Korhely históriák 1.

"…mert soha nem lehet az magyar had részegség nélkül, mert csak csatára menjen is, azonnal meg kell valahol részegedni."

Egy két intő példa…

„Sokféle részögösről.”

A katonák részegeskedése, sőt egyenesen leitatása valóságos katasztrófát okozhatott.

Számos ilyen esetről beszámolhatnánk a régebbi időkből is. Például 1552. február 19-ről 20-ára virradóra, egy volt bíró, bizonyos Tóth Mihály vezetésével nagyszámú szabadhajdú rohanta meg Szeged városát. A véres harcban a meglepett török őrséget a várba szorították, s bizonnyal onnan is ki tudták volna ostromolni őket, ha a hajdúk nem esnek neki a gazdag görög, török és zsidó kereskedők vagyonának. A fosztogatásban természetesen a boros pincéket sem kímélték. Napokon át nagy felbuzdulással prédálták a várost és nagyon sok zsákmányt ejtettek, ugyanakkor tivornyázásukkal, nemtörődömségükkel lehetőséget adtak az ellenségnek, hogy az összeszedve az erejét a szegedi várba szorult török őrség segítségére siessen.

A szegedi rajtaütés időközben nagyobb jelentőségre jutott, mert a hajdúknak is erősítése érkezett a királyi hadaktól. A város melletti mezőn nagy csatát vívtak, de a rendetlenség és a tivornyázás miatti borgőzös állapotban nehéz volt a fegyelmet tartani:

"…a hajdúkban akkora volt az ostoba szilajság s akkora az ellenség megvetése, hogy a parancsnak egyáltalán nem engedelmeskedtek, s minden fegyelemről megfeledkezve, vonakodtak a kocsmákból kimenni és csatasorba állni."

A végeredmény nem lehet kétséges. A szegedi vár felmentésére érkező török sereg, s a vár védői együttesen támadva gyilkos küzdelemben szétverték és megfutamították a támadókat. Talán nem véletlen, hogy Tinódi Lantos Sebestyén a végek dalnok krónikása a XVI. század derekán egy külön verses énekben hosszan korholja a vitézek részegeskedéseit, az első borivótól, Noé ősapától kiindulva:

"Bátor szivök, mint Sámsonnak, igen erősek,
Bajviadalt vitézökkel semminek vélnek,
Józanúlván ha rá kelnek, bokrot keresnek.
(…)
Olyak vannak, gyalog hídat meg sem találnak,
Az híd mellett hipp! Az sáron át gázolnak,
Lábok nékik négy is vagyon, vélnéd baromnak."

1561-ben a sümegi kapitány, Ormány Józsa számolt be bajtársa, Gyulaffy László tihanyi kapitány, illetve a pápai végbeliek egy csapatának szerencsétlenségéről, amikor is azok Veszprém várának megrohanására készültek a jófajta balatoni boroktól megrészegedtek, és a rendtartásra már semmit sem adtak. A törökök meglepték a részegen mulatózó magyarokat, vagy kétszázat levágtak, s a neves bajvívó, Gyulaffy is csak nehezen menekülhetett meg. A sümegi főtiszt mindehhez hozzáfűzi:

"…mert soha nem lehet az magyar had részegség nélkül, mert csak csatára menjen is, azonnal meg kell valahol részegedni."

Éppen Zrínyi Miklós 1664-es téli hadjáratából tudjuk, hogy amikor egy erőteljes rohammal elfoglalták Pécs városát és a török őrséget a megerősített várba szorították, Zrínyi megtiltotta magyar és horvát katonáinak, hogy a város prédálásához fogjanak és a borospincék feltörésével (ez is igen számos volt a török Pécsett) foglalatoskodjanak, ugyanakkor a szövetséges német katonák annyira lerészegedtek, hogy az egész városban az utcákon szanaszét hevertek, s ha a török kitört volna, bizony egy sem maradt volna életben. Zrínyi ezt írta:

"Lascivire militem diductum /A szétszórt katonaság elkorhelyesedik/."

Amikor 1703 nyarán Rákóczi maroknyi szedett-vedett parasztkatonájával megkezdi szabadságharcát, azonnal szembesülnie kellett a "korszellemében" szinte általánosnak mondható mértéktelen ivással, iszákossággal:

"A katonák mindenütt bort találtak a pincében, és senki sem tudott ellenállni a kísértésnek. A tisztek, akik ugyanolyan fából voltak faragva, mint a katonák, mert ők is parasztok voltak, velük együtt dorbézoltak. Amikor már mindannyian borosak voltak összekülönböztek és veszekedni kezdtek. Én egyedül maradtam józan és hidegvérű, és nekem kellett megfékeznem ezt a rakoncátlan sokaságot, mígnem beverettem a hordók fenekét és így megszűntettem minden alkalmat a részegségre."

Mindennél többet elárul a fegyelmezetlen csapatok részegeskedéséről és dőzsölésről az a panaszlevél, melyet – mint jelentést – írt Prényi Farkas felettesének Károlyi Sándornak, beszámolván neki a nyugat-dunántúli végeken uralkodó állapotokról, 1704 márciusának első napjaiban:

"Valóban könnyen replicál Kegyelmed az magyar felzendöléséről; én, Isten úgy segéljen beléfáradtam. Mit kellessék velek cselekednem? Mert nemhogy a közkatonája nem vetné meg a csintalanságot, de a tiszte is nem igen fél az Istentül. Ha ezek között engem az Méltóságos Generális sokáig fog tartani, megfogok teljességgel vénülnem. Ezeket az istentelen, semmirevaló rábaközi hajdúkot is a nyakamba csapta Kegyelmed, ez itt egyebet nem cselekszik, hanem éjjelnappal részegeskednek; az főkapitányok is hazament még Kis-Martonbul. Azonban olyan becsületes város ez, hogy valahol szereti, az ellenség bejöhet; félek rajta, a sok részegség miatt kárt ne valljunk. (…)."

Példaként felhozható többek között még a székelykocsárdi rajtaütés esete 1707-ben, amikor Pekry parancsára Esze Tamás kemény hajdúkatonái megrohanták a Székelykocsárdnál táborozó Tige ezredes császári csapatait. A rajtaütés jól sikerülhetett volna, de a kuruc tábornok előbb pálinkával tüzelte fel a hajdúkat, akik így maguk is hatalmas vérveszteségeket szenvedtek, s Tige végül is kicsúszott a kezeik közül:

"Pekri penig szemben nem mervén annyi ezredmagával avval a kevés németre menni, azon mesterkedik, éjszaka valahol megtréfálhassa. Tordától azért megindulván, és a hajdúságnak hordókkal hozatván szekerekkel az égetett bort, s azokat megrészegítvén, nekibiztatá, menjenek rajta a németen, s ő a lovashaddal utanok nyomul. A hajdúk az erős italtól megbolondulván s a német strázsáját megkerülvén, oly vakmerően berohanának a faluba, hogy a német, mikor már a házakba be is mentenek vala, akkor látták mi dolog. Elsőben imitt-amott lévén szállások, annyira confundálódtak vala a németek, hogy maga is Baron Tige desperált vala, mert készületlenek valának mind magok, lovok, sőt noha lóra ült vala s lármát fútatna, alóla is ellövik a lovát a hajdúk, s már a földre esvén, egy hajdú fejét akarja venni, ha pisztolya egyik kezében nem lett volna, azzal lövé mellybe a hajdút, úgy kapa más lóra. A hajdúk még a németek ágyúit is elnyerték vala, és ha józanok lettek volna, s rendesen bántak volna a dologgal, csak a magok ágyúival is sok kárt tehettek vala a németben, de mint részeg, bolond emberek, csak jártak egyik házról a másikba, s mivel a Kolozsvárról kijött németeknek sok szekerek, ládájok vala, azokat hasogatták, praedálták. Pekri is egynéhány ezerlovassal a szőlőhegy tetejin közel állott, s onnan nézte, mit csinálnak a hajdúk, mert ha le jő vala a lovasokkal, s megsegíti vala a hajdúkot, egy német sem jött volna el onnan, s akkor éppen Szeben a kurucok kezibe esik vala. Azzal is veszték a hajdúk, hogy a falut felgyujtogatták, mert a setétben csal bódorgának vala a németek, de a tűz világoságánál egybe gyűlének, oda, ahová Baron Tige felesedmagával rendbe verte magát. Azért Baron Tige látván, csak bolondoskodnak inkább, mint sem harcolának a hajdúk, elszéledvén mindenfelé, rájuk indítá a németeket, s mindenfelől erősen puskázni kezdi vala őket. A hajdúk nem gyűlekezhettek egybe, azért rendnélkül futni kezdének. Ott közel egy nádas, vizes helyen van a falu mellett, ott körül fogták a németek, több másfélezernél ellövöldözének, a többi elszalada, a németek közül is nyolcvanöt megsebesedik, száznál penig több marad ott halva, nem volna csuda, ha egy lábig ott vesztek volna, micsoda nagy confúsióban elősben valának. S éppen a kezekben valának a hajdúknak, ha Pekri jó hadi generál lett volna, de az Isten a sok istentelen gonoszságért, praedálásért ott sem segíti meg őket, s már a szájokban lévő falatot is kirántá a fogok közül."

Szerecz Miklós: Vitézség tükrei. Zrínyitől Rákócziig. - kézirat

Istvánffy Miklós: Historiae De Rebus Ungaricis. A magyarok történetéből. Ford: Juhász László. Bp. 1962. 230. Lásd még részletesen Szántó Imre: Küzdelem a török terjeszkedése ellen Magyarországon. Az 1551-1552. évi várháborúk. Bp. 1985. 81-90.
Tinódi Lantos Sebestyén: Sokféle részögösről. In: A régi magyar költészet I. 42., 44.
Veress D. Csaba: Várak a Balaton körül. Bp. 1996. 107.
Vitéz Hadnagy. Zrínyi Miklós hadtudományi munkái. Szerk. Perjés Géza. Bp. 1976. 175.
II. Rákóczi Ferenc Emlékiratai. ford: Vass István. szerk: Hopp Lajos és R. Várkonyi Ágnes. Bp. 1978. 305.
Magyar Leveleskönyv I. szerkesztette: Balogh József és Tóth László. Szekszárd. 2001. 345.
Cserei Mihály: Erdély históriája (1661-1711) sajtó alá rendezte Bánkúti Imre. Bp. 1983. 381-382.