Gyalókay Jenő - Végvár és csatatér

A magyar honvédelemnek 1526-ig fennállott, de már régóta bomladozó rendszerét nem törvény vagy rendelet, hanem a mohácsi vésszel beállott teljes felfordulás buktatta meg. Manapság már alig lehet helyes képet alkotnunk arról a kétfejű és mégis fejetlen állapotról, amely a kettős királyválasztás nyomán lett úrrá ebben a szerencsétlen országban, a török helyett egymással fordítva szembe a magyarságot.

 

 

Az, ami a belső rendet helyreállíthatta s az ellenséget megállíthatta volna – a jólfegyelmezett, jólfegyverzett és jólvezetett haderő – teljesen hiányzott. Az egyetlen, de harmadrészben idegenekből állott királyi hadsereg, amely a mohácsi csatasíkon nagynehezen összeverődött, a katasztrófa után elszéledt; az pedig, amellyel Zápolyai János a király támogatására indult, se olyan jó, se olyan számos nem volt, hogy az egész ország birtoklását biztosítani lehetett volna vele. Ferdinánd királynak se volt kellő serege s ráadásul se ő, se ellenfele János király, nem volt hadvezér, sőt még szervező se.

 

 

A Jagellók uralma alatt egyre jobban elszegényedett s a rendszeres katonáskodástól réges-régen elszokott köznemesség nem volt megbízható fegyveres erő. Már a mohácsi csatában résztvett csoportjáról is lesujtó bírálatot mondottak az egykorúak. Személyes bátorságban, sőt vakmerőségben nem volt hiány, de annál inkább minden egyébben. A koldusbotra jutott köznemesről valósággal lerítt a szegénység. Nem volt annyi pénze, hogy lovat tartson és jó fegyvert szerezzen magának. Fegyelemről meg éppen szó se lehetett s ez a mindenképpen siralmas állapot 1526 után még tovább romlott. Különösen nyomorúságosak voltak János királynak nagyrészt köznemesekből alakult hadai; nem ok nélkül mondták tehát reájuk, hogy szedett-vedett pórhadak.

 

 

Pénz hiányában a parasztság felfegyverzésére még akkor se lehetett volna gondolni, ha az 1514. év borzalmas eseményeinek emléke nem élt volna annyira a köztudatban.

 

 

Azok a hatalmas urak pedig, akiknek kezében volt valamilyen fegyveres erő, tetszésük szerint csatlakoztak hol az egyik, hol a másik királyhoz, ahhoz képest, hogy melyiknek szolgálatában remélhettek nagyobb anyagi hasznot. A két király mindenike csínján bánt velük, nehogy elpártoljanak s erőszakoskodásaikat egyikük se merte korlátozni. Hiába hoztak törvényt a rendes állapotok helyreállítására, mert nem volt senki, aki a törvény betűjének érvényt szerzett volna. Természetes, hogy mindazoknak, akik a zavaros viszonyokat ki akarták használni, kapóra jött ez a képtelen helyzet, mert megkönnyítette önző céljaik elérését. Pusztult, züllött minden, amit belső rend és az egész nemzet összefogása esetén talán még valahogyan meg lehetett volna menteni.

 

 

Id. Zrinyi Miklós legrégibb képmása. Jenichen Boldizsár rézmetszete 1566-ból.[1]
(Történelmi Képcsarnok.)

 

 

A szörnyű katonai, politikai és gazdasági összeroppanásnak egyik el nem maradható végzetes következése lett, hogy az országnak a király kezén maradt részén egyre jobban kisiklott a magyarság kezéből a honvédelem megszervezése. Ebben nagy része volt a kiváltságaira féltékeny s így a közterhektől húzódozó nemességnek, mert nyugodtan tűrte, hogy a hadügyek vezetése aránylag gyorsan, idegenek kezébe csússzék át. Ilyen körülmények között természetes volt, hogy ezen a téren is lépten-nyomon nekünk nem kedvező áramlatok és befolyások érvényesültek.

 

 

Mivel a királyi Magyarország, a vázolt áldatlan állapotok s nem utolsó sorban a vallási szakadás nyomán elmérgesedett ellentétek következtében, nem tudott a török ellen hatásos védekezésről gondoskodni, a hadügyek központi vezetése az 1556-ban, Königsberg Ehrenreich elnöklete alatt megalakult udvari haditanácsra hárult. Ez az új intézmény kétségkívül sok olyat tett, ami nekünk magyaroknak nem volt hasznos, de tett jót is.

 

 

Báthory István magyaros félvértezete.[2]
(Bécs, Műtörténeti Múzeum.)

 

 

[IDEGEN ZSOLDOSOK] A legtöbb vád az idegen zsoldosok alkalmazása s a magyar elem háttérbe szorítása miatt érte az udvari haditanácsot. Bizonyos, hogy az óriási Habsburg-birodalom minden részéből özönlöttek hozzánk – hasznavehető elemekkel együtt – kétesmultú és kéteshírű kalandorok is. Ebből azonban még nem támadt volna nagyobb baj, ha rendesen megkapták volna a zsoldjukat. De nem kapták, se ők, se a vezéreik. A király ugyan minduntalan elrendelte a hátralékos zsold és a természetbeni járandóságok kiutalását, de nem sok foganatja volt, mert pénzügyi téren teljesen megkötötte az udvari haditanács kezét az udvari kamara, amely viszont az állam pénztárának üres voltára hivatkozva, nem segített gyökeresen a bajokon. Így azután érthető, hogy a nálunk harcoló, vagy gyakran csak garázdálkodó német, olasz, spanyol, vallon és más egyéb zsoldos, valósággal Isten csapása lett. Nagyon sok, még pedig jogos panasz hangzott el az idegen zsoldoshadak és vezéreik gonoszsága ellen; de nem sokkal voltak különbek a rosszul, vagy sokszor egyáltalán nem fizetett magyar katonák sem. Ők sem sokat törődtek az „enyém-tied” fogalmával s bizony elvitték a szegény lakosság lábasjószágát és egyéb ingóságát is, különösen akkor, ha nem volt aki megfékezze őket. Ilyen egyéniség pedig ritkán akadt.

 

 

A zsoldosokat – amíg volt pénz – egy évre, később már csak hópénzre, de csak tavasztól-őszig fogadták fel. Nem menthető, de megérthető, hogy a téli hónapokra kereset nélkül maradt katona ott szerzett magának élést, ruhát, ahol éppen talált.

 

 

A nagyon vegyes összetételű idegen zsoldostisztikar, főként az alsóbb rendfokozatokban, nem járt elől jó példával magaviselet és megbízhatóság dolgában. A vezérek között ellenben sok kiváló katona volt. Így többek között gróf Mansfeld Károly, Mercoeur lotharingiai herceg, Schwarzenberg Adolf, gróf Montecuccoli Raimond és Schwendi Lázár, a felszabadító háborúk nagy hadvezéreiről nem is szólva.

 

 

II. Szulejmán szultán Szigetvár alatt történt halála idején. Egykorú olasz rézmetszet.[3]
(Történelmi Képcsarnok.)

 

 

A XVI. és XVII. századbeli magyar vezérek közül Pálffy Miklós, Nádasdy Ferenc, Zrinyi György és Miklós, Koháry István, Rákóczy Lajos és Zsigmond, továbbá Báthory István, Bethlen Gábor és Borbély György tűntek ki különösen. Általában azonban nem mondhatjuk, hogy a szóbanforgó 160 évnyi idő sok kiváló magyar katonai tehetséget termelt volna. Igaz, hogy érvényesülésük tere is korlátolt volt, mert a királyi Magyarországnak idővel hétre szaporodott főkapitánysága is gyakran állott nem éppen a legmegfelelőbb idegen vezetés alatt.

 

 

Pálffy Miklós, a győri hős. Franco egykorú rézmetszete.[4]
(Történelmi Képcsarnok.)

 

 

Az egyre jobban fenyegető török veszedelem siralmas állapotban találta nálunk a sikeres védekezésnek akkoriban egyik legfontosabb tényezőjét: a várakat, kulcsvárosokat és várkastélyokat, noha már az 1396-ban vívott szerencsétlen nikápolyi csata óta csak idő kérdése volt, hogy mikor ront be magyar területre az új ellenség.

 

 

Pálffy Miklós kardja.
(Herceg Pálffy László ajándéka, a Magyar Nemzeti Múzeumban.)

 

 

Nagyvárad a XVI. század végén. Houfnagel György rézmetszete.[5]
(Történelmi Képcsarnok.)

 

 

Komárom vára 1595-ben. Houfnagel György rézmetszete.[6]
(Történelmi Képcsarnok.)

 

 

Bármilyen fényesek voltak is Hunyadi János győzelmei, bármilyen merészek a Balkán-félsziget belsejébe irányult hadműveletei, tartósabb sikert nem hozhattak. Sokkal hatásosabb lett volna az erős végvárrendszerre támaszkodó aktív védekezés; erre már Mátyás király is gondolt, de korai halálával – sok mással együtt – ez is eltűnt a napirendről.

 

 

Borzasztó csapásnak – a mohácsi vésznek – kellett reánk zúdulnia, hogy az erre hivatottak végre felismerjék a jól kiépült s jól felszerelt végvárrendszer nélkülözhetetlen voltát. Ámde ettől a kezdőponttól a megvalósításig még hosszú és göröngyös volt az út. A magyar ember, a XV. és XVIII. század között, nem foglalkozott katonai, legkevésbbé pedig műszaki tudományokkal. Nekünk nem voltak alkotó, tudós hadimérnökeink, akikről – akár mint tervezőkről, akár mint építőkről – emlékeink maradtak volna. Állítják ugyan némelyek, hogy a XVI. században Révay Ferenc és Kerechény László várszakértő lett volna, ezt azonban semminemű bizonyíték nem támogatja, sőt kétségtelen, hogy várat tervezni egyikük se tudott.

 

 

Így tehát teljesen a külföldiekre szorultunk: várainkat, városerődeinket és várkastélyainkat idegenek tervezték s később ők alakították át a kor követelményeinek megfelelően. De az átalakító munka súlyos feladat elé állította a várépítőket, mert ez a művelet fölötte költséges, a pénzügyi helyzet pedig majdnem mindíg vigasztalan volt.

 

 

Az ágyúnak a várharcba történt egyre gyakoribb beállítása következtében, a középkori erődítmények magas, de aránylag vékony védőfalaiból jókora darabot le kellett bontani s földdel töltött, vagy boltozott, de ágyúk [KÜLFÖLDI HADIMÉRNÖKÖK] felállítására mindkét esetben alkalmas rondellákkal, baluardokkal kellett helyettesíteni a középkori védőöv apró tornyait. Ez volt a várépítésnek úgynevezett átmeneti stílusa. Ezt – már a XVI. század elejétől kezdve – egyre gyakrabban váltotta fel a sokáig uralkodott s az átmeneti stílus kerek oldalozóépítményeinek hadat üzenő olasz bástyarendszer.

 

 

A mohácsi vészt követő évtizedekben, de főként Buda eleste után, I. Ferdinánd király, majd 1556-tól kezdve az udvari haditanács, a legkiválóbb, eleinte kizárólag olasz hadimérnököket és építőmestereket szerződtette a rendeltetésüknek már meg nem felelő váraink átalakítására, vagy újak építésére, mégpedig nem csupán a törökök Bécs felé irányult fő hadműveleti vonalának közelében, hanem tőle távoleső tájakon, sőt 1551 után már Erdélyben is. Eddigelé 142 olyan olasz várépítőről tudunk, aki a XV. és a XVIII. század között nálunk dolgozott, s az egykori Nagymagyarország területén – elszakadt társországainkat nem is számítva – 97 olyan vár, városerőd vagy várkastély állott, amelynek terve, építése, vagy átalakítása olasz mesterek nevéhez fűződik. Más – német, francia és németalföldi – hatás már csak a XVII. század közepétől fogva jelentkezik egyre számottevőbb mértékben.

 

 

Az elavult várak átalakításának kétféle módja volt. Vagy szabályszerű bástyákkal helyettesítették a régi rondellákat, meghagyva közöttük az eredeti kötőgátat (Kassa, Fogaras), vagy pedig merőben új bástyásövvel vették körül a céljának már nem megfelelő kicsiny várat (Nagyvárad). Nem átalakítás szüleménye, hanem merőben a XVI. század második felének alkotása Érsekujvár és Komárom vára. Az előbbi egyszersmind az olasz bástyarendszernek legharmónikusabb magyarországi példája volt. Jellemző sajátságuk a mi várainknak, hogy a XVI. és XVII. században az egyetlen Győr kivételével – nincsenek külső mellékműveik, mert a komáromi Újvárat, bárha alakja szerint „koronaerőd”, nagy terjedelménél fogva nem lehet a kicsiny Óvár mellékművének mondani. Ennek a jelenségnek az idő, a pénz, vagy mindkettőnek hiányán kívül, alig lehetett egyéb oka.

 

 

Eger vára a XVII. század elején. Houfnagel György rézmetszete 1617-ből.[7]
(Történelmi Képcsarnok.)

 

 

Városerődítményeink magva sok esetben az úgynevezett „templomvár” volt. Az egyházi és a hadi építészetnek ez a különös keveréke már igen korán átszármazott hozzánk s később itt-ott a város védővonalához csatlakozó valóságos cittadellává fejlődött (Kanizsa, Nagyvárad). Az eredeti templomvár mellé vagy köré épült várost, eleinte csak a tévesen [VÁRAK, VÁROSERŐDÍTMÉNYEK] magyar találmánynak mondott „palánk”, vagyis síkvidéken földdel, hegyvidéken kővel töltött s külső oldalán agyaggal tapasztott kettős cölöpgát övezte. Ezt később – de korántsem mindenütt – előbb középkori, majd átmeneti stílusban, téglából vagy terméskőből épült védővonal váltotta fel.

 

 

Fogaras várának kapuja az udvar felöl.

 

 

Erdélyi „parasztvár” (templomerőd) udvara. XVI. század.
(Prázsmár, Brassó megye.)

 

 

A voltaképpeni várban vagy városban el nem férő katonaságot, az úgynevezett „huszárvár” vagy „katonaváros” fogadta be. Ennek a hármas tagozásnak minálunk egyik legjellemzőbb példája Lippa volt. Itt a Maros hajdani partján állott kicsiny vár mellé keletről a kulcsosváros, délről a „tövisvár”-nak nevezett huszárvár járult.

 

 

Meg kell említenünk, hogy Erdély várai az anyaországbelieknél is elmaradottabb állapotban voltak, mert az 1551-ben megindult átalakító munka, a királyi uralomnak ottani megszűntével abbamaradt. Ennek tulajdonítható, hogy például a fejedelmi székváros, Gyulafehérvár védőművei még a XVII. század elején is, a középkori várépítés legkezdetlegesebb formáit mutatták. Teljes újjáépítésük már a XVIII. századra várt.

 

 

A Székelyföldön a XVI. században csak három fejedelmi vár állott: Görgény, Udvarhely és Várhely. Marosvásárhely és Csíkszereda vára már csak a XVII. században, még pedig az előbbi 1602 után, az utóbbi a század második évtizedében épült. Igazi kulcsosvárost az egész Székelyföldön nem találunk; annál többet a szászoklakta területeken.

 

 

Hídverés a Dunán. Theodor de Bry rézmetszete 1596-ból.[8]
(Országos Széchenyi Könyvtár.)

 

 

Török kézre került váraink jóformán mit se változtak az új gazda kezén, mert ez nem fogadta be a bástyarendszert s még a XVII. század végén is középkori, vagy legfeljebb átmeneti stílusban építkezett. Felszabadított váraink csaknem teljesen abban az állapotban jutottak vissza hozzánk, amelyben a török hódító találta őket. Példaként elég Budavárára és Temesvárra hivatkoznunk.

 

 

Annak, hogy a mi váraink, tökéletlen voltuk ellenére, is, szívósan, sőt néha eredményesen védekezhettek, helyzetük természetadta esetleges előnyein kívül az volt a legfőbb oka, hogy a támadó az akkori ágyúlövedék gömbalakjánál, csekély kezdősebességénél, tehát elégtelen átütőerejénél fogva, hátrányban volt a védővel szemben. Azután pedig a törökök, legalábbis a XVI. században, nem voltak a várvívás mesterei. Az egyetlen, amiben kitűntek, az aknaharc volt, de ezt se alkalmazhatták például vízivárak vagy sárvárak ostrománál. Már pedig nagyon fontos volt, hogy minél több várat foglaljanak el, mert további hadműveleteik során mindenik egy-egy támaszpont lett a hátuk mögött.

 

 

Rogendorff Vilmos sikertelen támadása Buda ellen 1541-ben. Erhardt Schön nürnbergi művész fametszete 1542-ből.[9]
(Történelmi Képcsarnok.)

 

 

Tokaj város és vár a XVII. század elején. Egykorú rézmetszet.[10]
(Történelmi Képcsarnok.)

 

 

Verebély Bars vármegyében. Le Dentu János XVII. századi rajza.
(Történelmi Képcsarnok.)

 

 

A várak és kulcsosvárosok nagy fontosságát bizonyítja az is, hogy a mohácsi csatától az 1596-ban vívott mezőkeresztesi csatáig, tehát hosszú 70 éven át, egyetlen olyan összecsapás se volt, amelyben nagyobb haderők mérkőztek volna, ellenben temérdek várharc zajlott le éppen ebben az időben.

 

 

Fontosság dolgában a várkastélyok messzire maradtak a várak és városerődök mögött. Teljes kifejlődésük fokán ezek is hármastagozásúak, mert öregtorony, kastély és külső védővonal alkotja őket. Mivel kis terjedelmüknél fogva csak csekély őrséget fogadhattak be, nagyobb szerepet sem játszhattak. Van rá elég példa, hogy az öregtorony hiányzott; helyette a négyzet, vagy derékszögű négyszög alakú kastély mindenik sarkán állott egy-egy torony. Az ilyen négytornyú várkastélynak jellemző példája az anyaországban Pozsony és Diósgyőr, Erdélyben Fogaras és Küküllővár.

 

 

Török és magyar lovas viadala. Theodor de Bry metszete 1614-ből.[11]

 

 

 

Említettük már, hogy a XVI. század elején nem volt nálunk tervszerűen épült végvárrendszer.

 

 

A legjobb és legtermészetesebb védővonal a Duna és a Száva lett volna, a délről támadó ellenség feltartóztatására. Voltak is itt végvárak, de – talán Belgrádot kivéve – a legsilányabb fajtából. Újabbaknak és jobbaknak építésére már nem volt pénz.

 

 

Belgrádnak és Sabácnak 1521-ben, majd Orsovának 1522-ben történt elvesztése után, a török már három biztos átkelőpontot tartotta kezében. Így tehát most már – a törökök előrelátható hadműveleti célja Buda elfoglalása lévén – a Dunának Belgrád és a Dráva torkolata közötti szakasza, valamint a Dráva lett volna a végvárak újabb vonala. Az előbbin a gyönge Zimony, Ujlak és Erdőd s a valamivel jobb karban levő Pétervárad állott; sőt közelségénél fogva Titelt is ide számíthatjuk. A dráva-menti [VÉGVÁRAK] várak: Alsólendva, Csáktornya, Babocsa, Valpó, stb., akkori elhanyagolt és kezdetleges állapotuknál, valamint kicsiny voltuknál fogva sem gördíthettek nagyobb akadályt a folyón átkelni szándékozó ellenség elé. A fontos eszéki átkelést sem védte számottevő erődítmény. A hátrább eső Szigetvár, Pécs és Siklós sem állhatta útját a Buda felé tartó ellenségnek. A török a Dráva és a magyar főváros között nem bukkant többé semmiféle természetes akadályra, amelyre valami újabb védővonal könnyűszerrel támaszkodhatott volna. A Dunának Belgrád és Orsova közötti szakaszán nem volt számottevő végvár; ettől a vonaltól északra Temesvár volt a legnagyobb erősség, ámde ennek védőművei is részben még a középkori várépítő stílus sajátságait mutatták. Legfőbb előnye nehezen megközelíthető voltában nyilvánult meg.

 

 

Baksai Márkus, a vitéz huszár, 1598.[12]

 

 

 

A végvárak vonala, a Duna, Száva és a Dráva elvesztése után a térszínviszonyoktól függetlenül, a pillanatnyi helyzet szerint, vagyis a török hódoltság terjeszkedésének arányában alakult meg. Hangsúlyoznunk kell, hogy a hódoltság határvonalát aránylag rövid időközre vonatkoztatva se lehet pontosan megrajzolni, mert szüntelenül ingadozott. Egyes várak ismételten gazdát cseréltek, mások teljesen elpusztultak.

 

 

Magyar puskás-gyalog a XVI. század közepén. Bertelli rézmetszete 1563-ból.[13]
(Tört. Képcsarnok.)

 

 

Csak példaként említjük meg, hogy Szulejmán szultán 1541-i hadjárata után, a török hódoltság a Duna-Tisza közének mintegy kétharmadrészére, a Duna jobbpartján pedig csak egy Eszék és Buda közötti keskeny sávra terjedt. Azok az erősségek tehát, amelyek ezen a határon kívül, de hozzá közel estek, most egyszerre végházakká váltak s megerősítésük a legfontosabb, halaszthatatlan feladatok sorába került.

 

 

Az 1568-ban kötött drinápolyi béke idején nyugat, észak és északkelet felé már ezek voltak a fontosabb végvárak: Kanizsa, Veszprém, Palota, Tata, Győr, Komárom, Érsekujvár, Léva, Murány, Ónod, Nagykálló, Ecsed és Szatmár. De később, hosszabb-rövidebb időre, ezeknek fele is török kézre jutott. Kelet felé egyideig Szolnok, Gyula, Borosjenő, Lippa és Temesvár jelezte a végvárak vonalát, de mert 1552 és 1566 között ezek is egytől-egyig elestek, Váradot és Székelyhidat kivéve egyetlen olyan erődítmény se állott többé Erdély felé a törökök útjában, amely a vár nevet megérdemelte és adandó esetben az ellenség rohamát, ha csak rövidebb időre is, feltartóztatni képes lett volna.

 

 

Magyar gyalogos 1686-ból való rézmetszetről.[14]

 

 

 

A hosszú felszabadító háborúk során egyre jobban visszaszorult a török hódoltság határa s így az ország belsejében egykor végvárrá lett erősségek egyre-másra elvesztették korábbi fontosságukat. Egy részük felett mára karlovitzi béke értelmében megkondult a halálharang, más részüket – sokszor minden kényszerítő körülmény nélkül – az oktalan műemlékpusztítás tüntette el, nem ritkán a „haladás” nevében és örve alatt.

 

 

Magyar gyalogos 1686-ból való rézmetszetről.[15]

 

 

 

Lássuk már most, hogyan fejlődött nálunk a három fő fegyvernem, a mohácsi vész és a felszabadító háborúk közötti időben.

 

 

Megtorlás. A hajduk elfogott törököket karóba húznak. Houfnagel György 1617-ben készített rézmetszetéről.[16]
(Történelmi Képcsarnok.)

 

 

A voltaképpeni magyar haderő – Erdélyt nem számítva – a XVI. században is lovasságból telt ki, de korántsem teljesen a könnyű fajtájából, a huszárból. A nyugatról hozzánkszármazott és hova-tovább uralkodóvá lett lovagi hadviselés hatása alatt ugyanis nálunk is a lovagi rendű katonaelemé volt az elsőség s a „miles” névre hosszú századokon át csupán a lovag tarthatott számot. Legalább is Mátyás király haláláig nem a könnyű, hanem a nyugati módra fegyverzett páncélos lovas volt a fegyveres erő legfontosabb alkotóeleme.

 

 

A változás a török hatalom újabb előretörésével állott be, amidőn Mátyás külpolitikájával ellentétben, háborúink súlypontja nyugatról ismét dél felé tevődött át. De a változás nem máról-holnapra történt, hanem csak fokozatosan, a parancsoló szükséghez képest állott be.

 

 

Vésett, maratott és festett díszű huszársisakok a XVI. század közepéről.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

 

 

A kezdeményezés ezen a téren az 1492-i országgyűléstől indult ki. Akkor mondotta ki a törvény, hogy ezentúl a bandériumoknak csak fele legyen páncélos, másik fele pedig huszár. Vagyis ekkor már a könnyű lovas a nehézzel azonos fontosságra jutott.

 

 

Kétségkívül a fokozódó veszedelem hatása alatt, 1498-ban már arról szól a törvény, hogy a bandériumok továbbra is páncélosak maradjanak, a déli vármegyék azonban csupán huszárokat állítsanak a fenyegetett végekre. Körülbelül ettől az időtől fogva, eléggé gyors ütemben tünedezik el a magyar nehéz lovasság. A mohácsi csatában még elég sok páncélos lovas harcolt s úgy látszik, ez volt a lovasság színe-java, de azután egyre csökken a száma. Ebben a pénz hiányának is lehetett valami szerepe. A XVI. század közepetáján már csak a Felvidéken van a nehéz magyar lovasságnak itt-ott némi nyoma. A súlypont tehát teljesen a könnyű lovasság javára tolódott el.

 

 

Lovasvitézek Szatmár alatt. 1604. Zimmermann W. P. egykorú rézkarca.[17]
(Történelmi Képcsarnok.)

 

 

A valamennyire megszervezett huszárság, már 1526 előtt is, állandónak mondható taktikai egységekbe, századokba tömörült. Minden század tíz tizedből állott s ezek egyikét maga a parancsnok, a kapitány, vezette. Ez a rendszer nagyon sokáig állott fenn s ennek maradványa, hogy akkor is, amikor már állandó ezredek alakultak, az ezredparancsnok (ezeres kapitány) a maga csapattestében az első osztály parancsnoka is volt.

 

 

Ha több század verődött össze egységes vezetés alatt, akkor az így alakult csapattest neve „főkapitányság” volt; de ezt nem szabad a királyi Magyarországon alakult s idők folyamán hétre szaporodott területi főkapitányságokkal összetévesztenünk.

 

 

A főkapitányság szabály szerint 1000 lovasból állott volna, de a valóságban rendszerint gyöngébb volt. Sőt a XVII. században, a harcoselem veszedelmes megfogyatkozása következtében, a századok állománya lassankint 50 főre s így a főkapitányságoké 500 főre olvadt le.

 

 

A harmincéves háborútól kezdve itt-ott már nálunk is van szó huszárezredekről; de ezek még nem voltak állandóak, mert ha vége lett a háborúnak, feloszlatták őket. Sőt, ha az ezred toborzásával megbízott tulajdonos meghalt vagy lemondott, az egész csapattest feloszlott. Csak a XVII. század végefelé vált szokássá, hogy a gazdátlanná vált ezredet új tulajdonosnak ajándékozta a király. Így történt például, hogy az 1688-ban alakult Czobor-féle huszárezred a tulajdonos halála után is fennmaradt s mint a császári és királyi hadsereg legrégibb állandó huszárezrede, 1918 novemberéig állott fenn.

 

 

Thúri György († 1571) kardja.[18]
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

 

 

Az igazi huszárokon kívül a XVII. század elejétől fogva már úgynevezett lovashajdúkkal is találkozunk. Ezek, csakúgy mint az akkori huszárok, 50 főnyi századokban szolgáltak.

 

 

Huszár. Borosedénynek használható ezüst asztaldísz a XVI. század közepéről.[19]
(Bécs, Műtörténeti Múzeum.)

 

 

[MAGYAR GYALOGSÁG] A gyalogság története nálunk nem magyar, hanem csak magyarországi, vagy a királyt szolgáló külföldi gyalogsággal kezdődik.

 

 

Hunyadi János hadjárataiban rác és oláh, Mátyás király uralkodása alatt pedig cseh, lengyel és délszláv elemek alkotják ezt a fegyvernemet; még pedig nem csupán a mozgó hadseregben, hanem a városok és a végházak őrségében is, mert a magyar ember nagyon sokáig nem volt hajlandó a lenézett gyalogszolgálatra.

 

 

Különösen érdekes és fontos jelenség, hogy a magyar gyalogság megszületésében nem csupán a török terjeszkedés közvetlen katonai hatását, hanem – közvetve – gazdasági tényezők közreműködését is kell látnunk. Minél jobban tágultak a török birodalom határai a Balkán-félszigeten észak felé, annál több mindenféle, de főként pásztornépség szorult ki onnan s vándorolt be Magyarországba. Egyrészük a dunántúli országrészben szállott meg, más részük továbbvándorolt a Duna-Tisza közén s lassacskán Tokaj tájáig is eljutott.

 

 

Hátultöltő ágyú a XVI. század végéről.[20]
(Az Eszterházy hercegek fegyvertárában.)

 

 

Ezek a „hajdú” néven szereplő délszláv menekültek jó foglalkozást találtak nálunk mindaddig, amíg a mohácsi vészig virágzott marhakereskedelem pásztorokként és marhahajtó botoslegényekként alkalmazhatta őket. De időközben, az 1514-i Dózsa-féle pórlázadáskor, már hadiszolgálatot is teljesítettek.

 

 

Mikor azután, a XVI. század első felében, a magyar marhakereskedelem fokról-fokra tönkrement, a kereset nélkül maradt hajduk tömegesen állottak, természetesen gyalogszerrel, az ellenkirályok szolgálatába. Mivel pedig egyre több városba és végházba kellett szaporított őrséget állítani, a földönfutóvá lett magyarokat is rávitte a kényszerűség az addig annyira került gyalogszolgálatra. Az idegen katonaelemmel való keveredés egyre nagyobb méreteket ölt s a XVI. század végefelé már a gyalogosok között is fölénybe jut a magyarság.

 

 

A várőrző magyar gyalogosokat eleinte darabontoknak, drabantoknak is hívták, de a hajdúkkal történt elvegyülésük következményeként az utóbbiak neve is reájuk ragadt. És, ami ennél fontosabb, a magyar gyalogosok csakhamar megtanulták a hajdúk portyázó harcmódját is és ezzel a kétféle gyalogság között fennállott eltérés elmosódott.

 

 

Seregbontó a XVII. századból.
(Az Esterházy hercegek fegyvertárában.)

 

 

Meg kell állapítanunk, hogy a hadakozás a hajdúknak kenyérkeresete volt. Ebből éltek s ebből magyarázható, hogy jó zsold és elegendő zsákmány fejében, bárkinek malmán szívesen húztak. Ezért látjuk, hogy a XVII. században is, részint a királyt, részint az erdélyi fejedelmet szolgálják; egymás ellen harcolnak s a védtelen lakosságot éppen úgy megsarcolják, sőt le is öldösik, akárcsak a külső ellenség. Így például Basta hírhedt erdélyi kormányzata alatt a legkegyetlenebb dúlás a hajdúk lelkén száradt. Marosvásárhelyet kétízben is (1601-ben és 1602-ben) kifosztották Basta hajdúi; s mikor a lakosság kérte őket, hogy: „ne bántson, hiszen mi is magyarok és keresztények vagyunk, bizony megveri az Isten”, ezt felelték: „beste lélek fiai ti hajas törökök vagytok, a törökkel bérlettek, ebek vagytok, nem szánunk levágni, szintúgy mint a törököt; az Istentől pedig semmit is nem félünk, mert a Tiszántúl hagytuk”

 

 

De az is bizonyos, hogy a fegyveres ellenséggel szemben éppen ilyen kíméletlenek és kegyetlenek voltak. A halálfélelmet nem ismerték, a legnagyobb testi szenvedést is szónélkül tűrték; a hideget, meleget, fáradságot, sőt bizonyos fokig a koplalást is jól elviselték. De a rendet és a fegyelmet csak kegyetlenségig szigorú rendszabályokkal lehetett közöttük, még a XVIII. században is, fenntartani.

 

 

[DARABONTOK ÉS HAJDUK] Legvadabbak az úgynevezett szabadhajdúk voltak, azok tudniillik, akik állandóbb hadifoglalkozást nem találva, az erdőségekben tanyáztak és rablásból éltek, nem nagyon válogatva magyar, német vagy török-e a kiszemelt áldozat. Ilyen szabadhajdúk (szabadlegények) időnkint nagyon sokan voltak s ugyancsak hozzájárultak a személy- és vagyonbiztonság teljes aláásásához. A várakban csak kis részük kapott, nem zsold, hanem csak zsákmány fejében, ideig-óráig tartó alkalmazást.

 

 

A foglalkozásnélküli szabadhajdúk garázdálkodásának Bocskay István vetett véget azzal, hogy letelepítette s így állandó lakóhelyhez kötötte őket. Ennek a különben annyira üdvös intézkedésnek azonban az a nagy hátránya lett, hogy az ilyenformán megszelidített hajdú már a második nemzedékben megszűnt hivatásos katona lenni, mert földművelő paraszttá vált.

 

 

A hajdúkat is, csakúgy mint a huszárokat, mindaddig míg valahogyan fizetni tudták őket, egész évre, később már csak hópénzre szerződtették. Ha a kincstár sem zsoldot, sem más járandóságot nem adhatott nekik, amikor tehát beköszöntött a „se pénz, se posztó” állapot, sűrű rajokban szökdöstek mindenfelé s a szabadhajdúk számát növelték.

 

 

A hajdúcsapattestek szervezete ugyanaz volt, mint a huszároké, csak a nevük volt más: nem főkapitányságnak, hanem fővajdaságnak hívták. A századparancsnoknak „vajda”, magának a századnak pedig „zászlóalja” volt a neve, még pedig azért, mert minden vajda piros-fehér, 1611-től kezdve piros-fehér-zöld gyalogzászlót kapott. Minden zászlóalj tíz tizedre tagozódott, eleinte 100, később már csak 50 főnyi állománnyal. Százfőnyi zászlóaljakkal már csak a XVII. század utolsó tizedeiben találkozunk újra.

 

 

Meg kell itt emlékeznünk a magyar gyalogságnak egy különleges fajtájáról, a naszádosról, vagy vízihajdúról. Ez nem volt vízi haderő, mint nevéről gondolni lehetne, mert ha harcra került a sor, a naszádosok a többi hajdúval együtt szárazföldön verekedtek, azonkívül pedig folyómenti várakban is szolgáltak. A vízhez csak annyi közük volt, hogy ők szállították naszádjaikon az élést a várakba s ezenkívül a révközlekedés fenntartása is reájuk hárult.

 

 

Bombavető mozsár a XVI–XVII. századból.
(Az Esterházy hercegek fegyvertárában.)

 

 

A magyarországi végházakban, az 1553-i kimutatás szerint, 5427 magyar gyalogos szolgált. Három évvel későbben pedig, a magyarországi és erdélyi végházakban mindössze 8344. Ez így magábanvéve kevésnek látszik, de elég nagy szám, ha meggondoljuk, hogy ugyanakkor a hódoltság területén, a török kincstári defterek tanúsága szerint, mindössze 11–12 ezer főnyi, nagyobbára irreguláris katonaság tanyázott s ennek jókora része nem is török, hanem rác volt.

 

 

Könnyű tábori ágyú a XVI. századból,
(Az Eszterházy hercegek fegyvertárában.)

 

 

Tábori ágyú a XVII. századból.[21]
(Az Eszterházy hercegek fegyvertárában.)

 

 

[A SZÉKELYSÉG HADISZERVEZETE] Erdély hadügyi viszonyai bizonyos fokig mindenkor eltértek az anyaországbeliektől s ez az eltérés Erdélynek a XVI. században bekövetkezett különválása után még inkább feltűnő lett volna.

 

 

Az ottani három nemzet (magyar, székely és szász) hadiszervezete közül, sajátosságainál fogva, a székelyeké érdemel különösebb figyelmet. A székely volt Erdélyben a legharciasabb elem s ha nem gyűlt meg a baja külső ellenséggel, odahaza is nagyon könnyen csinált felfordulást. Szabadságára, kiváltságaira mindenkor nagyon féltékeny volt s ezeknek megtörtént vagy csak gyanított korlátozása esetén a fejedelemmel is szembeszállott. Tomory Pál fogarasi kapitány korában azt írta a székelyekről, hogy sem Istentől, sem embertől nem félnek; joggal és jogtalansággal mitsem gondolnak s még akkor is élt közöttük az a pogányvilágból maradt hit, hogy azok, akiket itt a földön megölnek, a másvilágon szolgáik lesznek.

 

 

A székelyek, 1473 óta, három rendre tagozódtak. Az elsőt a főnépek és csatlósaik lovascsapatai alkották; a második a „lófők” lovasserege, a harmadik az úgynevezett szabadszékelyek gyaloghada volt. Az utóbbiba tartozott közszékelyek az 1562-i felkelés után fejedelmi jobbágyokká váltak, majd később valóságos jobbágyok lettek belőlük.

 

 

A fejedelmi jobbágyokból válogatta össze János Zsigmond fejedelem a ruhájukról „veres drabant”-nak, puskájukról „puskás gyalog”-nak is nevezett csapatot. Ez a Báthoryak uralkodása alatt továbbfejlődve az állandó székely gyalogságot alkotta s ennek a fegyvernemnek színe-java volt. Később Bethlen Gábor „kék drabant” néven szereplő udvari testőrséget is szervezett.

 

 

A drabantok (vagy darabontok) az egyes székekben századokra oszlottak, élükön a százados-hadnaggyal (centurio). E fölött állott a kapitány (capitaneus), az egész székelység élén pedig, mint legfőbb parancsnok, a székelyek főkapitánya (generális); névleg maga a fejedelem, mint a székelyek ispánja (comes Siculorum).

 

 

Báthory Zsigmond 1601-i kiváltságlevele felszabadította a jobbágysorból a harmadik rendet. Ennek tagjai ettőlfogva olyan rangemelést is kaphattak, amelynek alapján lovon és esetleg gyalog is harcolhattak. II. Rákóczy György 1655-ben egész századokat emelt puskásgyalogosok közül lófőségre, de úgy, hogy ezek szükség esetén gyalogszerrel is kötelesek voltak harcolni. Ezek voltak az úgynevezett lovaspuskások, akiket mindvégig megkülönböztettek a lófőktől és a darabontoktól. Erre az új intézményre azért volt szükség, mert a lófők közül már sokan elszegényedtek; lovuk nem volt s így gyalogosan is gyakran szolgáltak a nélkül, hogy ezért rendjükből kiváltak volna.

 

 

Huszárpajzs a XVI. századból.[22]
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

 

 

Háborús bonyodalom esetén általános, vagy részleges hadfelkelést rendelt el a fejedelem; de hogy mennyit ért az általános felkelés, azt legjobban az 1599. év története mutatta meg: amikor Mihály oláh vajda Erdélybe tört, Báthory András fejedelem alig [A SZÁSZOK HADKÖTELEZETTSÉGE] tudott egy pár ezer embert összeszedni, a háromszéki székelyek pedig tüstént a vajdához pártoltak.

 

 

Roham a vár ellen Pápa bevételénél 1597-ben. Egykorú rézmetszet.[23]
(Történelmi Képcsarnok.)

 

 

Bocskay István és Bethlen Gábor uralkodása alatt is fennállott ugyan a székelyek mindhárom rendjének általános hadkötelezettsége, meg volt a Székelyföld határain kívül a nemesfelkelés is, de Bocskay jobban bízott a zsoldjába fogadott hajdúkban s Bethlen is nagyobbára jólfizetett zsoldosokkal vívta II. Ferdinánd elleni háborúit.

 

 

A székelyekétől merőben eltérő volt a szászok hadkötelezettsége. Kulcsos városaikat, váraikat és templomváraikat ők maguk védelmezték. A fejedelemmel szemben fő hadkötelezettségük ágyúk, lövőszer és hadi sátrak szállítása volt. A hadrakelt fejedelmi sereghez rendszerint 500 embert adtak, a népesség arányában az egyes székekre elosztva.

 

 

Itt kell még megemlítenünk, hogy Erdélyben a felsőbb hadvezetés céljából három állandóan megszervezett főkapitányi állás volt. Még pedig a váradi főkapitányság, azután az udvari és mezei hadak, végül pedig a székelyek főkapitánysága. A váradi főkapitány volt a legfőbb; rangban közvetlenül a fejedelem után következett és többnyire az anyaországnak Erdélyhez csatolt részeit is kormányozta.

 

 

A XVI. és a XVII. században a legkevésbbé magyar fegyvernem a fontosságában lassan, de folytonosan emelkedő tüzérség volt. Nem annyira azért, mert a magyar ember talán nem tudta volna elsajátítani a pattantyús mesterséget, hanem inkább azért, mert nem volt kedve hozzá. A mi fajtánk hirtelen támadó, tehát gyors mozgást kívánó természetéhez sehogyan se illett az akkori idők nehézkesen cammogó s a harcban csaknem mindíg helyhezkötött tüzérsége s ezért nem is igen igyekezett ebből a fegyvernemből kiszorítani az idegen tisztet és legénységet.

 

 

A XVI. századbeli magyarországi hadakban magyar tüzért egyáltalában nem találunk, sőt a XVII. században is csak elvétve akadt belőle itt-ott egynéhány. Más egyéb idegenek között a német elem uralkodott a nálunk akkor szereplő tüzérségben. Erdélyben is csak kevés magyar tüzér volt; a nagy többség németekből, lengyelekből, olaszokból telt ki, sőt I. Rákóczy György uralkodása alatt svédek is szolgáltak a fejedelem tüzérségében.

 

 

A hadrakelt sereghez tartozó tábori (vagy mint akkor mondották: mezei), továbbá a várvédő tüzérségen kívül, a műszaki tüzérség nyomával is találkozunk. Ámde ez a szolgálati ág még nem különült el teljesen többi atyjafiától, aminthogy a tábori- és a vártüzérség között se volt állandó választófal.

 

 

Habsburgházbeli királyaink tüzérsége voltaképpen német birodalmi tüzérség volt, amelynek – legalább is a XVI. században – csak igen korlátolt s éppen a műszaki tüzérséghez sorozható keretei voltak állandó formában megszervezve. Ezek a gyönge keretek béke idején csak az elraktározott, vagy a várak gátjaira állított lövőszerszámok gondozásával, öntőházak és portörőmalmok üzembentartásával foglalkoztak. A kezelő- és hajtólegénységet csak közvetlenül a hadrakelés előtt fogadták fel s a lovakat is csak akkor szerezték be.

 

 

A lovak előteremtése többnyire a városokra hárult, amelyeknek hadifuvarozással, de főleg tüzéranyagszállítással való megterhelése, még a mohácsi vész előtti időkbe visszanyúló szokásjogon alapult, amelyből később – 1563-ban – törvény lett.

 

 

Érdekes, hogy Erdélyben a városok, de különösen a szászok városai, nemcsak a lovakat, hanem magát a tüzér lövőszerszámot és egyéb tüzéranyagot is kötelesek voltak a fejedelem rendelkezésére bocsátani. Az 1558-i gyulafehérvári országgyűlés pedig elrendelte, hogy ezentúl a tüzér lövőszerszámok és a hozzájukvaló lövőszer szállítása, lovak, szekerek és hajtólegénység szolgáltatása a szász plébánosok kötelessége legyen.

 

 

Az erdélyi fejedelmek közül János Zsigmondnak éppen úgy nem volt szervezett tábori tüzérsége, mint később a Báthoryaknak, Bocskaynak, Bethlen Gábornak és a két Rákóczy Györgynek sem. Ez a fegyvernem mindnyájuk hadviselésében alárendelt szerepet játszott. Természetes, hogy a XVII. században, főként pedig első felében, szó sem lehetett a tüzérségnek a maihoz csak némileg is hasonló taktikai tagozásáról és alkalmazásáról; hiszen ütegek, mint állandó összetételű taktikai egységek, mindenütt csak nagyon sokkal későbben alakultak.

 

 

Magyar tüzérség a XVII. század első felében.
(A Magyar Nemzeti Múzeum tulajdonában levő egykorú, eddig kiadatlan rézdúcról nyomva.)[24]

 

 

 

Tüzérség Buda ostrománál 1686-ban. Egykorú rézmetszet.[25]
(Történelmi Képcsarnok.)

 

 

Megszervezett magyar műszaki csapatokról, a XVI. és a XVII. században mitsem tudunk. Ellenben bizonyos, hogy Bethlen Gábornak volt legalább is háború idejére szervezett szekerész- (vagy ahogyan manapság mondják: vonat-) csapata is.

 

 

A most elmondottak során, az egyes fegyvernemeken belül csak csapattestekről és alosztályokról esett szó; a tüzérségnél – mint láttuk – az utóbbiakról sem, mert összetételük esetről-esetre, a rendelkezésre állott lövőszerszámok számához igazodott.

 

 

Felsőbb köteléket, olyasmit, amit most dandárnak, hadosztálynak, hadtestnek hívunk, minálunk nem szerveztek. A csapattestekből csak mozgósításkor alakultak egységes vezetés alá fogott csoportok, de a nélkül, hogy szervezeti szabályokhoz lettek volna kötve.

 

 

A hadseregszervezés tudományával korszakunkban két kiváló magyar katona foglalkozott szakszerűen: Bethlen Gábor és Zrinyi Miklós. De Bethlen még nem jutott el odáig, hogy felsőbbrendű taktikai egységeket is teremtsen. Ezeknek szervezeti szabályait Zrinyi foglalta először írásba.

 

 

Ő már állandó összetételű hadtestekre gondolt, amelyekből kettő vagy három – egységes vezetés alatt – a működő hadsereget alkotta volna. Zrinyi elgondolása szerint, a korlátolt térszínviszonyok közé szánt hadtestnek 24 ezer, a síkságon harcolónak 36 ezer emberből kellene állania. A tervezett 24 ezer főnyi hadtest 5 lovas és 15 gyalogezredre tagozódott volna, 20 darab (6-lovas) tábori ágyúval és 80 darab (2-lovas) seregbontóval.

 

 

Sajnos, úttörő eszméinek megvalósulását Zrinyi nem érhette meg.

 

 

A XVI. és a XVII. századbeli magyarországi és erdélyi hadak fegyverzete a legnagyobb összevisszaságot mutatta. Egyrészt azért, mert a tüzifegyverek ebben az időben még korántse szorították ki az íjjat és a kopját, másrészt azért, mert az általános elszegényedés következtében, nem volt pénz puska beszerzésére.

 

 

A hajdúk nagy része puska helyett kopjával, fokossal, vagy baltával harcolt. Még Zrinyi Miklós se kívánta elvenni a gyalogostól a kopját, csupán 66 százalékra akarta szaporítania puskásgyalogok számát, a kopjások rovására.

 

 

Huszárvirtus. Báry Péter erőpróbája. 1670 körül készült rézmetszet.[26]

 

 

 

Erdélyben a gyalogszékelyek főfegyvere, legalább papíron, a puska volt. De amikor az 1536-i marosvásárhelyi országgyűlés kimondotta, hogy a főnépek és lófők mellvértet, sisakot és pajzsot viseljenek, ugyanakkor megengedte, hogy a szegényebb gyalogszékelyek íjjal, csákánnyal, tőrrel, kaszával vagy baltával szállhassanak hadba.

 

 

Az anyaországbeli huszárság főfegyvere a kopja, mellette a kard és a fokos, mint védőfegyver pedig a sisak, a kisebbalakú pajzs, továbbá (de nem általánosan) a mellvért szerepel. A sisak nyitott s csupán orrvédő vasa van. A XVII. században a szablya mellett a pallos is feltűnik.

 

 

A XVI. század elején még elég sok íjjász volt a huszárok között s a karabély csak nagylassan terjedt el közöttük. Így például Bethlen Gábor lovasságában egyáltalán nem szerepel a karabély. Egy 1620-ban kelt utasításában azt írja a fejedelem, hogy minden lovasnak „jó lova, sisakja, páncélja, fegyverdereka, huszárnyerge, láncosféke, kopjája, hegyes tőri vagy pallosa” legyen. Bethlen kezdettől fogva arra törekedett, hogy egész lovassága kopjával vonuljon hadba s ezt a szándékát – a szolgálatába fogadott lovashajdúkat kivéve – meg is valósította.

 

 

Ellenben Zrinyi, egy emberöltővel későbben teljesen ki akarta küszöbölni a kopját a lovasságból, mondván, hogy „kopja a lovas kezében semmirekellő”.

 

 

Az ágyú, főként a hadak mozgását gátló nehézkessége, aránylag csekély hatása s a kezelés hosszadalmas volta miatt, a sík harcban nagyon sokáig nem juthatott fontosabb szerephez, bárha a XVI. század végefelé, vagy a XVII. század elején általánossá vált ágyútaliga tetemesen megkönnyítette a vontatást. Mind az ágyúk, mind a tarackok és a mozsarak – természetesen – elültöltők és símafúratúak voltak. Csak egy magyarországi XVI. századbeli hátultöltő ágyúról tudunk. Ilyen kísérletek külföldön főleg Itáliában – már a XV. század végefelé is történtek, de ki nem elégítő eredménnyel.

 

 

A tömör ágyúgolyón kívül a puskaporral töltött robbanógolyót is ismerik már nálunk.

 

 

A voltaképpeni tüzér lövőszerszámok mellett feltűnik a sokcsövű seregbontó, a naszádok orrán (néha farán is) az apró vízitarack, a „siska”, az ostromlók felszerelésében pedig a petárda is.

 

 

A tüzér lövőszerszámok, valamint a golyó és a puskapor gyártása terén, nem voltunk a külföldre utalva, mert a XVI. és a XVII. században már sok öntőház és portörőmalom dolgozott nálunk. Nagyobb öntőházat Budán, Besztercebányán, Besztercén, Brassóban, Eperjesen, Fogarason, Gyulafehérváron, Kanizsán, Kassán, Komáromban, Lippán, Munkácson, Nagyszebenben, Pozsonyban, Sárospatakon és Trencsénben, portörőmalmot pedig Besztercén, Brassóban, Diósgyőrben, Egerben, Eperjesen, Gyulafehérváron, Kassán, Kanizsán, Munkácson, Ónodon, Nagyszebenben, Sárospatakon, Szamosújváron, Trencsénben és Váradon említenek forrásaink.

 

 

Párviadal magyar és török vitéz között. 1630 körül készült rézmetszet.[27]
(Történelmi Képcsarnok.)

 

 

A XVI. és a XVII. században még nem volt véglegesen kialakult egységes harcmód, legalább is nyilt csatára vonatkozóan nem.

 

 

Az a körülmény, hogy Mátyás király halála után délfelé fordult a magyar arcvonal, a nyugati harcmódtól való újabb eltávolodást és a törökökéhez való kényszerűségszülte alkalmazkodást kívánta meg. Még pedig főként azért, mert minálunk, a végbeli élettel kapcsolatosan, nem annyira rendes török katonasággal, mint inkább a balkáni népek sorából felhajtott irreguláris és így többnyire csak portyázóharcra beállított csapatokkal gyűlt meg a dolgunk. Igazi sorsdöntő harcra, amelyben nagy török hadak vettek volna részt, csak a mohácsi, a mezőkeresztesi és a szentgotthardi csatában, valamint a felszabadító háborúk későbbi küzdelmeiben került sor. A régibb történelmi művekben annyiszor szerepeltetett százezernyi, vagy éppen több százezernyi török hadseregek sohase jártak nálunk s ha nem is mindíg, de elég gyakran akkor közelítjük meg a valóságot, ha ezeknek a szertelen számoknak utolsó nulláját elhagyjuk.

 

 

Említettük már, hogy a várak nagy fontossága következtében, a hadakozás súlypontja legtöbbször ezekre esett. A rendszeres ostrom nagyon hosszadalmas és – szívósabb védekezés esetén – sok ember életébe kerülő vállalkozás volt. Ezért, amikor csak lehetett, arra törekedett a támadó, hogy rajtaütéssel, tehát meglepetésszerűen foglalja el a várat. Hogy pedig a XVI. században még igen magas főgátak létrán való s mindenkor kockázatos megmászásához ne kelljen folyamodni, segítőtársakra, vagyis árulókra igyekezett szert tenni a védők között, akik a kellő pillanatban lebocsátották a csapóhidat s megnyitották a kapukat. A másik, de már ritkábban alkalmazott módszer a vár szoros körülzárása és kiéheztetése volt, főleg akkor, ha a támadónak nem volt nehéz tüzérsége, vagy pedig ha megtudta, hogy a vár élés dolgában rosszul van ellátva.

 

 

Ha sem az egyik, sem a másik eljárás nem biztatott sikerrel, akkor szintén körülzárással kezdődő rendszeres ostromot indítottak a vár ellen. A körülzárás megtörténte s a védőknek a várba való visszaszorítása után, a térszín alakulásához képest elhelyezték, sík helyen a főgáttól átlag 300–500 lépés távolságban, a sáncba állított várvívó ütegeket. A nehéz ágyúkkal a főgát escarpe-falát igyekeztek megbontani; a könnyebbekkel a védőket űzték el a nyilt főgátról, a mozsarakkal és a tarackokkal pedig a vár belsejét rombolták.

 

 

Magyarok török foglyokat visznek. 1686-ból való rézmetszetről.[28]

 

 

 

[A VÁRAK OSTROMA] Mivel a mi várainknak a szóbanforgó időben nem voltak külső mellékműveik, a főgátnak a jelzett távolságra való megközelítése majdnem mindíg sikerült. Ezután a várárok vizének lecsapolására került a sor; ezt azonban csak akkor lehetett megkísérelni, ha folyóvíz, tó vagy ingovány nem környezte a várat.

 

 

Az árok szárazzátételével egyszerre előrevitték a faltörő ütegeket az akkoriban 50–80 lépés széles árok külső partjára s egy részüket a bástyaszárnyakkal szemben állították fel, hogy a kazamattákba helyezett s az árkot pásztázó ágyúkat elnémítsák.

 

 

Ekkor került a sor a bástyahomlokzatok és a kötőgátak már előbb meglazított escarpe-falainak aláaknázására és felrobbantására. A kapukat és a gyalogajtókat petárdával próbálták felrobbantani. Ha a várágyúk elhallgattak s az aknák is járható rést szakítottak, akkor az ostrom utolsó felvonása, a roham következett.

 

 

Mindezzel szemben a majdnem mindíg elégtelen számú védő arra törekedett, hogy az ostromló ütegek elhelyezkedését, az ütegsáncok és közelítőárkok ásását, ágyúzással és éjjeli kirohanásokkal hátráltassa. Ha az árok vizének lecsapolását nem lehetett meggátolni, akkor a védőnek arra kellett szorítkoznia, hogy a főgát aláaknázását ellenaknák ásásával és felrobbantásával hiúsítsa meg.

 

 

Sok várnak csak száraz árka volt. Ilyenkor a védők az árok fenekén farkasvermeket ástak s a támadás várható irányában sulymot szórtak el. A leomlott falrészeket és földtömegeket földdel töltött sánckosarakkal, továbbá rögtönzött cölöp- (esetleg csak sövény-) gáttal pótolták, a már járhatóvá vált rést pedig spanyoltövissel is elzárták.

 

 

Ha sem az aláaknázást, sem a réstörő ágyúk munkáját nem lehetett megakadályozni, akkor már csak a réseken vívott kézitusa, vagy pedig az utolsó kirohanás volt hátra, ha ugyan az őrség már előbb meg nem adta magát. A kézitusában természetesen szerephez jutott a középkor mindenféle védőszere: vágó-, szúró- és ütőszerszám, kő, forró víz, forró olaj, olvasztott szurok és ólom, stb., stb.

 

 

Említettük, hogy a XVI. és XVII. században az ostromló hátrányban volt a védővel szemben. Annak tehát, hogy a török mégis annyi erősséget kerített a hatalmába, a mi váraink általánosnak mondható tökéletlensége, a rendszerint gyönge védősereg, az elégtelen tüzér- és egyéb felszerelés volt az oka, amihez gyakran még az élés hiánya is járult.

 

 

A XVI. és a XVII. században a főfegyvernem – a lovasság – harcmódjához igazodott az egész taktika. Ebben a korszakban azonban nem szabad Mária Terézia korának, a francia forradalmi és napoleoni háborúknak mindent elseprő, mindent letipró lovasrohamaira gondolnunk. A király szolgálatában állott s a mi harctereinken is sűrűn szerepelt idegen vérteslovasság nem mozgott eléggé gyorsan. Ügetve támadott s így nem volt elegendő átütő ereje. Gyors irányváltoztatásra, vagy éppen arcvonalváltoztatásra képtelen volt. Nem volt átütő ereje a könnyű magyar lovasságnak sem, mert nem nagyobb tömegben s nem zárt rendben támadott.

 

 

A zárt rendben, sebesvágtatva végrehajtott lovasrohamot Gusztáv Adolf svéd király tette a maga hadseregében, a lovasság minden fajtájánál, kötelezővé. Újítását más hadseregek is követték ugyan, de a harmincéves háború lezajlása után legtöbb állam visszatért az ügetéshez, amelyet – a karabéllyal fegyverzett lovasságnál – lóhátról való tüzelés szakított meg. XII. Károly svéd király volt az első, aki a lovasrohamot nagy tömegben, sebesvágtában hajtatta végre, a rohamot megelőző, továbbá az azt megszakító puskázást pedig végleg megszüntette a svéd hadseregben.

 

 

A 30-éves háború a gyalogság harcába is újítást hozott s ezzel ennek a fegyvernemnek fontosságát is erősen fokozta. Ugyanis Gusztáv Adolf, a [BETHLEN ÉS ZRINYI] spanyol taktika alapján álló császári hadsereg nagy és tömör „battagliái” elé, az úgynevezett németalföldi taktika továbbfejlesztéseként, kevésbbé mélyre tagozott, sokkal mozgékonyabb dandárokat állított s ezekben a gyalogság már csak hatsoros felállításban szerepelt.

 

 

A magyar vezérek közül már Bethlen Gábor is helyesen ismerte fel a gyalogság mindegyre fontosabbá váló szerepét, kivált olyan ellenséggel szemben, amely a nyilt megütközés elől kitérve, a földbe ássa magát. Ugyanezt vallja Zrinyi Miklós is. Mivel azonban a puskás gyalogság tűzharca és mozgása egyaránt nehézkes volt, a kopjások nem voltak nélkülözhetők s ha gyorsabb támadás vált szükségessé, ezekhez kellett folyamodni. Jellemző sajátsága volt a hajdútámadásnak, hogy tisztjeik az utolsó pillanatban kiugrottak a sorból s elsőkként csaptak össze az ellenséggel. Ezt a vitézkedést szigorú paranccsal kellett ismételten megtiltani, mert éppen a vezetésre hivatott tisztek sorából temérdek áldozatot követelt.

 

 

Az előbbemlített két nagy magyar katona már jól látta, hogy igazi sorsdöntő eredményt csak nyilt csatában lehet kivívni; portyázással és várharccal soha. Ámde a fennállott mostoha körülmények mindkettőjüket meggátolták benne, hogy ezt az annyira helyes elvüket csorbítatlanul megvalósíthassák.

 

 

Mivel a XVI. és a XVII. században olyan kevés volt nálunk az igazi nagy nyilt csata, a szüntelen harcok legnagyobb része a portyázó hadviselés körében zajlott le. Ezeket a kisebb küzdelmeket, természetesen, a végeken vívták. Mivel valódi béke a magyar és a török között sohase volt, s mivel az egymással farkasszemet néző ellenfelek között nem volt pontosan kitűzött határvonal, az összecsapásra lépten-nyomon kínálkozott ok, ürügy, vagy legalább is alkalom. A végvárak őrségének mozgékonyabb része, főként az ott szolgáló lovas és gyalog szabadhajdúk, mindúntalan kicsaptak a török szomszédra, ha másért nem, hát zsákmányszerzés végett. Az ilyenféle kisebb-nagyobb vállalatok nagyon jó iskolául is szolgáltak arra, hogy a bennük résztvevő vitézek az „aprólékharc” minden csínját-binját alaposan elsajátítsák s így nemcsak személyes bátorságukról, hanem ügyességükről is bizonyságot tehessenek.

 

 

A szabadhajdúk rendszerint éjjel, lesből, rajtaütésszerűen támadtak. Ilyenkor hangzott fel az a bizonyos, farkasüvöltéshez hasonló, „hajdúüvöltés”, amely után „huj, huj!” ordítással rohantak az ellenségre. Az ilyen lesből való támadásnak egyik legsikerültebb példája az 1604 október 15-én vívott (tévesen álmosdinak mondott) diószegi ütközet volt.

 

 

Ennek az örökké nyugtalan vitézi életnek nem hiányzott az árnyoldala sem. Egyrészt az, hogy a végetérni nem akaró csetepatékban egyre fogyott a magyarság, másrészt pedig az, hogy ezek a kalandok – nem ritkán közönséges rablássá fajultak. A rosszul, vagy sehogyse fizetett, sokat nélkülöző katonák, ha a töröktől nem szerezhettek zsákmányt; a maguk fajtájára vetették magukat s ilyenkor egy hajszálnyival sem voltak jobbak a külső ellenségnél.

 

 

A török hatalom fokozatos visszaszorításával, lassankint megszűnt a végbeli vitézi élet is, amely a magyar katonavirtusnak annyi fényes megnyilatkozásával gazdagította hadtörténelmünkét.

 

 

---

[1] A kép felírása alatt két németnyelvű idézet olvasható a 146. zsoltárból. Egynegyedére kisebbítve.

[2] A magyar szokás szerint félig ráklemezes mellel bíró félvértezetet Báthory István mint saját, hadban viselt fegyverzetét küldte a híres hadvezérek emlékeit gyűjtő Ferdinánd tiroli főhercegnek, aki azt ambrasi fegyvertárába helyezte. A vértezet valószínűleg magyar munka; egyes darabjait rendkívül finom rajzú, maratott díszítés szegélyezi. A sisak keleti (arab) művész csodálatos szépségű alkotása, bevert arany arabeszkekkel.

[3] Az eredeti mérete 170×125 mm.

[4] Az eredeti rézmetszet mérete 195×130 mm. Hű voltát mutatja, hogy eléggé megegyezik a hős pozsonyi síremlékén látható szoboralakkal. A második képen látható kard hagyomány szerint ugyanaz, amelyet Pálffy Miklós Győr visszafoglalásánál (1598) viselt. Úgy ezt a szablyát, mint a hősnek az alsóausztriai rendek által hálából átnyujtott színarany serleget az utódok hitbizományként őrizték. A nagybecsű ereklyéket herceg Pálffy László 1938-ban a Magyar Nemzeti Múzeumnak adományozta.

[5] A XVI. századi Nagyváradról fennmaradt legmegbízhatóbb kép, valamelyik ott működőit hadmérnök, talán a belga van der Rye munkája. Megjelent Braun és Hogenberg nagy topografikus művének VI. kötetében. V. ö. a 28. laphoz adott jegyzettel.

[6] Braun és Hogenberg munkájának VI. kötetéből. Erősen kisebbítve.

[7] Braun és Hogenberg munkájának VI. kötetéből. Rajzolója ismeretlen: a rézmetsző ezt véste a kép alá: Cummunicauit Georgius Houfnaglius, acceptum ub alio. Ao. 1617. Mérete 455×325 mm. Az alapul szolgált rajz keletkezését valószínűleg a székesegyház északi tornyára írt évszám: 1588 jelzi. Ebben az időben a vár átépítésén (arni egyúttal az ősi templom elpusztítását is jelentette) Christofforo Stella olasz építész dolgozott.

[8] A tudós író és művész Theodore Bry által összeállított következő munkából: Pannoniae Historia Chronologica. Frankfurt, 1596. A kép Szinán basa csapatai számára Gyurgyevonál vert híd építését mutatja be.

[9] Az öt fatábláról nyomott, eredetiben 1476×366 mm méretű, óriási fametszet alatt Hans Sachsnak az 1541-i sikertelen ostromot elbeszélő német verse áll, amelynek sem történeti, sem költői értéke nincs. Annál becsesebb a Budát bemutató kép, a magyar fővárosnak talán az első, hitellel bíró ábrázolása. A képnek bizonyosan eredeti vázlatok szolgáltak alapul. Sajnos, a végleges kivitelben a látkép eltorzult; a rajzoló a várost északnyugati irányban széthúzta s kb. egy negyedével megtoldotta. Másfelől a királyi várat kelleténél jobban összezsúfolta és erődítéseit összezavarta. Mondani sem kell, hogy az arányok sem megfelelőek. Mindazonáltal egy térkép segítségével elég jó képet alakíthatunk ki Budáról. A metszet eredeti lenyomataiból csak egy megkopott példány ismeretes; szerencsére az eredeti fadúcok fennmaradtak s róluk újabb időben néhány lenyomat készült. Ezek egyikét őrzi a Történelmi Képcsarnok. A képet Kelényi B. Ottó méltatta a Fővárosi Könyvtár Évkönyvei II. kötetében.

[10] A Tokajt ábrázoló kitűnő metszet ismeretlen művész munkája. A képen jól látható, hogy a vár külső erődvonala kerek bástyáival együtt magyar módra, vesszőből fonott és betapasztott gátakból áll. Ugyanígy készültek félszázaddal később Verebély szabályszerűen formált szögletes bástyái és falai is. A kép jobbfelén kivehető, hogy a fő-védőfal egy része még csak borona és nincs betapasztva.

[11] Basta Györgynek a maga korában nagyra értékelt munkájából: Le gouvernement de la Cavallerie legesr. Roven, Jean Berthelin, 1616. Az eredeti metszet szélessége 216 mm.

[12] Baksai Márkus (más forrás szerint Baksi Gergely) Győr visszavételénél kapta rettentő sebét; egy török lándzsája fúródott jobbszemébe, úgy, hogy nyakszirtjén jött ki. A kemény magyar életben maradt s nagy kitüntetésekben részesült. Képmását az ambrasi várban Ferdinand tiroli főherceg által gyűjtött „hősök képcsarnoka” számára is megfestették. (Gemäldesammlung IX. Saal. No. 161.) Mi a Schoedel Márton munkájában (Disquisitio historico-politica de Regno Hungariae, Argentorati, 1629.) megjelent rézmetszetről, eredeti nagyságban közöljük.

[13] A magyar puskás Bertelli Omnium fere gentium habitus c. művéből való.

[14] A kép Birckenstein munkájából van véve. Lásd a 37. laphoz szóló jegyzetet. Összevetve az előző lapon közölt száz évvel korábbi ábrázolással, a hanyatlás szembeötlő; rendes felső öltözet helyett rongyos ing, deli csizma helyén bocskor mutatja a régi magyar katonaság leromlását.

[15] A kép Birckenstein munkájából van véve. Lásd a 37. laphoz szóló jegyzetet. Összevetve az előző lapon közölt száz évvel korábbi ábrázolással, a hanyatlás szembeötlő; rendes felső öltözet helyett rongyos ing, deli csizma helyén bocskor mutatja a régi magyar katonaság leromlását.

[16] Pápa városnak Braun és Hogenberg munkája (l. a 28. lapnál) VI. kötetében megjelent képéről a karóbahuzás borzalmas kínjait a török ismertette meg a magyarokkal: nem lehet csodálni ha a magvar vitézek megtorlásképpen vele szemben is alkalmazták az embertelen kivégzésmódot.

[17] A kép Dilbaum Eikwnografia-jában jelent meg s ott a következő felírást viseli: Wunderzeichen in ober Hungern, da sich zween Blutrothe Hunger zu Ross sehen lossen. A hozzátartozó szöveg szerint 1603 telén Szatmár környékén rejtélyes látomány riasztotta meg az embereket. A város alatti mezőségen két vérpiros öltözetű „huszár” jelent meg, fejükön koronával s kezükben egy-egy kereszttel jelzett vörös zászlóval amit a földön vonszoltak maguk után. A lovasok a vizen, mintha csak be lett volna fagyva, átlovagoltak s aztán eltűntek. A csodás jelenést ötszáz személy nézte végig. A képet magyar katonák kitűnően megrajzolt alakjai teszik értékessé. (L. a jegyzetet a 62. lapnál.)

[18] Thuri György keleti pengéjű, vörösbársony levonatú hüvelyben viselt kardja az ambrasi fegyvertárban maradt fenn s a bécsi császári gyűjteményekből visszakapott magyar emlékekkel jutott a Nemzeti Múzeumba.

[19] Az egynegyed életnagyságban készült művészi asztaldísz a XVI. század második felében valószínűleg Augsburgban, valamely magyar úr megrendelésére készült s bizonyosan elkobzott kincsekkel jutott a császári ház birtokába. Néhai Erzsébet királyné életében – talán a magyarok iránti rokonszenve tanújeleként – fogadószobája asztalán állott s csak elhúnyta után helyezték el a bécsi műtörténeti gyűjteményben.

[20] Az itt képben bemutatott löveg az Esterházy hercegek egykor Fraknó várában őrzött fegyvertárában maradt fenn. Ez volt az egyetlen, magyar főúri hadszertár, amely nem esett a XVI–XIX. században kíméletlenül végrehajtott fegyverelkobzásoknak áldozatul.

[21] Az itt képben bemutatott löveg az Esterházy hercegek egykor Fraknó várában őrzött fegyvertárában maradt fenn. Ez volt az egyetlen, magyar főúri hadszertár, amely nem esett a XVI–XIX. században kíméletlenül végrehajtott fegyverelkobzásoknak áldozatul.

[22] A teknőalakúan hajlított hatalmas méretű pajzs fából készült és vastag pergamennel van bevonva. Külső oldala sárgás-fehér, a belső feketére van festve, fekete és piros széldíszítménnyel.

[23] A Pápa bevételét ábrázoló rézmetszet alatt háromszakaszos német vers mondja el a rövid ostrom történetét. Kezdete:

Dotis welche sunst auch Thata genant
Zwischen Raab vnd Ofen in Ungerlant.
Ein Schloss und Vestung wol verwart
Vom Christen volck gewunnen wurdt.

Mint a kép mutatja, a vár falait először a hajdúk mászták meg. Csapatuk a kép jobbfelén látható, ezzel a felírással: 300 Vngarisch knecht mit leitern. Ezek törtek be hajnalban elsőül a várba s nyitották meg a kaput a császári csapatok számára.

[24] E mellékletünk eredeti XVII. századi rézlemez kézisajtón készült lenyomata. A több mint háromszáz évvel ezelőtt maratott rézkarc ezúttal először jelenik meg, mert annakidején nem került kiadásra. A lemez használatlan, friss voltát a lenyomat tökéletes ép állapota is bizonyítja. A gyorsan kopó rézlemezek néhányszáz példány nyomása után rendszerint rohamosan megromlanak s veszítenek élességükből. E hibán úgy segítettünk, hogy az értékes eredetit galvánozás útján lehelletfínom acélbevonattal láttuk el, ami lehetővé tette, hogy a többezer levonat utolsója is époly tökéletes légyen, mint az elsők. A bevonat a nyomás befejezése után eltávolítható s így a becses műtárgy használat után is teljesen épségben marad.
E rézlemez, úgyszintén a 60. lap mellett hasonmásban adott másik hasonló metszet eredetije egy húsz lapból álló sorozatba tartozik. Valamennyi a magyar történet egy-egy, ma már sajnos, nem azonosítható jelenetét ábrázolja. A képek nincsenek aláírással ellátva s alakjaikat a készítő művész végig saját kora viseletébe öltöztette, ami lehetetlenné teszi a megállapítást. Eredetükről csupán annyit lehet tudni, hogy a Magyar Nemzeti Múzeumba a régi, Nagyszombatban működött egyetemi nyomda klisékészletéből jutottak, sok más rézdúccal együtt. A rézmetszetek kiváló művész alkotásai, aki a XVII. századi, ú. n. manieristák sorába, közelebbről a Sadelerek (Egyed és Rafael) köréhez tartozott. Azt nem tudjuk biztosan megállapítani, ki volt a metszetek megrendelője. Annyi kétségtelen, hogy a XVII. sz. első harmadában valamelyik előkelő és humanista műveltségű magyar úr (akiben Esterházy Miklós nádort sejtjük) nagy, dúsan illusztrált magyar történeti munkát szándékozott kiadni, amelyhól azonban nyomtatásban csupán az ívrétű címlap (Viennae, 1632 jelzéssel) és a kétoldalnyi előszó készült el. Ennek egyetlen példánya, a műhöz való képek egy-egy próbanyomatával a bécsi császári könyvtárba jutott s itt fennmaradt. Az elveszett vagy még kéziratban lappangó műhöz a bőkezű szerző a magyar vezéreket és II. Ferdinándig az összes királyokat (amelyekből csak a habsburgi uralkodók képei számíthatnak élethűségre) továbbá huszonkét, a magyar mult jeleneteit ábrázoló rézkarcot csináltatott. Mi okból maradt el a mű kiadása, nehéz volna megmondani; nem lehetetlen, megjelenése a meztelen igazságok megállapítása miatt a bécsi udvarra nem lett volna kellemes, amiért a szokott „szelíd nyomással” meggátolták a kézirat kinyomatását. A rézdúcokból a vezérek és uralkodók képeit majdnem félszázaddal később (1642) Esterházy Miklós nádor vértanúhalállal kimúlt veje, gr. Nádasdy Ferenc, országbíróvá történt kinevezése alkalmából kiadta, az egyes képekhez írt, nemes hazafiságról tanúskodó, epitafiumszerű szövegekkel Mausoleum... regni apostolici regum et primorum militantis Ungariae ducum cím alatt. A többi kép lappangott s húsznak a rézdúca, hogyan s hogyan nem, a nagyszombati egyetemi nyomda birtokába került.
A rézdúc lenyomatásának engedélyezéséért e helyen is ki kell fejeznünk hálánkat a Magyar Történelmi Múzeum főigazgatójának, gr. Zichy István úrnak.

[25] A képen látható tüzérség a császári hadsereghez tartozik. A magyarok csak egy kis lovascsapattal vannak képviselve a kép jobbfelén. Az eredeti mérete 300×185 mm.

[26] A rézmetszet nincs keltezve, azonban kétségtelenül az 1660-1670 között a délvidéken lefolyt török harcok egyik jelenetét ábrázolja. Lesbe Walter varasdi főkapitány volt s a csapatában szolgáló Báry Péter valószínűleg a baranyai Bár faluból származott.

[27] Az ismeretlen művész kezéből kikerült metszet egyetlen példánya az Ernst-gyűjteményben bukkant fel. Készítője ugyanaz, akitől a mellékletek sorában két magyar csataképet közlünk.

[28] Birckenstein munkájából. L. a 37. laphoz tartozó jegyzetet. Az eredetinek kétszeresére nagyítva.

 

forrás