy megölt török ruhájába öltözve Dunaszekcsőre sietett. A kastélyban már várták a főurak, s az odaérkező királyt meggyilkolták, a török ruháját lehúzták, s visszaöltöztették ismét a királyi gúnyájába. Utána egy lóra kötözték a holttestet, majd még azon az éjjel a Csele-patakba dobták. A szakács viszont szerencsésen megmenekült, s tőle tudta meg a királynő, hogy a férjét meggyilkolták. Ezért sok kinccsel jutalmazták meg, s legutolsó ivadékait még a múlt században is ismerték Mohácson.[71]

Elgondolkoztató ugyanakkor, hogy a rejtélyes, ellenőrizetlen, sokszor egymásnak ellentmondó, legendás elemeket megőrző hírek miként váltak mégis a közvéleményt formáló újságok lapjain „hitelessé”, majd miképpen épültek be a 16. századi történeti irodalomba.[72] Jó példa erre Marco Antonio Pigafetta históriája II. Lajos haláláról. Nála a menekülő király egy vékony fahídon szeretett volna átlovagolni, de az tele volt kocsikkal és emberekkel, így, hogy megelőzze őket, át akart ugratni a mocsáron, de lovával együtt belebukott. A törökök azt beszélték, hogy a holttestét két nap múlva találták meg és Szulejmán egy közeli templomban temettette el. Jól látható, hogy Pigafetta a valóság elemeit, miszerint Lajos menekülés közben a mocsárba fulladt, hihető mozzanatokkal egészítette ki, mint a keskeny híd megkerülése és a mocsáron való átugratás kísérlete, s egy legendát fűzött hozzá: Szulejmán eltemetteti a legyőzött uralkodót egy közeli templomban, amely akár mítoszunk szempontjából kiemelkedően fontos Szekcső is lehetett volna.[73] A 16. század második felében konstantinápolyi követségbe járt Ungnád Dávid evangélikus lelkésze egy egészen különös változatban mesélte el a király holttestének a sorsát: „És Lajos király feje. A szerájban [460őrzik Lajos magyar király fejét is, egy Indiából hozott fekete fadobozban, mely olyan illatos, mint a balzsam. A fej gyapottal és balzsammal tartósítva fekszik.” Stephan Gerlach legendája azon alapulhatott, hogy több magyar vezér fejét őrizték ekkortájt a szultáni szerájban, többek között: Bakics Pálét és Thury Györgyét, s Lajos koponyáját ezekkel a levágott fejekkel keverhette össze.[74] A későbbi századok utazási irodalmából, már említett Verancsicson kívül, Ungnád emlékezett meg a csatavesztésről Nándorfehérvár felé: „A hely, ahol Lajost, az utolsó magyar királyt megverték, és meghalt. Mivel volt még elég időnk, nagyságos uram egy jó fél mérföldes úton kocsival arra a helyre hajtatott, ahol az utolsó magyar király, Lajos, harmincötezer emberével háromszázezer törökkel megütközött. A csatát elvesztette és meghalt. Ez a hely most részben puszta, részben szántóföld. Amikor ott jártunk, telt kalászok nőttek rajta. Még látni az árkokat, ahol az ágyuk álltak, és ahová a halottakat eltemették. (…) Aztán megtekintettük a helyet, ahol Lajos király a csatából menekülve átlovagolt a mocsáron. Már átért, azonban lovával elesett, vízbe veszett, megfulladt. Ezt egy öreg magyar mutatta meg nekünk, aki velünk utazott, és maga is részt vett a csatában.”[75]

Később pedig ezek az elemek bukkantak fel a nép hiedelemvilágában, mondák és népdalok formájában, biztosítva ezzel a történet továbbélését, sőt továbbfejlődését. Példa erre a francia történetíró legendája volt, amely magyar népmeseként jelent meg egy múlt századi gyűjtés során. Itt is egy titokzatos idegen kért bebocsátást II. Lajoshoz. Mivel a király nem volt hajlandó fogadni, az idegen pedig nem volt hajlandó odébbállni, az udvaroncok komédiát rögtönöztek neki és egy közülük a király képében fogadta az idegent, ám ő ezt válaszolta: „Jól tudom, hogy nem te vagy az, akinek magadat mutatod, de mondd meg a királynak, hogyha nem tetszett engem fogadni, tessék neki az ütközetben elesnie.” Dunaszekcső több Mohács-legendában szerepelt, általában a szokásos mesés elemekkel, amelyek emlékeztetnek az ismert Attila-mondára: „Dunaszekcső alá érve, hirtelen egy vén cigányasszony ugrik eléje egy bokorból s merően rá nézve, ezt kiáltja neki: Nem tudom ki vagy, de orcádon a halál jele! Eljöttél ide, de élve nem mégy el innen! De mire a cigányasszonyt megfogni akarták, úgy eltűnt, mintha ott sem lett volna.” Ennek a történetnek ismert más változata is, kevés módosítással, egykorú beszámolóban így olvashattuk: „Ekkor egy tisztes aggastyán lépett a király elé, mondván: Támadj még egyszer a törökre, mert neked úgy is meg kell halnod; tedd tehát legalább kötelességed és ne ijedj meg.”[76] Nagy valószínűséggel a csatavesztést követő hónap bizonytalanságai II. Lajos sorsát illetően kiváló táptalajt nyújtottak a különböző mendemondák keletkezésére, amelyeket azután beépítették dalaikba az országban vándorló énekesek. Nem meglepő ezek után, hogy még [461a múlt században tartotta magát az elképzelés, hogy a korabeli forrásokban, útleírásokban a Bátaszéknél említett Szent Vér II. Lajos erőszakos halálát jelentheti. Németh Béla feltételezése ezekre a forrásokra, legfőképpen Verancsicsra alapozódott, s a következőt állapította meg: „Verancsics a bátai szent vért itt határozottan Lajos királyra vonatkoztatja, mintha csak azt mondaná, hogy Mohács Lajos csatavesztéséről, Báta pedig véres haláláról emlékezetes. Lajos egy fokban a sárba vész, a latin szövegben pedig Bátán véres halállal múl ki.”[77]

A népmesei, mondai elemek mindegyik ismert történetben megtalálhatók, mint például a ruhacsere, holttest elrejtése, titkos éjjeli összeesküvés egy kastélyban, rejtélyes sebhely a holttesten, baljóslatú jel az ütközet előtt és az állandó szófordulatok. Egyik visszatérő motívum a király halálát előrevetítő jóslat volt, amely éppen a népénekekből és az úton-útfélen hallott, gyorsan terjedő pletykákból került át a történeti szakmunkákba illetve a 19. században gyűjtött népmesékbe. Egy 17. század második felében megjelent német nyelvű munkában Fumée történetének változata olvasható, amelyben a fantomból nyomorék lett, s követeli a bebocsátást. A budai várban mulatozó Lajos természetesen nem volt hajlandó meghallgatni az ordítozó nyomorékot. A szolgák itt is elhatározták, hogy kigúnyolják a kriplit, s az egyik apród ment le a várkapuhoz. Az udvaronc próbálta elhitetni a nyomorulttal, hogy ő a magyar király, ám a nyomorék rájött a cserére, s megjósolta, hogy Lajos rövidesen erőszakos halállal fog meghalni.[78] Ez a minta ragadható meg Szerémi által leírt jóslatokban is, históriájának a legvégén egy Menyhért nevezetű magyar csillagjós „egy papírján kimesterkedte a király születését, hogy ne menjen a háborúba, mert ott hagyják egy sírban a mocsár mellett. Ezt a papírt pedig egy futár keze adta át, de Lajos király elől elrejtették; vonakodtak tudomására felolvasni, hogy hadjárata abba ne maradjon.”[79] A Nagyvátyon feljegyzett mese pedig a következőképpen adta elő Lajos halálát: „Aztán mikor már futni kellett a csatából, egyszer hátranéz a király – Víz előttem, tűz utánam, édes szógám, merre fussunk? – Megint futottak tovább. Megint hátranéz, megint kérdi – víz előttem, tűz utánam, édes szógám, hová legyünk? – Megint csak futottak tovább. De már harmadszor nem kérdezhetett semmit, mert a török utolérte. Akkor a király egyet fordított a lován, neki egyenest a Dunának. Aztán oda is fúlt.” Ezek a legendák, mesék és hiedelmek ezután lassan beépültek a századforduló és a századelő irodalmi alkotásaiba, legfőképpen [462a népszerű drámai művekben. A fent leírt mesét és népdalt olvashatjuk Baksay Sándor történeti körképében is, Brodarics elmesélésébe ágyazva. Voinovics Géza drámájában Czettrich beszélte el a históriát Máriának, amelyben Kanizsai Dorottya temette el Lajos holttestét a mohácsi csatamezőn. Szomory Dezső színművének ördögi alakja Szapolyai, aki közli Máriával, hogy mostantól ő a király. Utalásai egyértelműsítették a legendát: az erdélyi vajda a királygyilkos.[80]

A Mohácsi-vész toposza meghatározó volt a magyar irodalomban évszázadokon keresztül, jellegzetes közhelye lett a reformkori literatúránknak. Feltételezhető, hogy már a tragédia után nem sokkal keletkezhetett krónikás ének magyar nyelven is, de sajnos ezekből egy sem maradt az utókorra. Mégis néhány forrásból – közvetett módon – képet kaphatunk ezekről az elveszett dalokról.[81] Az első fennmaradt irodalmilag jelentős alkotás Listius László a mohácsi csatáról írt 17. századi históriája ugyanúgy Brodaricsra támaszkodott, mint Etédi Sós Márton 18. századi eposza.[82] Zrínyi Miklós Vitéz hadnagy című munkájában felhívta a figyelmet, hogy bármennyire is meseszerű Lajos halálának a körülményei, ennek ellenére igaz a történet.[83] Mohács fogalma tehát a 19. század elejére vált történelmi kultuszunk tárgyává, beágyazódva a reformkor szellemi mozgalmába.[84] Ezt támasztotta alá híres szállóigénk: „Több is veszett Mohácsnál” története, amelynek első említése 1844-ből való. A szállóige legismertebb [463irodalmi megfogalmazását Arany János 1856-os versében találhatjuk meg, ugyanakkor Széchenyi István is leírta a Kelet Népe (1841) című művében ezt a gondolatot, ám „Minden elveszett már Mohácsnál” formában. Érdekes, hogy Széchenyi egy magyar nótára hivatkozott forrásként, de ez az ének nem került elő a dalgyűjteményekből. Három változata ismert ennek a mondásnak, Moháccsal, Béccsel és Budával, s a legrégebbi említés alapján az utóbbit tarthatjuk eredetinek (1794). „Több elveszett Buda alatt” így a reformkorban fogalmazódott át Moháccsá.[85] A szabadságharc bukása után keletkezett művek elsősorban a kortárs történelemre vonatkozó utalásokkal voltak színesek.[86] A Millenniumtól Trianonig terjedő korszakban Mohács az ország pusztulásának jelképe lett, s állandó hivatkozási alappá vált a századforduló, majd az 1920-as évek irodalmi és politikai megnyilatkozásaiban.[87]Háy Gyula darabjában 1956 és a nemzethalál víziója köszöntött vissza a nézőknek, amely a börtönben írt színmű utóéletét még jellegzetesebbé tette.[88] A Mohács-mítosz 20. századi aktualizálását, át- és újraértelmezését Nemeskürty István Ez történt Mohács után című munkája indította el a század 60-as éveiben. A példa nélküli, több mint egy évtizedes sajtó- és szakirodalmi vitát kiváltó kötet már megjelenésétől a szigorú bírálat és a lelkes támogatás kettőségében élte meg az utóéletét. A könyv legendája kialakulását segítette az a nem mindennapi párhuzam, hogy a történész szakma ritkán tapasztalható egyöntetűséggel és kíméletlen kritikával, ízekre szedve elemezte a kötet állításait, míg a történelem iránt fogékony nagyközönség számára, hatalmas sikerét bizonyítva, négyszer is kiadták a művét.[89] A Mohács-mítosz legfrissebb feldolgozása Kovács Gábor munkáját dicséri, aki a történelmi kegyhely jelképrendszerét vizsgálta meg.[90]

[1] * Szeretnék köszönetet mondani Bakos Józsefnek, Barsi Jánosnak, Bene Sándornak, Csuti Elemérnek, Dénes Iván Zoltánnak, Erdélyi Gabriellának, Furka Tamásnak, Jobbágy Andrásnak, Kulcsár Péternek, Monok Istvánnak és Boris Niksićnek, akik számtalan remek ötlettel és kíméletlen kritikával láttak el munkám során.

[2] Hermann 1961. – Kosáry 1978. 10–49. – Kubinyi 1981. 66–107.

[3] Szabó 1908. – Szabó 1909. – Vesd össze Szekfű 1911/1. 448–451. recenziójával – Szabó 1911. 553–555. erre adott válaszával – Szekfű 1911/2. 654–655. vitazárójával – Fraknói 1918.

[4] Példaként állt előttünk Bene–Borián 1988. kiváló munkája, amelyben a szerzők Zrínyi Miklós halála körüli legendaképződésnek jártak utána.

[5] Brodarics életére lásd Székely 1888. – Sörös 1907. – Kujáni 1913. – Kujáni 1914. – Bartoniek 8–23.

[6] Brodericus, Stephanus: De conflictu Hungarorum cum Solymano Turcarum imperatore ad Mohach historia verissima. Cracoviae, apud Hieronymum Vietorem. Die XVIII. Mensis Aprilis. Anno Domini MDXXVII. 4ş RMK III. 270. – Mind az eredeti kézirata, mind az első kiadása elveszett és csak másolatban maradt fent. Kritikai kiadását lásd Brodarics 1985. – Továbbiakban Kulcsár Péter fordítását használom: Brodarics 1977.

[7] Érdemes Brodarics beszámolójának ezt a pontját összevetni József há-Kóhen krónikájával (1554–1575): „a királyt a második hadrend közepébe helyezte s őrizetül 1000 harcedzett lovagot adott melléje (…) Most a törökök azokat támadták meg, kik a podgyászt őrizték, mire Tomory Pál a király őrizetére rendelt ezer lovagot küldötte oda (…) Lajos király látván, hogy a veszély őt is eléri, megfutott, egy mocsárban lova alá esett, és mivel nem volt, ki onnan kisegítse, ott is veszett.” A szöveget kiadta Kohn 1880. 346–348. – Szurmay 1901. 53–62. – Ortvay 1910. 45–46. – Szakály 1975. 29–36. – Perjés 1979. 387–412.

[8] Ugyancsak tanulságos összevetni Gans Dávid császárpárti történetíró világtörténetével (1592): „Lajos király lova futás közben egy kicsi, 4–5 arasznyi mély patakba hanyattesett és mivel nem volt, aki onnan kisegítse, 19 éves korában meghalt.” Kohn 1880. 549. – A csata végét jelentette a nyári felhőszakadás, amely lehetetlenné tette az ágyúk használatát, s egyben okozója volt a Csele-patak duzzadásának. Kápolnai 1889. 452. – A másik gond az volt, hogy a magyarok arccal nyugatnak, tehát a nappal szemben harcoltak végig, hiszen augusztus végén 18 óra 40 perckor nyugszik. Az eső előtt azon a vidéken nyugati szél fújt, ami hajtotta a magyarok szemébe a füstöt. II. Lajos legjobb esetben este 6 órakor érkezhetett a Csele-patakhoz. Halmay 1926. 47. – Gyalókay 1926. 216–239. – Perjés 1979. 413–421.

[9] Horváth 1935. 249–256. – Waczulik 1937. 9–10. – Bartoniek 1975. 18–20.

[10] Thienemann 1924. – Révész 1926.

[11] Brodarics 1985. 21–22. „fuimus semper scutum et clipeus omnium aliorum Christianorum (…) si deo placet, bella plus quam civilia ac plus quam fraterna inter se gerentibus et uno in alium culpam huiusmodi bellorum referente.” – Pukánszky 1926. 287–288. – Rozmán 1940. 16–46.

[12] Trencsényi 1966.

[13] Pukánszky 1926. 287–288. – Prohászka 1936. 100–104.

[14] Brodarics 1985. 46. „fatalis pene quidam militum ardor”

[15] Mohács 1987. 138–139.

[16] Gömöry 1889. 503–506.

[17] Mohács 1987. 142–157.

[18] Thúry I. 251.

[19] Thúry I. 248.

[20] Thúry I. 315–316.

[21] Thúry I. 384.

[22] Thúry II. 394. Lásd még Frangepán Kristóf levelét, amelyet Jožefić Ferenc zenggi püspökhöz írt: „És az országban szétküldtünk nyílt levelet pecsétünk alatt, hogy senki ne ijedezzék, mert hogy a király megmenekült, majdnem mind az urakkal és semmi más nem veszett el, mint némi gyalogos és a puskákat és mindazt, amit összegyűjteni lehet, mi összegyűjtjük.” Frangepán 1927. 24–26. Valószínűleg ez az említett nyílt levél is hozzájárult ahhoz az álhírhez, hogy Lajos megmenekült a csatából. – Jászay 1846. 26. – Mohács 1987. 146–147. Burgio szeptember 5-i tudósításában megemlítette a különböző egymásnak ellentmondó híreket: „Vannak ugyan, akik azt állítják, hogy a király tovább is eljutott, mint addig a patakig, amelyben a kamarás szerint belefulladt, de azért sokkal hihetőbb az előbbi magyarázat, mert a csata napja óta már egy hét eltelt, s őfelségéről még mindig nem hallani semmit.” – Fodor 1991. 49. A törökök nem tudták még szeptemberben sem, hogy Lajos meghalt, amint ez Brodarics leveléből kiderült, amelyet Krysztof Szydłowiecki lengyel főkancellárnak írt (1526. október 3.), s amelyben tájékoztatta őt, hogy Szulejmán Lajos király három fogságba esett kamarását szabadon engedte, s az élőnek hitt uralkodóhoz küldte egy szövetségi ajánlattal.

[23] Thúry II. 17. Az Oszmán-ház története: „Magyarország királya pedig nyomtalanul eltűnvén, nem lehet tudni, hogy mi történt vele.”

[24] Thúry II. 165. Az országok osztályai és az utak felsorolása: „A szerencsétlen király nem bírt ellenállni a világbíró támadásainak s mivel a bálványimádás fészkéül szolgáló teste egy halálos puskagolyótól sebet kapott: tévelygő seregével a futást választotta.”

[25] Thúry II. 69–70. A törvényhozó Szulejmán szultán története.

[26] Thúry II. 374. Kjátib Mohammed Záim: Történetek gyűjteménye. „Ekkor nem lehetett tudni, hogy a király életben maradt-e vagy meghalt, de egy hét múlva megtalálták a tévelygő király holttestét egy tóban megfulladva és levágott fejjel.”

[27] Vámbéry 1860. 31–37. Pecsevi rosszallotta, hogy a mohácsi csatát a keleti és a nyugati történészek máshogyan látták. Ezért ezeket a forrásokat mellőzvén dédőse Kodsa Alaj bég szemtanúi alapján mesélte el a csatát, meemlítve még Seikh Ali Dede, a szigetvári sírbolt őrzőjének elbeszélését. „Alkonyodáskor a harctéren egy ellenség sem találkozott; a megszalasztott király csak a mező végén lévő Kral köpröszü (királyhíd) névvel híres mocsár partjához ért. Itt a rémülés üldözte pogányok tolakodva oly sűrű tömegekben csoportosultak, hogy azokon keresztülhatni nem embereknek, hanem ebnek is, lehetetlen vala. Az utána érkező futók a zűrzavart csak öregbíték, s az elülállókat a mocsárba fulasztották. Köztük volt a király is, ki a többivel együtt a mocsáron keresztül a pokol fenekére talált utat. Később, mikorra a Padisah Magyarországból visszatért, hulláját kikeresték, és Fejérváratt a többi királyok sírboltjában eltemették.” – Thúry II. 69. – Margalits 1902. 49. – Thúry 1892. 560–566. Pecsevi ennél a résznél Heltai Gáspár krónikáját (Kolozsvár, 1575) használhatta.

[28] Thúry II. 69. Szolakzáde: „A király a csata hevében egy helyen megsebesült és futás közben lovastul, fegyverestül együtt a mocsárba esett és belefúlt. Később megtalálták a Duna ereiből képződött mocsárban levágott fejjel és eltemették Székesfehérváron.”

[29] Thúry II. 69. Mohammed Eszád 19. századi munkájában.

[30] Acta Tomiciana VIII. 224. „Expectavimus hactenus feliciora, sed jam proh dolor! pro comperto est, quod Mtas. sua strenue et insigniter cum hoste pugnando, inclinata acie nostrorum nostrisque in fugam conversis, equo, cui insidebat, graviter in prelio vulnerato, volens tandem manus hostiles nonnisi tertiusmet effugere, in quadam profunda fauce Danubii una cum equo decidens miserabiliter extinctus est.” – Gyalókay 1926. 248–250.

[31] Győry 1933. 69–124. – Terbe 1936. 297–351. – Benda 1937. 10–64. – Eckhardt 1939. 99–101. – Rozmán 1940. 5–15. – Rácz 1995. 15–29. A törökök Magyarországot pedig „az iszlám erős védgátjá”-nak nevezték el. – Őze 1996. 99–107. A kereszténység védőbástyájának toposza magyar nyelven Balassi Bálint versében (Búcsúja hazájától) fogalmazódott meg először.

[32] Kont 1913. 6. – Waczulik 1937. 41–44.

[33] Fraknói 1881. 74. – Győry 1933. 89. „La Pannonie (…) tel boulevert de la Chrestienté.” – A Mohács utáni törökképről és a magyar-török ideológiai párhuzamokról lásd Fodor 1997. 34–48.

[34] Győry 1933. 112–113. – Martin Fumée (1540k.–1590k.) francia regény- és történetíró. A mohácsi csatát Brodarics alapján tárgyalta. Fumée 1594. 34. f.– Fumée 1600. 32. p. Az angol változatban már a tartalmi kivonatban és a margón is jelzi a fordító, hogy egy különös szellemtörténet következik. – Fumée 1596. A német nyelvű átdolgozásból kimaradt ez a történet.

[35] Sanudo 1895. – Balogh 1929.

[36] Jászay 1990. 190–221. – Jászay 1996. 84.

[37] Benisch 1903. 5–22. – Sanudo 1895. T. 43. c. 223. Andrea Partiba jelentése (Bécs, 1526. november 2.): „Zà fa zorni 15 fu trovato lo corpo del morto re di Hongria in l’aqua, amazato da soi amici, et fatto sepelir ad Alba Regale.” – Gyalókay 1926. 252. – Waczulik 1937. 6–16.

[38] Waczulik 1937. 16–18. – Jászay 1996. 102–103.

[39] Sanudo 1895. T. 42. c. 704–705. „Refferisse il successo de l’exercito hungarico et turchesco al modo quasi che referite a questi zorni Jacomo da Segna al Locotenente di la Patria, excepto che l’afirma la morte di la Maestà del re in questo modo: che l’andò cum el cavallo in una palude, et che’l cavallo se impaltanò in quel paludo e che’l cridava: »aiutatime«; et che’l fu levado fora di quel cavallo et posto sopra uno altro cavallo, el qual fece poco progresso che’l se impaltanò ancor lui, et chiamò iterum che’l fusse aiutato, et cussi fu aiutà, et li cavorono l’elmo di testa, et trovorono che l’era andato in angosa, et subito morite ne le mano di coloro, i quali non sapevano iudicare per qual causa fusse morto, o per la ferida che l’havesse habuto, o da paura, o da desperatione.” – Gyalókay 1926. 250.

[40] Waldapfel 1940. 198. Utal egy magyar királyról szóló énekre, amelynek nótajelzése 1561-ből származik, ám ezt a dalt Mátyás királyra és nem II. Lajosra vonatkoztatja.

[41] Hopp 1992. 70–101.

[42] A lengyel visszhangra lásd Jan Dantyszek humanista levelét (Granada, 1526. december 6.), amelyet Piotr Tomicki krakkói püspökhöz írt. Acta Tomiciana, VIII. 375. „Luctum quidem ob mortem Sermi. regis Hungariae in vestibus protrahimus, cum satius esset, ut armati incederemus ad que adhuc non video vehementem concursum fieri, immo plus timeo, ne ambitio istorum regnorum Turcis faciliorem ad nos aditum prebeat.” – Ortvay 1910. 89.

[43] A szöveget közölte Fancev 1935. 18–28. „Počinje razboj i tužba kralja ugarskoga” (Kezdődik a magyar király harca és panasza). – Bajza 1936. 198–203. – Lőkös 1997. 115–118. – Sokcsevits 1998. 62–65. – Knauz 1875. 698. Egy 16. században íródott horvát krónikában II. Lajosnál ezt olvashatjuk: „Corpus eius in luto inventum est, sepultum in Alba Regali contra voluntatem Reginae per Johannem Zapolya.” Testét sárban találták meg, a királynő akarata ellenére Szapolyai János Székesfehérváron temetette el.

[44] Ernyey 1923. 15–23. – Mohács 1987. 163–164.

[45] Ernyey 1923. 18–20. A cseh változat: „De a király mégis kijut. Csak Isten tudja, hová fut. Sorsáról most senki sem tud. A nyomára senki sem jut.” A szlovák változat: „A királlyal be nem érték. Hogy őt gyilkos mód megölték. Így szennyezték be lelküket. Így árulták el hűségüket!” Ernyey szerint a cseh és szlovák összevetése azt mutatja, hogy utóbbi nem lehet a cseh nyomtatványból való másolat, mert a cseh verzióban nem található személynevek is vannak benne, így nem kizárt, hogy eredetije egy szlovák népdal lehetett. Ezt a feltételezést látszik alátámasztani Šafárik 1826. 381–382. egy megjegyzése „Von den historischen Volksliedern, z. B. von der Kgn. Elisabeth, Kg. Ludwig II. u. s. w. welche dereinst bei den Slowaken in Schwung waren, sind jetzt kaum (!) die Aufangsverse übrig.” – Hivatkozik rá Wenzel 1879. 618–619. de ő nem talált erre forrást.

[46] Horváth 1937. 10–15. A német közvélemény alakításában kiemelkedő szerepet játszott Martin Luther törökellenes írásai, legfőképpen az 1529-ben íródott „Heerpredigt wider die Türken” című röpirata. – Sólyom 1933. 74–105.

[47] Pukánszky 1926. 277–278. – Benda 1942. 11–12.

[48] Fraknói 1876. 8–14.

[49] Horváth 1937. 21–22. – Waczulik 1937. 4–5. – Benda 1942. 17–18.

[50] Bleyer 1897. 334–347.; 417–436. – Pukánszky 1926. 278–279.

[51] Pukánszky 1926. 278–279.

[52] Pukánszky 1926. 280–281. – Benda 1942. 26–27. – Roth 1963. 16. „Bedeutende Einzelereignisse wie die Schlacht bei Mohács 1526, die Belagerung Wiens 1529 und der Sieg Don Juan d’Austrias bei Lepanto 1571 wurden in zahlreichen Ausgaben und Nachdrucken von Neuen Zeitungen und Liedern verbreitet.”

[53] Bleyer 1897. 417–418. „Ein newer bergrein von künig Ludwig auss Ungern” egy német népdalra énekelhették. – Pukánszky 1926. 280–281. – Horváth 1937. 77–82. – Benda 1942. 19.

[54] Böhm 1909. – Pukánszky 1926. 281.

[55] Fraknói 1876. 14. – Benda 1937. 66–67.

[56] Fraknói 1876. 10–11. – Mohács 1987. 160–161.

[57] Fraknói 1876. 9–13.

[58] Waczulik 1937. 57–58. „Quod nos nec affirmare, nec negare decrevimus.”

[59] Huszár 1912. 516–520. – Pukánszky 1926. 282.

[60] Thuróczy János krónikájában így írta le a legendát: „Attila király eközben seregének egy Julius vagy Gyula nevű hadnagyát a sereg nagy részével Köln városának ostromára küldte, amelyet azelőtt Agrippának neveztek. Mialatt ő a várost ostromolta, a Rajna folyó mély vizét hajóival szántva, oda érkezett tizenegyezer híres-neves szűz – hasonló gyülekezet nem volt még, mióta világ a világ –, a brit király leányának, Szent Orsolyának vezetésével. Vele volt jegyese, az angolok királyának fenséges fia Ether herceg, Cirjék pápa és még sok más egyházi és világi méltóság. Néhány, pogány tévelygéstől megfertőzött római vezér tanácsára az említett hadnagy a város ostromán serénykedő hunokkal együtt hatalmas lármával és kegyetlen vadsággal rárohant a szüzek szent gyülekezetére, és egytől egyig lekaszabolta és megölte mindet. A szent szüzek vértanúhalálát több történeti mű leírja, s bár haláluk időpontját illetően nem egyezik a véleményük, mégis elfogadhatjuk, hogy a szent szüzek vértanúhalála Attila király idején történt, hiszen a hagyomány szerint Attila seregén kívül más hunsereg nem ostromolta Köln városát.” Thuróczy 1980. 55–56. A legenda szerepelt, részletek nélkül, Kézai Simon középkori krónikakompozíciójában és a Képes krónikában is. – Eckhardt 1940. 163–165. Az egyik legismertebb Attilához köthető legenda, amely egy hibás olvasatnak köszönhette születését. Egy kölni feliratos kövön azt olvashattuk, hogy Clemitius építette újjá a templomot az 5. században az áldozatok holteste fölött („ubi sanctae virgines pro nomine Christi sanguinem suum fuderunt” vagyis ahol a szent szüzek Krisztus nevéért ontották vérüket). A 9. századtól már köztudomású volt a szüzek tisztelete, s neveket kaptak, előbb egyet, majd kettőt, ötöt, nyolcat és végül tizenegyet, élükön Orsolyával. A hibás értelmezés abból fakadt, hogy a tizenegyes szám fölé húzott vonás (XI Martyres Virgines, tizenegy vértanú szűz helyett XIM Virginum tizenegyezer szűz) miatt hirtelen 11.000 mártír lett a 11 vértanúból. A következő században jött létre az első Passio Ursulae. A később? változatban Orsolya Deonotus brit király leánya volt, akit 11 előkelő leánnyal és összesen 11.000 szolgával római zarándoklatból visszatérve Kölnt ostromló hunok nyilazzák le. A legenda fejlődésének egy érdekes állomása volt, hogy az első passió írója azoknak a gerreshiemi kanonisszák részére készítette művét, akiknek kolostorát éppen a magyarok pusztították el. Így a hunokkal azonosított magyarok révén került be ez a legenda a későbbi krónikairodalomba és művészi ábrázolásokba.

[61] Bleyer 1897. 420–422. – Pukánszky 1926. 284–285. – Horváth 1937. 28–30.

[62] Pukánszky 1926. 284–285. – Benda 1942. 76–78.

[63] Bleyer 1897. 419. A csatában Lajost feláldozták és eladták: „Die Ungern saumten sich nit lange, sie zogen wol in das feld; ein wagenburg theten sie schlieszen, auf schlugen sie ire gezelt; sie machten einen haufen, iren künig zu forderst dran; iren künig theten sie verkaufen, er mocht in nit entlaufen, künig Ludwig der junge küne man.”

[64] Pukánszky 1926. 284–285. – Horváth 1937. 79.

[65] Pukánszky 1926. 290. – Benda 1942. 21–27. – Göllner 1961. 268. – OSzK/16 M 739–748. Lupus valódi neve: Arnd von Aich, kinek a nyomdája 1512–1530 között működött Kölnben. Ismert még Wolfgang Stürmer erfurti, Adam Petri bázeli tipográfus könyvei, de az Országos Széchényi Könyvtár 16. századi gyűjteményében fellelhető 10 nyomtatványból hatnak sem a nyomdászát, sem a nyomdahelyét nem azonosították és egy speyeri Neue Zeitung talán Jakob Schmidt sajtója alól került ki.

[66] Benda 1942. 32–53.

[67] Benda 1942. 60–61.

[68] Szittyay 1922. 152–163. – Török 1926. 188–189. – Bárdossy 1943. 33–60. – Barta 1977. 6–8. – Barta 1986. 275–277. – Rázsó 1986. 136–137.

[69] Vid 1910. 87–90. – Szendrey 1923. 11–14. – Solymossy 1926. 335–348.

[70] Budai 1804. I–II. kötet. II. Lajos, Tomori Pál, Szapolyai János és György címszavai. – OMM 1896. XIII. kötet. 359–360. Baranya megyét Baksay Sándor írta. – Vasárnapi Újság, 1861. 27. szám. 317–318. „II. Lajos király holttestének feltalálása a mohácsi csatatéren.” – Szendrey 1923. 11.

[71] Baksay 1899. 170–172. – Szendrey 1923. 12–13. A baranyai népdal: „Lajos király lefordult a lováról bele bukott Csele patak árkába Csele patak tele szederindával odavan a Magyarország királya!” – Heltai 1981. 286. Heltai Gáspár krónikájában Szilágyi Mihályt szabadítja ki kedves szakácsa Mátyás király börtönéből.

[72] Győry 1933. 112–113. – Waczulik 1937. 45. – Benda 1942. 17–18. – Tardy 1986. 41–42.

[73] Vámbéry 1860. 31–37. – Thúry II. 69. Pecsevi történeti munkája hasonlóképpen írta le Lajos halálát.

[74] Margalits 1902. 49. – Ungnád 1986. 194.

[75] Ungnád 1986. 121.

[76] Gömöry 1889. 505. – Szendrey 1923. 12. – Oláh 1977. 386. „Halálát számos előjel jövendőlte. (…) Mondják aztán, hogy amikor Athila Itáliából Pannóniába visszatérőben a rhetusok és vindelicusok közt húzódó Lech folyón átkelt, valami fanatikus nőszemély lovon ülve szörnyű hangon háromszor odakiáltotta: Vissza Athila!”

[77] Németh 1897. 384–392. – Verancsics ugyanakkor a következőt írta úti naplójában (1553): „Batha olim sacro sanguine, Mohacio Ludovici regis clade memorabili minime viso.” Vagyis Bátán egykor a szent vér, Mohácson Lajos király emlékezetes csatavesztése nem láttatott. Verancsics I. 290. – Vesd össze Szerémi 1961. 87. „Midőn megjöttünk Bátára, ahol megjelent a mi Urunk Jézus Krisztus vére.” –Mohács 1987. 144. Cuspinianus leírása: „Tolnára ment, nem messze a Báta nevű városkától, ahol Krisztus vérét tisztelik áhitattal és szembeszáll a törökkel.” – A bátaszéki szent vér tiszteletére lásd Tüskés–Knapp 1986. 76–117.

[78] Paul Conrad Balthasar Hahn (–1701) német kalendárium- és krónikaíró. Han 1686. 243–244.

[79] Szerémi 1961. 286. – Suetonius 1975. 49. Az antik előzményben Julius Caesar nem olvassa el azt a levelet, amely az ellene készülő összeesküvésről szól.

[80] Solymossy 1926. 347. – Vasárnapi Újság 1887. 815. – Baksay 1899. 168–169. – Voinovich 1922. 83. – Szomory 1922. 104–105. „Szapolyai: A király vagyok! Mária: A kezed véres… Szapolyai: Itt fogom le… Mária: Merő vér vagy te… Szapolyai: Meggyónom… Mária: Föloldjalak?… Szapolyai: Megáldozom… Mária: Megáldjalak? Gyónj hát… Gyónj hát… mondd el, hogy ölsz, kitanult hóhér, hogy tanuljak tőled… mérget hogy keversz… nagy Corvint hogy öltétek meg?… Dózsát hogy kínoztad?… tőröket hogy rejtesz, hogy fened ki kőszíveden!” – Ide kapcsolható Mátyás királyról szóló népmesék és mondák a történeti irodalommal való viszonyának legfrissebb feldolgozása: Kriza 1990. 363–410.

[81] Simai 1905. – Beöthy 1923. 33–52. – Rédey 1926. 313–334.

[82] Listius 1653. – Pintér 1906. 152–171.; 280–291. – Etédi 1792. – Ihász Imre ebből az eposzból írta „A mohácsi veszedelem” című négy felvonásos drámáját 1795-ben, amelynek szövege sajnos lappang.

[83] Zrínyi 1985. 111. „Másfelől nézzük meg, a mi Lajos királyunkat a szorgalmatlanság hová tette, hogy egy hínáros berekbe kellessék egy királynak veszni. Hiszem fabulához hasonló dolog ez, penig nem fabula, hanem igaz.”

[84] A reformkor gazdag Mohács-irodalmából csak a legfontosabbakat említve: Kisfaludy Károly verse (1824), Vörösmarty Mihály két költeménye (Auróra, 1831) és Czuczor Gergely epigrammája (1831). Az évforduló közeledtével az 1820-as években megsokasodtak a különböző műfajú, de témájukban Mohácsot idéző művek, amelyek folyóiratokban megjelent alkalmi munkák voltak (Kelemen János, Debreczeni Bárány Ágoston). Említést érdemel még Bajza József költeménye (Auróra, 1827) és Kölcsey Ferenc beszéde (1826), illetve Kemény Zsigmond tanulmánya („A mohácsi veszedelem okairól”, 1838). Töltényi Szaniszló szintén négy felvonásban dolgozta fel a mohácsi vészt, amely azonban nem jelent meg. Aranyosrákosi Székely Sándor „Mohács” című eposzát még az évforduló előtt, 1824-ben írta, de csak 1828-ban került nyomtatásra (Koszorú). A reformkorszakot Eötvös József verse zárta le 1847-ben.

[85] Tolnai 1926. 311–312. – Sirisaka 1890. 233. „Több is veszett Buda alatt. Több is veszett Mohácsnál.” – Gaál 1844. 18. „Ne búsuljon, több elveszett Mohácsnál.” – Arany 1951. 264. „Ej no! Hiszen több is veszett Mohácsnál!” – Széchenyi 1841. 25.

[86] Többek között: Tárkányi Béla (A mohácsi temetés), Eötvös József (A zászlótartó, 1863), Szathmáry P. Károly háromkötetes regénye (Sirály, 1854).

[87] A hatalmas tablóból csak néhány példa: Ady Endre meghatározó költeménye („Nekünk Mohács kell”, 1908) kivételével drámák, mint Baksay Sándor (Dáma, 1899), Bartók Lajos (Mohács után, 1898), Voinovich Géza (Mohács, 1922) és Szomory Dezső (II. Lajos, 1922) művei. Ide sorolhatnánk Fölker 1900., Angyal 1920. és Lampérth 1926. alkalmi munkáját is. Kiemelkedő még Krúdy Gyula trilógiája (Három király 1926–1929). Trianon és Mohács mítoszának irodalmi összekapcsolását Ottlik Géza regényében olvashatjuk (Iskola a határon, 1959).

[88] Háy 1964. 239–337.

[89] Nemeskürty 1966.; 19682. – Nemeskürty 1975.; 19802. – A Magyar Nemzet 2000. január 27-i híradása szerint elindították Nemeskürty életmű-sorozatát, amelyben megjelenik majd a Mohács-könyve is. – Szakály 1969. 39–40. Első kiadása 6000 példányban jelent meg, s néhány hónap alatt elfogyott, csakúgy, mint a 18000 példányos második kiadása.

[90] Kovács 1996. 283–303. Hofer Tamás által vezetett „A népi kultúra a magyar nemzettudatban” című kutatási program részeként folyt a vizsgálat. A képző- és népművészeti alkotások elemzése mellett egy összefoglalót kapunk azokról a forrásokról, amelyek a „Mohácsi Történelmi Emlékhely” létesítéséről szólnak. – Itt említjük meg, hogy a mítosz legújabb értelmezésére készül a Republic rock-együttes idén ősszel megjelenő albumában, amely az „1526” címet fogja viseli.

 

forrás