Korabeli harcmodor - 20 - A magyar gyalogság becsülete

„Az idegen nemzet soha nem tesz mást, minthogy a magyarokat gáncsolja és vádolja…”

A magyar gyalogság becsülete…

Az „utak lese, kemény harcok helye…” végvári harc- és életmód, szokások a XVI-XVII. századi török-magyar végvidéken című sorozatunk „A gyalogosokról… ’Őfelsége házának szüksége” című alfejezetében már bővebben szóltunk arról a sajátos problémáról ami a magyar hadügyet a XVI-XVII. században általánosan jellemezte, jelesül itt arról, hogy a korszakban a magyar gyalogosok száma és ereje alul maradt a korabeli hadászati, harcászati és hadszervezeti fejlődési iránytól.

Mindez azonban nem jelentette azt, hogy a kevés számú magyar gyalogság ne harcolt volna nagy bátorsággal. Történelmi példákból láthatjuk, hogy abban nem volt hiány, annál inkább a fegyverzet és a szervezettség tekintetében. Alapvetően ez különböztette meg a magyar gyalogosokat a nyugati katonatársaiktól.

A magyar lovas-nemzet (volt) – szokás ezt így mondani, de valóban nem járunk messze az igazságtól, ha a középkori és a későbbi koraújkori magyar hadszervezetben a gyalogokat keressük azokat minden estben alárendelt szerepben találjuk a lovassággal, noha a nyugati hadakban (sok tényező együttállásából, első sorban is a tűzfegyverek fejlődésének köszönhetően) a gyalogság szerepe egyre inkább előtérbe került, s vált a „csataterek királynő”-jévé.

A magyar gyalogság sem hadszervezetében, sem fegyverzetében, sem harcászatában, sem harcmódjában semmiben nem hasonlított a nyugati zsoldosokhoz (svájciak, német landsknecht-ek, németalföldiek, spanyolok stb.) A magyar gyalogság például sosem harcolt úgy mint – a korszak elitjének számító a spanyol terciók.

Mindennek ellenére a nyugati zsoldos katonának semmi becsülete nem volt a magyar és a horvát vitézek előtt. Feljegyzések tömegei szólnak a hajdúk és a nyugati zsoldosok kölcsönös és gyakran véres és kegyetlen torzsalkodásairól, arról, hogy a hajdúk, ha egy táborban voltak a "némettel" (ez nem feltétlenül német nemzetiségű katonát jelentett, hanem általában nyugatit), gyakran leverték azoknak a sapkájukat, beleköptek, vagy tüzes csóvát vetettek a katonára, vagy lovára.

A végvárak őrségében sem tartották sokra a nyugati zsoldosokat, hiszen nem egyszer előfordult, hogy éppen e zsoldosok elégedetlenkedései vagy egyenesen árulása miatt veszett oda egy-egy erődítmény. Amint láttuk az 1552-es nagy török támadás idején, hogy számos erősség – köztük Temesvár és Szolnok – az idegen zsoldosok állhatatlansága miatt esett el.

Ugyanebben a hadjáratban, a nevezetes egri ostromkor megtörtént, hogy az ostromlók nyilakon latin, görög (!), magyar és cseh nyelven írt leveleket lövöldöztek be a várba, fenyegettek, ígérgettek, ugyancsak naponta rágalmazták a tiszteket és főként Dobó Istvánt, nem csak magyarul, de gyakran németül, csehül, olaszul és lengyelül (de még románul is), mivel azt hitték, hogy Egerben szintén idegen zsoldosok adják a védelem zömét, mint ezt az előző esetekben megtapasztalták. A vitéz egrieknél azonban mindez süket fülekre talált. A külföldi zsoldos katonaság azonban nem örvendett jó hírnévnek később sem.

Még az is megtörtént, 1600-ban, hogy Pápa várának fellázadt vallon zsoldosai felajánlották a várat a töröknek, sőt kisebb részük a szorító ostromgyűrűből kivágva magát (jeles vitézi tett!) egyenesen a törökök zsoldjába állt (főként, hogy a Habsburg oldalon reá váró borzalmas megtorlást, a szörnyű kínhalált elkerüljék).

A 15-éves háborúban (1591-1606) a magyarországi és az erdélyi csatatereken forgolódott neves, híres-hírhedt itáliai származású Giorgo Basta generális, akit nem vádolhatunk azzal, hogy a magyarok iránt barátsággal elfogult lett volna, hangsúlyozta, hogy vitézebb csapatai a török elleni harcban sohasem voltak, mint a magyar hajdúk. Máskor azt szorgalmazta, hogy a kopjás csapatokat, mint a közszékelyeket, vagy a hajdúkat is mind lövő-szerszámmal kellene felszerelni s így a lovassággal összehangolva kiválóan harcolhatnának a mezei ütközetekben.

A későbbi – XVII. századi időszakban is találkozunk a magyar gyalogság példás helytállásával. Tudjuk például hogy a korai kuruc – avagy bujdosó – mozgalom harcaiban, 1672. október 26-án, mikor ez a sereg a császári haddal összecsapott, a felkelőktől elpártoló magyar hajdúk miatt vereséget szenved, a györkei ütközetben, akkor:

”Egyik sem hátrált. Mindegyik ott esett el, ahol a csata kezdetén állott.”

A magyar gyalogság a korszakban a várvédelemben, vagy a rajtaütéseknél, les vetésekben, mint a leshelyre szekereken, vagy naszádokon szállított, s ott erdők, nádasok, vagy dombok fedezékében elrejtett „segédhaderő” játszott szerepet. Nem is ezzel volt a gond, hanem a mezei csatákban való rendtartással, mikor nagyobb seregeknek kellett egymással szembeszállniuk. Bizonyítottuk már – éppen az előző fejezetben –, hogy a végvárak népei és a hajdúk keményen életüket nem szánva harcoltak meg a törökkel, portyáztak, lest vetettek, vásárt ütöttek, éjszakai támadást intéztek, egyszóval a végvári harcmodor ezernyi mesterfogását alkalmazták. Mindez azonban már kevés volt, s ez az elmaradás kiválóan megmutatkozott a fejlettebb nyugati reguláris csapatokkal való megütközéskor, amelyben a tökéletesen és speciálisan kiképzett katona – Perjés Géza szavaival – a gépszerűen működő csatarendben maga is automatává vált, a "káplártól a tábornokig."

Nem tagadható el, hogy a végváriak portyázó harcának is megvolt a mesterien kidolgozott szabálya és technikája – az előzőkben már utaltunk is rá –, aki ebben hibázott a fejével fizetett, amely az ellenséges tábor sáncán, vagy várbástyájának fokán karóba tűzve rohadt meg. Mindazonáltal ez a harcmód kudarcra volt ítélve a modern reguláris hadseregekkel szemben. Ezt tapasztalhatjuk a Rákóczi-szabadságharc katonai történetéből is, ahol számos fényes győzelmet és eredményes küzdelmet láttunk, amelyet a kurucok ezzel a taktikával arattak, de ez csak személyes bravúrjuknak és vitézségüknek volt köszönhető, számosabb azon példáknak a sora, ahol mindez kudarcot vallott.

A helyzet még összetettebb volt ennél, hiszen maga Rákóczi írta, hogy azok a tisztek, akik a végváriak harcmódját maguk is tanulták, gyakorolták, mindazt tudták, már meghaltak, vagy mind öregek. És mindez még súlyosabb problémát okozott:

"A portyázó harc szabályait, rutinjait és fortélyait azonban csupán a végváriak ismerték és alkalmazták igazán, a felkelő nemesek és a katona-parasztok már csak félig-meddig, az eke mellől sebtében zászló alá állt paraszti tömegek, pedig egyáltalán nem. Viszont a reguláris harcmódnak a cselekvést megkönnyítő és lelki támaszt adó rutinjait és általában az állandó hadseregnek szervezettségéből és tradícióiból eredő előnyöket a kuruc hadsereg teljeséggel nélkülözte. Ebből eredt a vezetés bizonytalansága és a csapatok lélektani instabilitása, a pánikra való hajlam."

Szerecz Miklós: Vitézség tükrei. Zrínyitől Rákócziig. – kézirat

A XVI. századból való konkrét példákból nézzünk most néhányat a fenti állításunk bizonyítására. Általános volt, hogy a lajstromba vett katonaságnál a magyar gyalogság húzta a legkevesebb zsoldot – és nem csak a magyar huszár alatt állt, de a nyugati gyalogoskatonáknál is jóval kevesebb volt a havi járandósága, ez azonban állandó ellenségeskedésre adott okot közöttük.

Nádasdy Tamáshoz írt levélben (Mérey Mihály tollából) származik az a panasz, amely a magyar vitézlők „idegenekről” – értendő itt a németekről – véleményét tükrözi, azok ellenérzését rója fel: „az idegen nemzet sosem tesz mást, minthogy a magyarokat gáncsolja és vádolja.” – hozzátéve nyomban azt is, hogy elérkezik annak az ideje, mikor majd a németek is érezni fogják a veszedelmet (vagyis a török hódítók rohamát) és akkor majd megtudják, hogy mennyit tettek a hazájukért a magyarok. A XVI. század egyik jeles német főtisztje, Schwendi Lázár felső-magyarországi (vagy kassai) főkapitány egyenesen azt írta az Udvarhoz a hajdúk fizetés emelését sürgetve 1566-ban: „…az idegen katonaság tüske minden magyar szemében, ez a tőr minden magyar szívében.”

A magyar harcmód a törökkel szemben már hosszú százados küzdelemben csiszolódott ki (gondoljunk itt arra a másfél évszázados küzdelemre, amely már a mohácsi vész előtt is jellemezte az oszmán-török és magyar viszonyt). Találóan fogalmazta meg 1552-ben az idős zászlósúr Batthyány Ferenc (maga is részt vett horvát bánként a mohácsi csatában), hogy jobb a magyar gyalogok tartása a végeken a német zsoldosoknál, mert azok, mint a hajdúk kijárnak (ti. a várakból portyázni) és az ellenség közül „nyelveket” hoznak (vagyis rabokat ejtenek, akiket aztán kivallatnak).

Amikor 1552-ben újabb nagy török támadás zúdult magyar földre a magyar végvári hadak nem csupán a várfalakon, de nyílt csatában is verekedtek. A szerencsétlen kimenetelű palásti csatában – augusztus 9-10. – a magyar gyalogság jó része, köztük a komáromi naszádosok és drabantok is mind odavesztek. Nem sokkal később a törökök ostromolták Szolnokot a várat egyaránt védelmezte a nyugati zsoldos és magyar gyalogság. Amikor azonban – temesvári esethez hasonlóan – a nyugati zsoldosok a vár feladását szorgalmazták a magyar bajtársaik ezt egyértelműen árulásnak tartották és véres atrocitásra is sor került közöttük.

A magyar gyalogosok kapitánya, Móré Gáspár (congregavit omnes nasadistas et pedites in unam domum) fennszóval fenyegette meg övéit, hogy, aki a némettel mer tartani, azokat irgalom nélkül megöli:

„Barátaim! Édes testvéreim! A németek megijedtek s nem akarnak velünk harcolni, ki részes köztetek a német gyalogosok árulásában? (…) Az élő Istenre, a ki az egekben van, esküszöm, a ki a németekkel tart, irgalom nélkül megöletem! Mindenki a helyén maradjon!” Amikor mégis sor került a németek futására (egész pontosan evezésére, mert a naszádokon és ladikokon próbálták elhagyni az erődítményt), Móré maga csapta szét fegyverével az egyik német fejét kiáltván: „gaz áruló, minket és magatokat is elárultátok!”

Ennek ellenére a bécsi Haditanács a XVI. század második felében nagy számmal tartott fegyverben nyugati zsoldos gyalogságot – mindennek az egyik sarkalatos okát a magyar gyalogság csekély számában kereshetjük. A Felső-magyarországi (vagy Kassai) Főkapitányság területén készült 1570-es összeírásban pontosan látható ezen területen felfogadott hadak száma. E szerint Szatmár várában 500 német gyalog szolgált és mellettük mindössze 25 magyar, s ezenfelül 100 huszár (vagyis magyar lovasság).

A közeli Ecseden azonban csak magyarok voltak – ezek a Báthoryak vitézei – 100 lovas és 50 gyalog. Tokaj várában viszont 140 német zsoldos gyalogos mellett találunk még 100 német lovast is, valamint 200 magyar huszárt, de csak 30 főnyi magyar gyalogos hajdút. Tokaj azért is érdekes – tudva, hogy a Tisza és a Bodrog összefolyásában épült erődje stratégiai fontossággal bírt – mert még az évben 300 főre emelték a német gyalogság számát.

A nevezetes (Nagy)Kállón szolgált száz magyar huszár, a gyalogosok aránya azonban itt is nyugati zsoldosok javára billent: 2:1 (kétszáz főnyi német, és száz főnyi magyar gyalogos). Szendrőn szolgált 320 német gyalogos és 50 német lovas, 200 magyar huszár és 70 gyalogos. Szádváron 70 német gyalog állt a vártán, Krasznahorkán 50 német gyalogos mellett, 35 huszárt és 25 magyar gyalog hajdút találunk. Magán Kassán pedig 400 német gyalogos mellett 125 német lovas, 50 német karabélyos (sic!) és 45 tüzér állt a király zsoldjában, ezenfelül még 200 magyar lovas. Putnokon azonban csak magyar vitézek szolgáltak… etc.

A 15-éves háború idején már annyira tarthatatlanná vált ez ügyben a helyzet – és ezt még bonyolította és súlyosbította, hogy a hosszú véres háborúskodás egyre üresebb kincstárral kívánt egyre több katonát kiállítani –, hogy a magyar főtisztek számtalanszor hangsúlyozták, hogy bár a magyar katonaság nem akar a német regula alatt harcolni, mégis jobb a magyar katonák megfogadása, mert:

„A tapasztalás eléggé megbizonyította, mit ér a magyar katona! Jóval kevesebbe kerül, mint a német és a hazai tűzhelyért különben harczol, az éhséget, a hideget és a fáradságot jobban tűri, és ami fő, a kapitányoknak engedelmesebb, mint amaz. Ezenkívül minden tisztes hadi dologra, készséggel vállalkozik, amit az idegen katonáról bizonyára nem lehet megmondanunk.”