Hadügy Mátyás halála után

Ily csekély összegekkel dotált államkincstár természet szerint képtelen volt a török támadásait visszautasító védelmi apparátus fenntartására, miből viszont logikusan következett a magyar honvédelemnek Mátyás előtti színvonalra való visszaesése. Zsoldos, állandó hadseregről szó sincs többé, a fekete sereg kiirtása szimbolikus cselekedete volt ennek az új állami felfogásnak, mely a közösség fenntartására nem volt hajlandó többé áldozni. Visszatért a nemzet a bandériális rendszerhez és a telekkatonasághoz, melyekről pedig világos volt, hogy sem az új nyugati zsoldos seregekkel, sem a török janicsárok és szpáhik állandó seregével nem mérkőzhetnek.

A kodifikáció papirosmalma tovább forog ugyan, és úgy a hadiadó, mint a katonaság kiállítása dolgában megszámlálhatlan törvényekkel találkozunk, anélkül, hogy azok bármikor is végrehajtattak volna. Az 1498. évi országgyűlés újra kiadja Zsigmond bandériális jegyzékét, kimondja, hogy a bandériumok a határokon túl is kötelesek harcolni, 24–36 portáról egy-egy huszárt állíttat ki, ezeket a rendelkezéseket utóbb is folyvást megújítják és variálják, 1518-ban minden 20 jobbágyot egy lovas kiállítására köteleznek, a végvárakba két-két főkapitányt küldenek és halállal fenyegetik őket, ha egyszerre hagynák el a rájuk hízott várat.

1518-ban a bácsi országgyűlés véglegesen ki akarja küszöbölni a bajokat, a sok csaló királyi kincstárnok helyett két köznemesi thesaurariusra bízza a pénzügyeket, a világi bandériumokat és az egyháziak felét kirendeli a végekre. Az 1522. diéta szőrszálhasogató pontossággal követeli be a hadiadót, az eltagadott adótárgyak után vizsgálatot rendel el, szóval papiroson minden megtörténik a haza megmentésére, de cselekvésre azok sem hajlandók, akik e törvényeket meghozták.

A védelem a végvárak őrségére marad, akik valójában királyi katonák, a király zsoldjába vett udvari embereknek – aulici regis, aulici huzarones, aulici familiaresnek – vezetése alatt, s akiket Ulászló rendesen a velencei és pápai segélyből fizet. Velence 1501 óta szinte 400.000, a pápa 200.000 aranyat adott e célra. A főuraknak jobb dolguk is volt, semhogy bandériumaikkal a török közelébe menjenek, a köznemes pedig egyáltalában nem volt hajlandó e korban fegyverre kelni, örült, ha megvédhette faluját szomszédai és saját parasztjai ellenében. A király védelmére úgysem számíthatott.

Ennyire lerongyolt had- és pénzügy mellett a déli határ viszonyai is természetesen egyre rosszabbodtak. II. Bajazid szultán aránylag békés ember volt, nagy támadó hadjáratokra alig gondolt, de a szerb és bosnyák bégek betöréseit nem tiltotta meg. Ezeket a rablóhadjáratokat Ulászló első éveiben Kinizsi Pál, Nyugaton a Frangepánok, majd Corvin János utasította vissza, ez utóbbi 1501-ben a folyvást veszélyeztetett Jajcát is felmentette. Corvin mellett Várdai Péter kalocsai érsek törődött a végek gondjával, a maga várait, Bácsot, Péterváradot megerősítette és Nándorfejérvár bajait, az őrség fizetetlenségét és ritkulását is mindegyre panaszolta a királynak.

1500-ban kitört a háború Velence és a szultán között, melynek során Modon, Koron és Navarin Moreában pogánykézre került, a török elleni szövetségbe VI. Sándor pápa Magyarországot is beleerőltette, de Ulászló tétlen maradt, s miután a Signoria 1502-ben megkötötte a maga békéjét a szultánnal, Ulászló is követte példáját: 1503-ban hét évre, 1510-ben három évre kötött fegyverszünetet, melyet 1513-ban is megújított.

A dunai béke a töröknek volt érdekében. A Bajazidot követő I. Szelim szultán megmérgezvén atyját, kiirtván testvéreit, rövid uralkodása alatt, 1512–20 között megkétszerezte a birodalom területét. Előbb a turkománokat legyőző újperzsa fejedelmet, Izmail saht verte tönkre, azután az egyiptomi mamelukok uralmát, elfoglalta Perzsiát, Kurdisztánt, északi Mezopotámiát, Szíriát és Egyiptomot, bevonult Tebrisbe és Diarbekirbe, Damaszkuszba, Jeruzsálembe és Kairóba. A halál Rhodos megtámadásában akadályozta meg, de nem akadályozhatta fiát, II. Szulejmánt, hogy a mérhetetlen új hódítások erőforrásait most már Európa meghódítására használja fel.

Addig is a Száva vidékén Beriszló Péter veszprémi püspök, horvát bán védte harciasan és sikerrel a zsákmányra éhes török bégek ellen a határt, 1515-ben az urak is rászánták magukat a harcra: Zápolyai János, Báthory István, a két nándorfejérvári bán, enyingi Török Imre és Paksi Mihály egy kis török vár, Sarnó alá szálltak, de megesett rajtuk az a szégyen, hogy a szendrői szandsákbég megverte őket és seregük futva menekült Nándorfejérvár oltalma alá. 1517–18-ban X. Leó pápa iparkodott összehozni újabb keresztesháborút a fejedelmek közt, de sikertelenül; Magyarország magára hagyatva, tehetetlenül várta, omló falak mögött, a török eljövendő támadását.

II. Bajazid szultán